Mexikóvárosban gyakorlatilag folyamatos a sorállás Ron Mueck kiállítására, ami nagyjából a Mellbevágó hiperrealizmus címet viseli, és ami a galériában futó másik ideiglenes bemutatóval együtt – Marylin Manson akvarelljei – látványosan teljesíti számos múzeum célkitűzését: annyi nézőt vonz, amennyit csak lehet, műtárgyakként kanonizált objektumokkal.

Ami a kanonizációt – rangos intézményekben való bemutatkozást, jegyzett szaklapokban való megjelenést, és nem utolsó sorban pénzt, sok pénzt – illeti, Ron Mueck esetében ez jó ideje megtörtént: legalább tíz éve már annak, hogy ügyes kezű és elsősorban filmnek és tévésorozatoknak dolgozó bábkészítőből és special effect-esből villámkarriert befutó, keresett kortárs művész lett.

A szerencse, ez a kiszámíthatatlan faktor erősen belejátszott Ron Mueck felemelkedésébe – igaz, ő maga is tett azért érte ezt-azt. Például szülőhazájából, Ausztráliából átköltözött Angliába, ahol aztán egy kiállításon felfedezte őt magának a reklámügynökség-mogul, műgyűjtő és galéria-tulajdonos Charles Saatchi, és elkezdte felvásárolni a műveit.

A szélesebb körű hírnevet a Halott apa című munkája hozta meg számára. Ezen már pontosan láthatóak voltak mindazok a jegyek, amiket azóta is visel legtöbb munkája, és amelyek megtekintéséért (és az ezek által kiváltott borzongató érzésért) a hetekben a mexikóvárosiak sorba állnak. A Halott apa valóban egy halott apát ábrázolt, történetesen Ron Mueck saját apját, meztelenül, fekve, széttárt karokkal, minden részletében tökéletesen élethűen (a haj rekonstruálásához Mueck például a saját haját használta fel), de kb. kétharmad akkora méretben, mint amekkora a kedves papa lehetett.

Szilikon, az üvegszál és az akrill – ezek az anyagai Mueck …. hm, szobrainak, amelyek emberi alakokat, állatokat, illetve állati tetemeket ábrázolnak tökéletes élethűséggel, és az eredeti modell méreténél nagyobb vagy kisebb dimenzióban.

A szakmai elismerést (és a Millenium Dome-ban, illetve a Velencei Biennálén való kiállítást) hozó öt méteres Fiú óta (1999) Mueck-et magasan jegyzik, ő pedig újabb és újabb kényelmetlen érzéseket kiváltó hiperrealista termékekkel áll elő. A mexikóvárosi galáriában kilenc, 2000 és 2009 között készült munkája látható, kezdve a városban rengeteg helyen kiplakátozott, monumentális méretű, saját magát mintázó fejről.

Ottjártamkor szájuk elé illesztett gombmikrofonba beszélő tárlatvezetők terelték a nézőket az arcára fektetett fejtől a meztelen rőzsehordónőn át a kampón lógó, kopasztott óriáscsirkéig és tovább.

Az egyes darabok mellett elhaladva felhívták a figyelmet a sarokbőr kidolgozottságára, az intimszőrzet vagy a szakállsörték kidolgozottságára, és a szemekben csillogó életre. Nem kegyelmeztek: amíg újra kijutottunk az egykori konvent udvarára, megnéztük a falra erősített miniatűrméretű, de tökéletesen élethű csecsemőt, a ránk bámuló óriásnőt a fehér lepedő alatt, a gumimatracon krisztusi pózban lebegő bermudanadrágos nyaralót, és a csónakban görnyedten kuporgó, meztelen férfit.

Amikor a Kifliben fekvő pár című munkát álltuk körül, és a mikrofonos magyarázatát hallgatva néztük a – liliputi méreteiktől eltekintve – tökéletesen élethű, rémült pillantást vető, pucér és kissé csúf emberpárt, ahogy egymáshoz símulva feküdtek előttünk a reflektorfényben, egyértelművé vált, hogy kukkoló szerepkörében vagyunk egy bizarr de kétségtelenül nagy szaktudással megrendezett shown, ugyanakkor – ha nem vigyázunk – az intim helyzetekben és (a meztelenségük által) a kiszolgáltatott állapotban bemutatott alakok látványa meglehetősen komplex érzésekkel tölthet el minket.  

Zavar, perverziót súroló kíváncsiság, együttérzés és valami cinkosság miatti szégyenérzet – talán így foglalható össze az a benyomás, amivel a látogató távozik a kiállításról. És ez valóban jóval több annál, amit a szakállas nőt ketrecben mutogató cirkuszos produkciójánál érezhettek az egykori nézők.

Ha a következő év február 5-éig a mexikói fővárosban járnak, a Colegio de San Ildefonso galériájában tekinthetik meg Ron Mueck kiállítását.