Sose vonzott a portré – a portré mint műfaj. (Ezzel nem azokra a
számomra is sokat jelentő képek tucatjaira utalok, amik történetesen
portrék.) Csak az absztraktabb, általánosabb vagy épp ellenkezőleg a
húsbavágóbb, a „kisebb” érdekelt. Ez a kétszemélyes lépték; ez a fajta
intimitás fülledt volt. Ha szóba került a portré, azonnal a középszer
kiváltotta unalom kerített hatalmába. Az alkotót pedig, ha jeles
személyt ábrázolt vagy gazdagot, törleszkedőnek, helyezkedőnek vagy
haszonlesőnek véltem, ha bensőséges képet készített, szemérmetlennek és
egyben kisszerűnek tartottam. Ez a felfogás természetesen elfedte a
portré figyelemre méltó vonásait.
Igaz, most sem a portré mint olyan ébresztett kíváncsiságot, hanem az, hogy annak apropóján régi és mai művek szembesítésére kerül sor: megfigyelhető, vajon mi történik, ha egymás mellé kerül pl. egy Ámos Imre vagy Vajda Júlia és egy mai munka. Ez a szembesítés a kortárs műveket történelmi perspektívába állítja, és mivel itt óhatatlanul kortárs műveken keresztül tekintünk modern művekre – minthogy Deák Dénes ilyeneket gyűjtött –, segíti saját nézőpontunk reflexióját is. Azaz végeredményben egy művészettörténeti analízisre hív fel.
A portré pedig nem akármilyen apropó: a „régi és új” témájának azért megfelelő modellje, mert benne a változás jól megragadható, egyrészt viszonylagos egyszerűsége, másrészt pedig a benne levő állandóság okán (hisz központi szereplője mindig egy – vagy néha több – alak). Állandó elem pedig kell a változások észrevételéhez, mert ha minden alakulóban van, magunk is sodródván, szem elől tévesztjük a változást.
Ugyanakkor egyáltalán nem evidens, hogy e téma modellje épp a portré, minthogy paradox módon a modernitásban, az egyre kiteljesedő individualizmus korában a portré eltűnt. Mármint az a fajta tűnt el, aminek fogalmát a művészettörténet megalkotta – a képmás, amin felismerhetők a modell karakteres vonásai – legyen a hangsúly a formai vonásokon, a fiziognómián, a rangon, a lelki alkaton, jellemrajzon, az érzelmi rezdülésen; tipizáljon, általánosítson vagy idealizáljon; használja ki a művész vagy ne a környezettel vagy attribútumokkal való jellemzést, esetleg éljen csak a képkivágás, a póz, a kompozíció, a mozdulat, és a mimika lehetőségeivel. A portré ilyen értelemben alig néhány évszázadot élt; akkor jött létre, amikor az individualizmus már meghatározó volt az európai ember számára, és akkor van vége, amikor a festő individuuma elnyeli az ábrázoltat, formává stilizálja. Amikor a művész egyénisége a stílus által elfedi a modell egyéniségét, és a művész javára billen a hatalmi mérleg. És valóban itt is, megannyi remekmű közt kevés a klasszikus értelemben vett portré, mint mondjuk Ámos Imre Anna Margit képe.
Az a képfelület, amit portrénak nevezünk 2 individuum – a művész és modell – találkozásának helye, melyben mindkét egyéniségnek egyaránt szerepe van. Még ha e kétféle szerep nem egyforma súlyú is. (E tekintetben az önarcképek külön fejezetet érdemelnének.)
Portré akkor lehetséges, ha és amikor hiszünk a személyiségben valamint a személyiség megragadhatóságában és kifejezhetőségében. Minthogy típusosan két személyről van szó – akár hangsúlyos, akár nem, vagy éppen elfedett – a portré létrejöttében fontos a két ágens viszonya. Legyen kapcsolatuk bármilyen hűvös, távolságtartó vagy ellenséges is akár, interakciójuk folytán minimum cinkosság jön létre köztük – bár jobban szeretünk barátságot, szerelmet látni benne és nem puszta üzlettársi vagy szexuális viszonyt. Bármelyik legyen is, a kívülálló számára a kapcsolat minősége titok marad és ez adja e műfaj alapvető bensőségességét. És ez az, amire a kiállítás címe fókuszál.
A kiállításnak a művészettörténeti tanulságon kívül ugyanaz az izgalma, mint ami a nehézsége. Túl szerteágazó, szinte mindegyik munka eltérő megközelítést igényel. Mert nem csupán arról van szó, hogy más-más arc más-más történetet fed, és hogy a legkülönfélébb stílusok és műfajok találkoznak itt. (Ez még csak a sorbaállítható sokféleség esete lenne). A helyzet azonban az, hogy – és itt elsősorban a kortárs munkákról van szó –: műről műre nézőpontot kell váltani, és a különböző gondolkodásmódok inkább széttartanak, mint konvergálnak. Narratív képek éppúgy vannak, mint meditációra szólítók, van olyan, mely az arc mikrorezdülését kapja el, más munkák inkább pszichologizálnak, vagy a személyiség szociális aspektusait tárják fel; előfordulnak ironikusak és szatirikusak is, az identitás ágenseit feltárók és így tovább. És ez bizony ébren tartja a figyelmet.
A második paradoxon a portré kapcsán az, hogy akkor (a posztmodern után) támad fel, amikor problematikus lesz a személyiség. Hogyan lehetséges ez? Mielőtt válaszolnánk, meg kell jegyezni, hogy természetesen nem ugyanaz a portré tér vissza, mint amit a modernizmus hátrahagyott, és azt, hogy olykor a klasszikus-értelmű portré is visszatér és kivételes esetekben egy sajátos nézőpont, festői minimalizmus vagy más „lappangó elem“ avatja azokat korszerűvé.
A paradoxon feloldása tulajdonképpen nem nehéz. Először is arról van szó, hogy – a modernizmuson túl – a kortárs művészt önmaga stílusán túl érdekli valami, valami „hot issue“ – e kiállítás szerint pl. a személyiség kérdésének valamelyik aspektusa.
Amikor Popper Péter a Színes pokol című könyvében felvázolt egy színész alkatot, valójában egy olyan személyiség-modellt írt le (1979-ben), amely a mai személyiség-konstrukciónak felel meg; a színész szerepei a társadalmi szerepekre vonatkoztathatók: ez a színész „szerepről szerepre megpróbálja alapelemeire »szétszerelni« személyiségét, és megint összerakni, valamilyen más formátummá. Művészete a szétesés és az újrakonstruálódás. Lebomlik és felépül. Személyisége laza, ezért képes átváltozásokra.”
A személyiség és portré összefüggései kapcsán nyilvánvalóvá lesz, hogy a portré kérdése bonyolulttá és szerteágazóvá vált, következésképp nem is lehetséges, hogy itt egyszerűen különböző portréfelfogásokról legyen szó. Bár a fotóhasználat sulykolja a portré-jelleget, a művek jórészt mégsem portrék igazából; vagy nem csupán, vagy nem elsődlegesen azok, mint inkább képek a portré kérdésköréről. Bennük leginkább a személyiség problematikája fogalmazódik meg.
Nemcsak a személyiség különböző aspektusait tárják fel, olyanokat is érintve, amiket eddig még nem, hanem új személyiség-felfogásokat is prezentálnak – és ez pont akkor fontos, tehát érdekes, amikor a személyiség széthullani látszik, amikor az identitás problematikussá válik.
(A szöveg elhangzott a kiállítás megnyitóján és olvasható lesz majd a hamarosan megjelenő katalógusban)