Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke most csalódott: a regionális választások múlt vasárnapi második fordulója után kiderült, hogy egyetlen régió irányítását sem sikerült megkaparintaniuk. Pedig Le Pen mindenre gondolt, így többek között kultúrpolitikai programját is felvázolta a választások előestéjén a képzőművészekhez írt nyílt levelében. Hívei körében bizonyára nagy egyetértésre talált, a „célcsoport”, a művészek azonban többé-kevésbé egyöntetűen utasították el a pártvezető nem minden történelmi előzmény nélküli elképzeléseit.
Két héttel a párizsi merényletek után Le Pen „támogatást és elismerést” ígért a művészeknek, a szép szavak mögött azonban egy olyan koncepció rejtőzik, ami a művészeti életet teljes egészében az állam gyámsága alá helyezné. A politikus elképzeléseinek központi elemei a pépinére-ek (szó szerinti fordításban faiskolák), ahol a művészek anyagi gondjaiktól megszabadítva ingyen lakhatnak és használhatják a műtermeket, s az alkotó munkán kívül nem is kell mással törődniük, mert az állam minden gondot levesz a vállukról, vállalva promóciójukat, de még kiállításaik szervezését is.
Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke. Forrás: Wikipedia
A mindent állami ellenőrzés alá vonó törekvések legfőbb kárvallottai a kortárs művészet regionális alapítványai, a FRAC-ok (Fonds régionaux d’art contemporain) lennének, amiket Mitterand elnöksége alatt, még a 80-as évek elején hoztak létre a művészeti élet sokszínűségének erősítésére, egyoldalú Párizs-központúságának oldására, a „perifériák” kulturális ellátottságának javítására.
A regionális székhelyeken egymás után nyíltak meg a kortárs művészeti múzeumok, melyek elsősorban az adott régiókban működő művészektől vásárolt alkotásokból láttak neki gyűjteményük kiépítéséhez. Le Pen szerint azonban ezek a központok kommercializálódtak, amivel szemben az ő modellje gyakorlatilag megkerüli a műkereskedelmet; árkádiáiban a művészek a gonosz tőkétől kellő távolságot tartva cseperednének, hogy aztán a főváros nagy kiállítótermeiben a gondoskodó állam szervezésében mutassák be tudásukat. Az antikapitalista retorika keveredik itt egy szélsőjobbos kultúrpolitikával – legalább olyan veszélyes elegy ez, mint amilyen régi.
A művészek válasza nem váratott sokáig magára: 1001 művész tett közzé egy nyílt levelet a facebook-on, melyben egyértelművé teszik, hogy nem kérnek a Nemzeti Front gyámságából. „Csak az árulók és a naivak gondolhatják akárcsak egyetlen pillanatra is azt, hogy a művészet szabadsága bármit is jelent az Ön pártja számára” – írják. Az aláírók tekintélyes listáján olyan nagy nevek is szerepelnek, mint Daniel Buren, Christian Boltanski, Valérie Jouve, Martial Raysse vagy Kader Attia.
Christian Boltanski, a legismertebb tiltakozók egyike. Forrás: wikipédia
Míg a Nemzeti Frontot vezető Marine Le Pen mosolydiplomáciája részeként legalább verbálisan kerülte a szélsőségeket, unokahúga, Marion Maréchal-Le Pen, aki a dél-franciaországi Provence-Alpes-Cote d’Azurban indult jelöltként, választási nagygyűlésein már a kortárs képzőművészet támogatásának teljes megvonását követelte.
„Tíz hipster, aki úgy csinál, mintha lelkes lenne két piros ponttól egy vásznon, csak azért, mert a piac valamilyen értéket tulajdonít alkotójuknak – hát ez nem passzol az én kultúrpolitikai koncepciómba” – jelentette ki például egy marseille-i rendezvényen, hozzátéve, hogy hallgatóinak „fogalmuk sincs arról, hogy adójukkal bomlott elmék őrületeit finanszírozzák”.
És persze nem mulasztotta el hozzátenni, hogy ez a népi kultúrával és a nemzeti identitással köszönő viszonyban sem lévő szocialista politika eredménye. (A választások első fordulóját a Nemzeti Front ebben a régióban egyébként az első helyen zárta, ám a második menetben végül alulmaradt Nicolas Sarkozy jobbközép pártjával szemben.) A művészek válasza itt sem váratott sokáig magára: a közösségi portálokon #vavoterpourlaculture címmel indított kezdeményezésükkel hívják fel a figyelmet a Le Pen-i kultúrpolitika veszélyeire.