Raffaellótól Schieléig – Remekművek a budapesti Szépművészeti Múzeumból.
Palazzo Reale, Milano
A Szépművészeti Múzeum szervezésében a múzeum kincsei és a magyar képzőművészet remekei az utóbbi években a korábbinál jóval hangsúlyosabban voltak jelen a világ kiállítótermeiben. Várható volt, hogy a Szépművészeti bezárásával ez a misszió még nagyobb lendülettel folytatódik, hiszen a műtárgyak nagyobbik része része itthon most a raktárokban porosodna. Így is történt: az első nagyszabású, a Szépművészeti kincseiből válogatott és magyar művészek alkotásaival kiegészített anyag szeptember 17. óta már látható is Milánóban. Nem is akárhol, hanem az olasz gazdasági és kulturális élet egyik fő központjának számító város egyik legfontosabb kiállítóterében, a város uralkodóinak egykori székhelyén, a Palazzo Reale-ban, Milánó fő nevezetessége, a Dóm tőszomszédságában. És jó az időzítése is, hiszen ezekben a hetekben még javában zajlik a naponta több mint százezer embert vonzó világkiállítás, az EXPO 2015.
A Raffaellótól Schieléig – Remekművek a budapesti Szépművészeti Múzeumból című tárlat érkezését előőrsök már korábban jelezték: a múzeum egyik legféltettebb kincse, Raffaello Esterházy Madonnája már tavaly járt itt, a karácsonyi ünnepekre készülve a Városházán állították ki, s akkor közel százezren látták. Talán ez az oka annak, hogy a kiállítás reklámozására most nem ezt a festményt választották, hanem id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével című alkotását. Alternatívaként felmerült ugyan Egon Schiele két ölelkező nőt ábrázoló híres grafikája, ezt azonban, éppen a Dóm közelsége miatt, elvetették. Visszatérő vendég Milánóban a Leonardo-nak tulajdonított híres-nevezetes bronz lovasszobor is, ami néhány hónapja a Leonardo-kiállítás egyik fő attrakciója volt. (Amúgy nincs egyetlen olyan lovasszobor sem, amit ma a művészettörténet egyértelműen az itáliai mester sajátkezű alkotásának tartana, ám az csaknem bizonyos, hogy készített ilyen szobrokat. Egy nagyméretű lovasszoborra éppen Milánó városától kapott megbízást, ez a mű azonban nagy valószínűséggel sosem készült el.)
Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével, 1530-as évek,
olaj, fa, 111 x 82 cm, © Szépművészeti Múzeum, Budapest
A két mű most további csaknem 80 alkotással együtt a némiképp már megkopott fényű Palazzo Reale kilenc, ez alkalomból elegáns textiltapétával burkolt termében vendégeskedik. A válogatás a 16. századtól a 20. századig fél évezred mesterműveit köti csokorba, és a Raffaello, Leonardo, Tintoretto, Dürer, Velázquez, Rubens, Goya, Murillo, Canaletto, Manet, Monet, Cézanne, Gauguin, Schiele nevével fémjelzett anyagba beilleszti – Mányokitól kezdve Markó Károlyon, Munkácsyn, Szinyei Mersén és Rippl-Rónain át Márffy-ig és Bortnyikig – a magyar festészet több ikonikus alakját is. A tárlat kronologikus felépítésű, minden művészettörténeti korszak egy-egy termet kap, melyek egészen addig meglehetősen homogén benyomást keltenek, amíg egy-egy időszakban egy irányzat volt az egyeduralkodó vagy legalábbis domináns; az utolsó, a XIX-XX. század párhuzamos irányzatainak teret adó termek már értelemszerűen vegyesebb képet mutatnak. A válogatás valóban minden igényt kielégítő, vitatkozni legfeljebb a XX. századi magyar képzőművészetet reprezentálni hivatott Márffy-akton és Bortnyik hatalakos kompozícióján lehet. Persze ezeknek sem a kvalitásaival van a baj, a kérdés csak az, valóban ezek a munkák a legalkalmasabbak-e erre a célra. A vendéglátó olasz intézmények – a Palazzo Reale mellett mások is besegítettek – jó házigazdának bizonyultak: az installáció igényes, a kiállítást szerte a városban nagyméretű plakátok hirdetik, a katalógus példás nyomdatechnikával készült és minden egyes kiállított munkát egész oldalas reprodukciókkal valamint magyar szakemberek által írt tanulmányokkal mutat be.
Canaletto: A zsilip Dolónál, 1763, olaj, vászon, 39 x 53 cm, © Szépművészeti Múzeum, Budapest
Minden más kiderül a kiállítás olasz kurátorával, Stefano Zuffival folytatott beszélgetésből. Stefano Zuffi független művészettörténész, kedvenc kutatási területe az itáliai reneszánsz és barokk művészet. Kurátori ténykedése mellett jelentős kulturális ismeretterjesztő munkát is végez; közel 60 könyve jelent meg – több közülük gyerekeknek szól -, rádiós, televíziós műsorokat szervez. Tevékenysége főként Milánóra összpontosul – egyetemi tanulmányait is itt végezte – de jelenleg éppen Genovában és Veronában dolgozik újabb kiállításokon.
Stefano Zuffi, a kiállítás kurátora. Fotó: a Szépművészeti Múzeum jóvoltából
– Zuffi úr, miben áll a kurátor szabadsága egy olyan kiállítás esetében, aminek valamennyi műtárgya egyetlen múzeumból érkezik, s ami e múzeum gyűjteményének keresztmetszetét adja?
– Ez a kurátor számára valóban speciális helyzet, egy ilyen kiállítás lényegében „sűrített múzeum”, ezért felépítése is a múzeumok – rendszerint kronologikus – gyakorlatát követi, a művek installálásának módja is múzeumi hangulatot áraszt. Megjegyzem, volt, aki bírált is ezért, fantáziátlannak tartva ezt a megoldást. Bőséges anyagból, egy 140 tételt tartalmazó listáról válogathattam, amit a Szépművészeti Múzeum állított össze. Megkötésük csak annyi volt, hogy a listán szereplő magyar műveket ne hagyjam ki. Ezt egyébként talán egy esetben tettem volna meg, Markó Károly Tivoli tájképével, és ott sem a festmény művészi kvalitásai miatt, hanem azért, mert benne vannak mindazok a sztereotípiák, amik a külföldi művészekben Olaszországról élnek. De például Szinyei-Merse Pál Majálisa és Rippl-Rónai József Kalitkás nője saját termük tekintélyes nemzetközi mezőnyéből is kitűnik, ezért alakítottuk e termek architektúráját úgy, hogy azonnal magukra vonják a nézők figyelmét.
Paul Cézanne: A tálaló, 1877, olaj, vászon, 85 x 101 cm, © Szépművészeti Múzeum, Budapest
– A kronologikus rend és az említett műtárgylista kétségkívül komoly kötöttség, de az egyes termek kialakításánál nyilván érvényesíteni tudta az elképzeléseit.
– Természetesen, s ezekre mondanék is néhány példát. El Greco két alkotását a velencei cinquecentónak szentelt első teremben helyeztem el. Ez egy madridi vagy barcelonai kiállításon nyilván elképzelhetetlen lenne. Számomra ezt az tette lehetővé, hogy Greco szülőhelye, Kréta akkoriban velencei fennhatóság alá tartozott és azért láttam ebben fantáziát, mert így párbeszédbe tudtam állítani velencei kortársai komoly analógiákat felmutató alkotásaival. Számomra a kontextusnak mindig komoly jelentősége van, ezért nem kap például külön „saját” falat még Raffaello Esterházy Madonnája sem; ezt a művet két grafika, Leonardo Két tanulmányfeje és Raffaello Angyalfeje között mutatom be. Legalábbis egyelőre, mert a grafikai anyagot, a művek fényérzékenysége miatt a kiállítás alatt többször cseréljük. A képek elhelyezése természetesen a róluk alkotott véleményemet is tükrözi. Azon a falon például, ahol három reneszánsz portré szerepel egymás mellett – Tiziano, Veronese és Moroni munkái –, Veronesét tettem középre, mert hiába nagyobb név Tiziano, az ő dózse-portréja életművének egészén belül nem foglal el olyan fontos helyet, mint a Férfiportré Veronese művei között. És még egy példa: Bronzino Pásztorok imádása című festményét nem az itáliai, hanem az európai reneszánsz termében helyeztem el. Az itáliai teremben inkább a XVI. század első évtizedeiben született munkák vannak, míg az európai teremben a valamivel későbbi Bronzino-mű jól egybevethető a haarlemi mester, Maarten van Heemskerck vele egy időben született Krisztus siratása című munkájával; a két iskola különbségei szembeötlőek.
Kiállítási enteriőr Cézanne, Monet, Manet, Gauguin, van Gogh és Szinyei Merse Pál műveivel, a Szépművészeti Múzeum jóvoltából
– Bizonyára vannak kedvencei is a Budapestről érkezett művek között.
– Ha egyetlen művet kell kiemelnem, akkor az Anthony van Dyck dupla portréja. Lenyűgöző, milyen empátiával festi meg az alig húsz éves művész egy házaspár, két idősödő ember bensőséges kapcsolatát. Ez egyébként a Szépművészeti anyagából összeállított válogatás egyik fontos sajátossága: jó néhány, később világhírűvé vált mestertől ifjúkori munkák szerepelnek, azaz a nevek ismerősek lesznek a nézők számára, de a művek a meglepetés erejével hatnak. De visszatérve a kérdésre: ha egész termet nevezhetek meg kedvencemként, akkor az kétségkívül a tényleg kifejezetten nemzetközire sikerült szimbolizmus-terem, benne Böcklin, Segantini, Rodin, Rippl-Rónai, Vaszary és Franz von Stuck munkáival. Rippl-Rónai Kalitkás nőjét már említettem, ez egyértelműen a tárlat egyik legnépszerűbb festménye. Giovanni Segantini vegyes technikájú munkája, Az élet angyala azért is érdekes, mert ennek a műnek a nagyobb méretű változatát Milánóban őrzik.
– Volt-e olyan elképzelése a kiállítással kapcsolatban, amit nem tudott megvalósítani?
– Talán egy. Szerettem volna egy lombardiai termet, de ehhez nem volt elég anyag a kezemben. Ez egyrészt azért lett volna jó, mert Lombardiában vagyunk, másrészt Lombardia kapcsolatai Magyarországgal már régebbi korokban is intenzívek voltak, harmadrészt ezzel kicsit emléket állíthattunk volna a nálunk is nagyra becsült Boskovits Miklósnak, aki másfél évtizeden keresztül volt az itteni Katolikus Egyetem professzora.
Kiállítási enteriőr Rippl-Rónai József, Giovanni Segantini és Vaszary János műveivel, a Szépművészeti Múzeum jóvoltából
– Milyen látogatószámot tekintene sikernek?
– Mielőtt válaszolnék, két dolgot el kell mondanom. Az egyik, hogy az olasz múzeumlátogatók többségének figyelmét az olasz munkák kötik le, legföljebb még az impresszionista alkotások iránt érdeklődnek. Cranachot vagy Dürert például már egzotikumként élik meg. Ezzel együtt hangsúlyozni szeretném, hogy a mostani tárlaton nem ezért szerepel ilyen sok itáliai alkotás, hanem azért, mert ezek valóban ilyen súllyal vannak jelen a Szépművészeti Múzeum impozáns gyűjteményében. A másik, hogy Olaszországban hagyományosan a szóló-show-k a legnépszerűbbek és egy ilyen – a korai reneszánsz nagy mesterének, Giottónak szentelt tárlat – most is látható éppen a Palazzo Reale-ban. Mindennek fényében is legalább 120-130 ezer látogatóra számítunk és az első alig egy hónap jóval több, mint 20 ezer nézője igazolni tűnik ezt a várakozást.
– Most, hogy közelebbi kapcsolatba került a magyar képzőművészettel, el tudja képzelni, hogy ez nem marad egyszeri epizód pályafutásában?
– Igen. Egy olyan kiállítás lenne a kedvemre, ami kevesebb művészt mutatna be, és azok mélyebb megismerését is lehetővé tenné.
Végezetül egy hír a hogyan tovább?-ról: a február 7-én záruló tárlat anyagának nagyobbik része Milánóból nem tér vissza Budapestre, hanem Párizsba utazik tovább egy újabb kiállításra. A helyszín itt is a lehető legjobbak egyike: a Musée du Luxembourg, ahol a „Főművek Budapest múzeumaiból” munkacímű kiállítás március 9. és július 10. között lesz látható. A párizsi válogatás még gazdagabb lesz, mint a milánói, így az anyag kiegészülhet – a helyszínre való tekintettel – további francia művekkel és részben más művészek fogják reprezentálni a magyar festészetet is.