Az inkább történelmi-, mint művészettörténeti jelentőségű kiállításairól
közismert londoni British Museum most Olasz reneszánsz rajzok címmel a
nyugati művészettörténet legjelentősebb rajzait mutatja be a XV. századi
Itáliából. Mivel ezek az immáron 600 éves finom remekművek olyan
érzékenyek, hogy meghatározott hőmérsékletű- és nedvességtartalmú
archívumokban őrzik őket, ahonnan legfeljebb egyszer kerülnek elő egy
emberöltő alatt – így itt ez az első jelentős olasz reneszánsz
rajzkiállítás az elmúlt hetven évben. A tompított fényekkel
megvilágított galériában kiállított száz rajz fele-fele arányban kerül
ki a reneszánsz grafikák két legjelentősebb gyűjteményéből: a British
Museum és a firenzei Uffizi Galéria kollekciójából. Közülük több most
hagyja el első ízben az Uffizit, hogy közönség elé kerüljön.
A rajzművészet elterjedésének a sokszorosítási technológia adott lendületet (főleg Guttenberg nyomdája az 1440-es években), ami megnövekedett papírgyártást eredményezett. Egy 1476-os adat szerint egy ív papír 14-szer kevesebbe került, mint az előzőleg használt vékony állati bőr, a vellum. Ez az olcsóság az előző generációkhoz képest tékozló kísérletezéseket tett lehetővé, melyek eredménye a perspektivikus ábrázolás-, valamint az emberi test arányainak felfedezése. Az új ismeretek alkalmazása, a természeti jelenségek megfigyelése és megértése, valamint az antik kultúra tanulmányozása révén kialakuló humanista szemlélet tette lehetővé a kiállított remekművek keletkezését.
Hugo Chapman kurátor elmondja, hogy a kiállítóteremben elhelyezett első műalkotás egy márványszobor volt, Bacchusé a bor istenéé, mely a British Museum görög-római szekciójának egyik legkedveltebb darabja, s éppen most érkezett vissza világkörüli útjáról. A rajzokat viszont még a felfüggesztés heteiben sem tették ki a fénynek, leragasztott keretben kerültek a falakra, csupán a cím jelölte, hogy mi rejtőzik a csomagolás alatt. Bacchus hivatott szemléltetni, hogy a klasszikus művészet tanulmányozása és újjáélesztése volt annak a művészeti forradalomnak központi gondolata, amelynek folytán a történelem nagyszabású esztétikai tudatváltása végbement, s a gótika merev méltóságát felváltotta a reneszánsz heves individualizmusa.
A kiállítás a British Museum reneszánsz kupolája alatt kapott helyet. A tér stílusa harmonizál a kiállított anyaggal, ám félő volt, hogy a figyelmes szemlélődést igénylő rajzok elvesznek az óriási térben. Bacchus köré ezért bordó és zöld falakból spirálvonalú labirintust építettek, amelynek részleges álmennyezete biztosítja a közeli megfigyeléshez szükséges intim teret, de azt is, hogy megcsodálhassuk a lenyűgöző boltozatot.
A kiállítás két rajz összevetésével indul: Parri Spinelli megközelítőleg 1400-ból származó rajza stílusában még a quattrocento elején uralkodó internacionális gótikát illusztrálja: Szent Péter aránytalanul kis feje kidolgozatlan, a művészt a bonyolult redőkbe rendezett bő lepel megrajzolása érdekli. A másik Michelangelo 1500 körüli rajza: a Férfi kalapban (Filozófus). Michelangelo oldalnézetből ábrázolja modelljét, akinek súlyos köpenye kevésbé cikornyásan omlik, kezében (Hamlet korai elődjeként) egy koponyát tart, nagy kalapja árnyékot vet ráncoktól barázdált arcára. Az összevetés érzékelteti a rajz evolúcióját: Michelangelót bravúros rajztechnikája mellett az intellektuális átültetés és az emocionális kifejezőerő teszi naggyá.
A rajzok nagy része terv és tanulmány freskók és oltárképek készítéséhez. Mellettük az elkészült festmények fotója is látható. A vázlatokban meglepődve ismerjük fel a művészettörténet legjelentősebb alkotásainak egy-egy részletét vagy az ambiciózus formai kompozíciók létrejöttének genezisét. Egy Piero Pollaiuolo-rajz egy allegorikus nőalak (A hit) arcát ábrázolja. Az arcvonások mentén fúrt kis lyukak tették lehetővé, hogy krétapor segítségével a rajz falra, vagy vászonra másolható legyen. Néhol ott az olajfestmény, amelynek vázlataként a rajzok készültek, mint pl. a firenzei Santa Maria Novella templom oltárképe. Lorenzo Monaco Hat térdeplő szentje az első ismert előkészítő tanulmány az 1400-as évek elejéről. A rajz alapján készült oltárkép már kísérlet a perspektivikus ábrázolásra, ám az arányok eltalálása még nem sikerül. Nem így Paolo Uccello 1450 körül készült rajzán. Uccello különleges technikai kihívás elé állította magát: geometrikus analízis alá vetett, és több mint 2000 metszéspont meghatározásával, matematikai precízséggel ábrázolt egy díszes, talpas boros kelyhet.
A gótika korától kezdve a művészek modellkönyvekbe fűzték vázlataikat. A kimásolható képek lehetővé tették, hogy a művészek segédekkel dolgozva felgyorsítsák az oltárképek és egyéb festmények gyártását. Eleinte előszeretettel gyűjtötték a több oldalról ábrázolt állatokat, mert ezek élettelibbé, valószerűbbé tették a festményeket. Térbe állított, ablakos kiállítási kereteken láthatjuk azokat a lapokat, amelyek mindkét oldalukon tartalmaznak rajzokat. Később az élő modell utáni rajzolás gyakorlata is kialakult, pózok és gesztusok tanulmányozásával, amelyek révén erőteljes érzelmi töltetet adhattak a képi narratívnak.
Néhány nagy, bőrkötéses albumot is bemutat a kiállítás – természetesen csak üvegszekrényben. Bellini 99 oldalas albumába virtuálisan mégis belenézhetünk: falra szerelt síkképernyőn peregnek a lapjai. A témák gyakorta a valláshoz kapcsolhatók. Mantegna Férfi a kőlapon című rajza a feltámadó Jézust ábrázolja, ám nem egy dicsőséges feltámadást képzel el, hanem a kényelmetlen kövön nehezen és összetörten ébredező ember testi kínjait tárja elénk. Pisanello jegyzetfüzetének egy lapjára felkötött embereket rajzol megdöbbentő precizitással, több nézőpontból ábrázolva, a szétesés különböző fázisában – ennek ellenére ruhájuk és hajuk stílusa a korabeli divatnak megfelelő. A borzongást fokozza, hogy a lapon egy virágkoszorús ember mosolygó profilja is látható, talán valakié, a kivégzés közönségének soraiból…
A rajzok révén felfedezzük a személyiséget, aki kutat és nem a megmutatkozás céljából dolgozik. Beleshetünk a művészi képzelet titkos világába is. Maso Finiguerra – a reneszánsz-kori művész, építész és történetíró Giorgio Vasari szerint – találta fel állítólag a vésett fémnyomatot, bár hozzá kell tenni, hogy a XX. századra kiderült Vasari sokszor itáliai kollégáinak tulajdonított másoktól származó felfedezéseket. Finiguerra Mózes a Sinai hegyen című rajza Dantét idézi: az eseményeket párhuzamos síkokon ábrázolja, a felhők felett Mózes látható a kőtáblákkal, a hegy lábánál pedig a bálványimádásért megbüntetett izraeliták. Tanítványa, Francesco Rosselli ezt a rajzot használta fel rézmetszetéhez (pedig mindössze 15-6 éves volt, amikor mestere meghalt).
Andrea Mantegna kevesebb vallási odaadással fordult témájához. Rajza szokatlan módon kész mű: az elbukó, tudatlan emberiséghez szóló allegória vak nőként ábrázolja az emberiséget, akit a csalás, a tudatlanság és a közöny szeme láttára egy szatír és egy szamár vezet a pokol szélére. Erről az eredetiről is több nyomat is készült, s tette a festőt közismertté a közös nyelvű, ám egymással versengő, sőt időnként hadakozó kis városállamból álló Itáliában. A rajzok jelentőségét megnövelte, hogy Firenze, Velence, Milánó és Mantova művészetszerető patrónusai egyre nagyobb követelményékkel álltak elő. A művészeknek nagyszabású terveket kellett bemutatniuk, hogy megszerezzék a munkát s az azzal járó támogatást. A rajzok reklámként szolgáltak a pártfogók informálására, hogy mire számíthatnak a patronálásért cserébe. Időnként szerződések mellékletét képezik a vázlatok, a kötelezettségvállalás archív felvételeiként.
A Medici család, főleg Lorenzo, firenzei udvarába gyűjtötte a kor legtehetségesebb művészeit. Verocchio aranyművesből lett szobrász és festő. Mindössze tizenöt rajza maradt ránk, ám olyan későbbi nagyságok voltak tanítványai, mint Leonardo da Vinci, aki még 1476-ban (24 évesen) is asszisztensei közé tartozott. Három gyönyörű, lesütött pillájú nőalakkal szerepel. Közülük kerül ki az is, amelyik a kiállítási katalógusokon és szóróanyagokon látható. Tanítványaitól is láthatunk hasonlót, Ghirlandaiótól, Pieruginótól, Luca Signorellitől, Lorenzo di Creditől. A reneszánsz művészek sokat tanultak egymástól, ám közben mégis felfedezték saját stílusukat.
Leonardónak több mint 450 rajza maradt fenn. Jegyzetfüzetei közül azonban egy sem ép, mert azokat az évek folyamán darabokra szedték a gyűjtők. Az ő lefelé tekintő nőalakja az Uffiziből érkezett. Sajnálatos módon sérült, sőt egyesek szerzőségét is megkérdőjelezik. Nincs ellátva Leonardo tipikus tükörírásos kézjegyével, s a balkezes satírozás nem perdöntő, mert azt asszisztensei is utánozták. Festményein sem szerepel ugyanez az arc, de Leonardo köztudomásúlag ritkán tudta rávenni magát, hogy a rajzolás örömét elvesse a festmények befejezése kedvéért. Másik rajza az első pontos dátummal ellátott rajz, s egyúttal az első tájkép-tanulmány. Elkészítésének helyszínét mára már beazonosították Vinci város határában.
A Szűz és a gyermek macskával, valamint a Gyermek Jézus macskával címet viselő tanulmányai illusztrálják, mennyire lenyűgözte a mindennapi élet megfigyelése. Leonardo gyors vonásai megkísérlik követni a mozgást, ábrázolni a Szűz lábához törleszkedő állatot, amint felemeli fejét, hogy további simogatást csikarjon ki, majd amint megfeszül, hogy elmeneküljön a gyermeki ölelésből. Nagy innovációja ezenközben az anya és a gyermek között kialakuló folyamatos interakció ábrázolása, ami például az Ermitázs-beli Benois Madonnáján figyelhető meg. A macskás festmény sem készült el, a rajzok egy meg nem valósult lehetőség illusztrációi. (Érdekes, hogy ugyanekkor készült – és elkészült – Dürer alkotása, amelyen egy szintén nem tipikus állat szerepel, a Szűz gyermekkel és majommal).
Botticcelli következik (aki szintén Verrocchio-tanítvány), áttetsző lepellel alig takart nimfaszerű istennőivel. Némelyik rajza annyira kidolgozott, hogy valószínűleg kiállításra szánta őket. Az egyik ilyen mű befejezetlen: szinte vízszerű, áttetsző leplekkel alig fedett alak, A bőség allegóriája avagy Ősz, prototípusa a Vénusz születésének. A fekete krétával megrajzolt kontúrokat elmaszatolt vörössel tölti ki, amely melegséget kölcsönöz a testnek, majd a fehér kréta elképzelhető legfinomabb vonásaival ábrázolja a fény megcsillanását a nő bőrén és haján.
Velencét Bellini tanítványa, Carpaccio képviseli, a fény-árnyék játék nagy mestere; csillogó és vibráló felületeket produkál, színt és hangulatot közvetít még kék papírra készített szénrajzain is: Szent Ágoston víziója külön szobát kapott, ahol egy film mutatja be a firenzei Scuola San Giorgio iskolában található elkészült festményt. Az észak-Itáliai Amico Aspertini rajza, a Giovanni Achillini portréja nem tanulmány, hanem önálló műalkotás, amit valóban falra is akasztottak a rajta található foltok tanúsága szerint. Ekkor érkezünk Bacchushoz, a kiállítási tér közepére. Idáig már teljesen kimerül a szemlélődő a megemészthetetlenül sok érzés és információ hatására, pedig Michelangelo és Raffaello még csak ezután következik…
A milánóiaknál a Ludovico Sforza által átcsábított Leonardo jelenik meg ismét. Itt bontakozott ki igazán kísérletező és felfedező kedve: hadászati gépezetek tervei mellett egy öreg meg egy fiatal arcot szembeállító tanulmányát láthatjuk. Férfi altest című munkájánál nyilvánvaló, hogy megfigyelő kedve nem marad meg a felületeknél, az izomzat ilyen ismerte boncolás nélkül nem elképzelhető.
A XVI. század első évtizedeiben Michelangelóval és Raffaellóval együtt kifejező, akcióval teli, gyakran monumentális műveket hoztak létre, amelyeken a naturalizmus és az idealizmus egyensúlya figyelhető meg. Michelangelo tizenöt évesen került a Mediciek által alapított szobrász-iskolába. Rajztehetségét látva Lorenzo udvarába vitette és fiaként nevelte. Miután Lorenzo unokaöccse, majd fia pápa lett, Michelangelo előtt megnyíltak a Vatikán kapui. Az 1500-as évek elejéről származik a Csoportkép három mezítelen férfivel, amely befejezetlenül maradt Cascinai csata című festmény vázlata. A rajzon két katona nyújtózik azon igyekezetében, hogy felemelje az elesett harmadikat. Az alakok különféleképpen kiemelt és irányított vonásokkal pontosan ábrázolt izmai és csontjai, az izzadó testekre utaló kivilágosított hivatkozási pontok szintén alapos anatómiai ismereteket bizonyítanak.
A kiállítás a manierizmus két nagy mestere, Raffaello és Tiziano bemutatásával végződik. Raffaello üstökösszerű felemelkedését tehetsége, intelligenciája és ambíciója mellett kitartása alapozta meg. Tudatosan másolta és elemezte Leonardo és Michelangelo műveit. 1508-ban érkezett Rómába és bár ezzel megkérdőjelezte Michelangelo művészi vezető szerepét, a firenzei művészeti trendeket együttesen képviselték. Raffaello 21 évesen készítette a Szent György győzelme című rajzot, amely a Louvre tulajdonát képező olajfestménnyel egy külön terembe került. Van egy koponya a rajzon, egy hátborzongató memento mori. A festményen egy törött lándzsa darabjai helyettesítik – ez elegánsabb, dekoratívabb, de kevésbé megrendítő.
A művészek bátrabbak és őszintébbek a rajzok esetében, kikapcsolják a szemlélőre fókuszálás cenzúráját, hiszen ezek a vázlatok nem készültek bemutatásra. Miközben a rajzokat nézzük, mintha meglesnénk a történelem eme nagyjainak gondolatait. A kiállítás Tizianóval zárul (akinek rajztudásáról – Vasari szerint – Michelangelo lekicsinylően nyilatkozott). Nőalakja nem néz lefelé, egyenesen a szemünkbe bámul. A szerkezet nagyon tudatos, ruhája deréktájig redős, díszes, ám azon felül egyre kevesebb részlet látható, hogy az az arcra irányítsa a figyelmet. Vele egyetemben a művész sem szerény már. Bátran vállalja stílusát és céljait, rajzai és festményei egyre kevésbé kapcsolódnak a vallási témákhoz – egy új korszakba érkezünk.
Az olasz reneszánsz az európai művészet egyik legragyogóbb fejezete, amelyet a mai napig töretlen érdeklődés övez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Raffaello egyik rajza decemberben 47,9 millió dollárért kelt el a Christie’s aukciósház árverésén. A sajtó ötcsillagos eseménynek minősítette a kiállítást és ennek igazságához nem is fér kétség. A rajzok július 25-ig láthatók Londonban, majd a firenzei Uffizibe költöznek.
British Museum, London
2010. április 22. – 2010. július 25.