Havadtőy Sámuel – hívószavak, amiket tudunk róla: Yoko Ono, a nyolcvanas évek New York-i művészvilága, lakberendezés, hommage-sorozatok. Arra biztat azonban, nézzünk új módon saját közhelyeinkre. Ezt teszi most is a Makláry Fine Arts Gallery tárlatán, ahol legfrissebb munkáiból válogat. A Regret Nothing című kiállítás május 10-ig látható.
Művészetének három gyakorta emlegetett jellemzője: tömörség, diszkréció, esszencialitás. A most látható Morandi és Modigliani ihlette képek már a 2015-ben Milánóban nyíló kiállításra készültek, a csipkeborította képek mellett vannak itt ajtók, Disney szobrok, és a Regret Nothing sorozat darabjai.
Sam Havadtoy, avagy Havadtőy Sámuel. Fotó: artPortal
artPortal: Már nemcsak festményeken és szobrokon, hanem más izgalmas területeken is elkezdte használni a csipkét, például ajtókat is beborít vele. Sokan sokféleképpen értelmezték már ezeket a csipkéket: szemfedő, függöny, eltakarás, sejtelmesség. Nekem mégis a saját gyerekkorom jutott eszembe, politúrozott bútorok, orosz színes tévék tetején, lakótelepi lakások kanapéinak karfáin a csipke. Az ön csipkéi a szocializmust juttatják eszembe, nyilván mert ebben telt a gyerekkorom.
Havadtőy Sámuel (H.S.): Ebben nőttem fel én is, a szocialista csipkében. Sokkal később már lakberendezőként tevékenykedve elegáns és gondosan tervezett lakásokban jártam, amik remekül néztek ki, nekem mégis hiányérzetem volt bennük. Rájöttem, a csipke hiányzik, amit én úgy megszoktam, ám ott egy lakásban sem láttam. Én viszont elkezdtem régi csipkéket összevásárolni, itt-ott kicsit átfestve, párnahuzatokra rádolgozva becsempésztem az enteriőrökbe, valahogy ez tűnt legelfogadhatóbbnak, kanapékra, ágyakra tenni. Gyűjteni kezdem a csipkéket, meg is találták a hozzám vezető utat, már vásárolnom se kellett őket, valaki mindig a kezembe nyomott egy szatyrot, benne a nagymamájától örökölt csipkékkel, mondván, te biztos tudod használni valamire. Szerintem már az is jelentéssel bír, hogy senkinek nincs szíve kidobni ezeket. Később amikor elkezdtem szövegeket írni a festményeim alá, kézenfekvőnek tűnt csipkéket használni fedőrétegként, csaknem mindegyik csipkés kép alatt van egy történet, egy szöveg, kivéve ahol – mint most a Modigliani és a Morandi képek esetében – az eredeti festmény másolata van. Olaszországban egyébként nagyon kedvelik ezt a csipkés sorozatot, azt szokták kiemelni, milyen intim hangulatot ad a képeknek. Egy műkritikus úgy jellemezte őket, festmény vakoknak. Ezen először persze megsértődtem, majd rájöttem, egyáltalán nem sértő, ha úgy értelmezem: van texturája és érezhető. Most adtam át egy hatalmas csipkés képet egy olasz hajótársaságnak, amely az elsüllyedt Costa Concordia helyett épített egy új hajót. Ennek a legfelső szintjére tőlem rendeltek egy öt méteres csipke-képet.
Kiállítási enteriőr, a Makláry Fine Arts galériában
Örökre elvész, mi van odaírva, vagy gondosan dokumentálja, melyik kép alatt milyen történetet fedett le?
H.S.: Megírom a történetet, majd híg festékkel felírom a vászonra, akár egymásra a sorokat. Utána ugyazzal a színnel, amivel felírtam, lefestem, hogy semmiféleképpen ne lehessen már látni, végül lefedem csipkével. Ez temetés. Az írásokat is kitörlöm a gépemből, nyoma ne maradjon, szűnjön meg örökre. A pszichiáter is ezt tanácsolta, írjam ki magamból, a folyamat gyógyít, de az önsajnálat és a panaszkodás nekem nagyon visszataszító. Én még az önéletrajzi könyveket is utálom, azokban is mindeki vinnyog, hogy mennyire megbántották. Mindegy mekkora sztár volt, tenyerén hordta a sors, akkor is csak panaszkodik. Olyan önéletrajzot még nem láttam, amiben azt olvassuk, hogy az illetőnek jó lett volna.
A művészi alkotás legtöbbször a megőrzés, nyomhagyás aktusa, nem a megszüntetésé, temetésé.
H.S.: Van egy híres és fontos angol festő, Stephen Lowry, Magyarországon kevéssé ismert, de szülővárosában Liverpoolban, nagy becsben tartják. Családja nem volt, halála után hagyatékának gondozását arra a hölgyre hagyta, akivel 12 éves kislány kora óta levelezett, bár sosem találkoztak. Jóval később restaurálás közben a Tate-ben megröngenezték egy képét, s kiderült mi van alatta. Lowry nagyon depresszív képeket festett a liverpooli emberek életéről, gyárakat szomorú munkásokkal, füstölgő kéményekkel, viszont mindezek alá erotikus rajzokat, jeleneteket tett. Az egykori levelező partner kislány, amikor ezt megtudta, lemondott a hagyaték kezeléséről. Én gondoskodom róla, hogy képeim még röntgennel se legyenek átvilágíthatóak.
Három helyen is él. Hol ágyazódott be leginkább a művészeti életbe, hol értik a legjobban amit csinál?
H.S.: Ne legyenek illúzióink, a kortárs művészet mindenhol a világon a lakosság egy százalékának szól. Olyan ez, mint a balett vagy az opera, aki szereti, megőrül érte, de a többséget hidegen hagyja. Ezt el kell fogadnunk. Az érdeklődő kör viszont nemzetközi, mozog a világban és elmegy eseményekre, bárhová. Ebben az egy százalékban sikeres vagyok, a többit nem tudom. (nevet)
Ez azt is jelenti, hogy amit csinál, az a kollektív tudatalattiból táplálkozik, nem kell helyspecifikus ismeret a befogadásához?
H.S.: Minden igazi művészet onnan jön. Képet festeni olyan, mint felfedezni egy ember személyiségét. Ezek a képek az én személyiségemet adják vissza. Csak itt fordítva van, mint a személyek közti kapcsolatban, az a jó ha, a felület tetszik az embereknek, amit látnak – és lényegtelen mi van alatta. A valóságban pedig nem az fontos, ami kivülről látszik egy emberből, hanem az, mi van a mélyben.
Min dolgozik most?
H.S.: Ezeket a csipkével fedett ajtókat csinálom, a milánói kiállításra 12 darabot tervezek, a 12 stációt. A Christie’s pedig a máltai lovagrend számára szervez jótékonysági árverést, és engem is felkértek, készítsek valamit egy katonai sisak felhasználásával. Esküvői sisak lett belőle, mert a házasság nagyon veszélyes terület.
A kínai Long múzeum vette meg most februárban a Londoni A14 vásáron azokat a szobrait, amelyeket a Disney-életmű ihletett.
H.S.: A műkereskedelem mindig leképezi, merre mozog a pénz a világgazdaságban. Most egy ilyen vásáron több az ázsiai vevő mint az európai. Változott a piac, tíz éve az ember csak arab gyűjtőket látott, azelőtt csak amerikaiakat, most oroszok és kínaiak vásárolnak.
Ha már a műkereskedelmet említi: épp a jelenlegi kiállításának helyszínével, a Makláry Galériával szemben volt az ön Yoko Ono-val közös helye, a Galéria 56. Miért fejezte be, illetve milyen tapasztalatokat szerzett budapesti galériásként?
H.S.: Nem volt ez igazi galéria, inkább edukációs gesztus, ha már címkét akarunk akasztani rá. Egyszerűen az történt, hogy elkezdtem hazajárni és egyre többet találkoztam nagyon fontos hazai művészekkel, akiknek a munkásságát látva azonnal felismertem, ki kicsoda után dolgozott, kire hatott, mondjuk így, kire reflektált a művészetével. Miközben erről alig volt szó. A szocializmus évtizedeiben az ország el volt zárva, ha valaki kapott egy könyvet nyugatról vagy kijutott és látott egy kiállítást, inspirálódott. Nem akarok érzékenységeket sérteni, inkább zenei példát mondok: még itthon, középiskolásként rajongtam én is a kedvenc zenekarokért, az Omegáért és az Illésért. Eredetinek gondoltam az Illés zenekar fehér albumát, vagy amikor népviseletbe öltöztek a lemezborítón. Aztán disszidáltam, és megértettem mely Beatles-lemezeket, vagy gesztusokat utánoztak, de az itthoni közönség ezt sokáig nem tudta. Ugyanezt láttam a képzőművészeknél, amikor elkezdtem hazajárni, de gondoltam, nem vitatkozom senkivel, nyitok egy galériát és hazahozom az előképeket. Persze azért is, hogy lehessen látni Budapesten Keith Haring, Basquiat munkáit eredetiben, a maguk valójában. Behoztuk, kiállítottuk majd visszaszállítottuk a képeket, soha semmi nem volt eladó. Kiki Smith kiállításának az előkészítésekor jöttem rá, ez mekkora előny, mert nem tudta mit küldjön, de mikor mondtam, figyelj, úgysem adunk el semmit, megkönnyebbült és odaadta azokat a kiváló dolgokat, amiket saját magának tartott meg. Legtöbbször nem is voltam itt – csak a nagy kiállításokra repültem haza, hogy legalább a megnyitón jelen legyek –, és így nem lehet galériát működtetni. De nem is akarnék, túl sok munka, sajnálom rá az időt.
Mennyire követi most mi zajlik itthon?
H.S.: Néha elmegyek egy kiállításra. Leginkább a fiatalok érdekelnek. A saját generációmat egyrészt ismerem, másrészt ott semmi új nem történik. Ez most az elveszett művészek kora idehaza, azelőtt az állam utaztatott néhanyakat küldföldre, kiállításokat szervezett nekik, könnyű volt elhinni, mennyire fontos művészek. Pedig ha tudom, hogy például Richtert másolom, de erről nem beszélek, akkor azt is tudnom kell, ő a világhírű és nem én. Jött a rendszerváltás, kinyílt a világ és átalakultak ezek a dolgok. Tisztában vagyok vele, ilyenkor jobb ok nélkül sikertelen művésznek lenni, mint egy olyan okkal, amivel nem sikerül megbékélni. Amúgy rengeteg esszenciális dolog történik, csupa cseppben a tenger. Arra jöttem haza, hogy idetették a Falk Miksa utca végébe Peter Falk szobrát, mondván rokont a rokonhoz. Engem ez bosszantott, utánanéztem, persze Peter Falk-ról azt írták, hogy orosz zsidó, hosszas kutakodásra az derült ki, dédnagyanyja apja volt magyar, ez nem tűnik valami szoros rokonságnak, ha egyáltalán igaz. Ámde a névadó Falk Miksáról megtudtam, újságíróként tevékenykedett a Monarchiában. Saját neve alatt az ország függetlenségéért kardoskodott, álnév alatt pedig egy másik sajtóorgánumban Monarchia párti cikkeket írt. Szerintem szép, hogy ez az utca épp a Parlamenthez fut ki. De a legeslegjobb jelenleg a Szabadság tér. Ott a szovjet emlékmű dupla kordonnal, az amerikai nagykövetség tankcsapdákkal, és a tér a szabadságról van elnevezve. Van az egyik végében Horthy-mellszobor, egy magánterületen, de bárki számára látható, van a másik végében Ronald Reagan. Ráadásul most oda építik a náci megszállás emlékművét. Logikai ellentmondásokat látok, és kordonnal körbevett, ellentmondásos emlékműveket. Ha mi náci megszállás alatt voltunk, akkor miért tiltakozunk a szovjet emlékmű ellen? Hiszen akkor tényleg felszabadítottak a nácik alól. Ha pedig nem így történt, és az oroszok csupán csak ronda megszállók, akkor a német megszállás nem stimmel. Igazi szimbolikus szembenállások ezek.
Meglep, hogy ennyire érdeklik a közügyek, a politika, mert a munkáiban ennek nem látszik jele.
H.S.: A Disney-figurákat úgy kezdtem el készíteni, hogy Arturo Schwarz-zal – aki a Tel Avivi-i kiállításom kurátora volt –, dél-Olaszországban Santa Margarithán sétáltunk a bolhapiacon. Volt ott egy háza a faluban, ahová sokat jártam, végül magam is odaköltöztem, öt évre. Szóval, az elején a bolhapiacon megláttam egy Dagobert-et, mire Arturo lealkudta nekem és megvette: nagyon jó ötlet, mondta, dolgozz rajta. A Tel-Aviv-i kiállításra elkészült az első 6 -7 darab, a Javlenszky sorozattal együtt. Nehéz gyerekkorom volt, anyám a villanyszámlát is alig tudta kifizetni, játékra végképp nem futotta. Ezért elfogadom, hogy elemi szinten ezekkel a szobrokkal való bibelődés a gyerekkor újraélése, hiánypótlás. Ám másik szinten ezek bonyolult, komplikált munkák, amelyek ötször annyi energiát igényelnek mint egy festmény. Nem az a lényeg, hogy macerás munka, hanem nagyon megnyugtató tevékenység, és ha ránézek mindig elkezdek mosolyogni. A Dagobert, ami most Budapesten is ki van állítva, a saját darabom, a nappalimból, nem is szeretném soha eladni. Van egy olasz műgyűjtőm, neki egy Pinocchio-ja van, és azt meséli, ha rosszkedvűen ébred, a Pinocchióval issza meg a reggeli kávéját, amitől máris jobb a világ. Erre szükség van. Nem szeretem, amikor az emberek annyira komolyan veszik a művészetet, hogy úgy vélik, nem szabad vele örömet okozni, mert akkor nem is igazi művészet. Nagyon kedvelem Moholy-Nagyot vagy Kandinszkijt, de tőlük is olyan munkáim vannak, amelyekben örömet lelek. A fontos, mélyen elgondolkodtató művek igazi közegét szerintem inkább a múzeumok jelentik.
Nyitókép: Sam Havadtoy. Fotó: kalmanmaklary.com