8857 Archives - artportal.hu

A szét-tape-elt város. Tape Art Convention, Berlin

Tape Art Convention: 2016. október 10 – november 5., Neurotitan – Rosenthaler Str 39. Berlin, Mitte.
Művészek, csoportok: Benjamin Murphy – London, Buff Diss – Melbourne, Evi Kupfer – Nürnberg, Félix Rodewaldt – München, Jay Walker – Philadelphia, Mark Khaisman – Kijev, Max Zorn – Amszterdam, Ostap, Tape That – Berlin.

A street art egy alműfajaként jelent meg a tape art, azaz leginkább „faltapasz” alkotások új nemzetközi áramlata, (nyilvánvalóan) fiatal alkotókkal. Már a most zajló Tape Art Convention előtt is felütötte a fejét Berlinben az elmúlt hónapokban, és lassan behálózta a várost. A napi kulturális érdekességek között a helyi televízió hírműsorában tudósított a berlini kiállításról, de ezt megelőzően a Berlin Art Week minden helyszínén osztogattak meghívókat a Tape Art Convention-re (#TAC16), a műfaj berlini seregszemléjére. Nemrég az abc elnevezésű vásáron (art berlin contemporary) a kölni Natalia Hug galéria prezentációján is feltűnt egy nagy méretű ragasztószalag-munka Alwin Laytól, ami egyrészt újszerű témájával vonta magára a figyelmet, másrészt valamiféle fogalmi kapcsolatot sejttetett az utcai tape art-tal.

Alwin Lay munkája a Natalia Hug galéria standján. Fotó: nataliahug.com

Jay Walker munkája. Fotó: Tape Art Convention

Rendben, de mi is a tape art, és mit tud? A művész, képeinek motívumait és eszközkészletét a papír-írószer boltok, illetve az íróasztal fiók kelléktárából meríti – eddig nagyjából stimmel. A Positions című kiállítás- és vásáron, ugyancsak a Berlin Art Weeken figyelhettünk fel az olasz építesz-szobrász Filippo Borellára, aki a varródobozból vette a témát dekoratív képeihez, amelyeket zippzárakból állított össze. Több méter zippzárat tekert fel a képek kereteire. Az így létrejött munkák szalagstruktúrája, maga az ötlet és a módszer valamennyire szintén kapcsolható a tape arthoz, ami azonban az említettekhez képest mégiscsak más, ugyanakkor egységesnek épp nem mondható irányvonalat jelent.

Aki Berlinben a híradásokat követő napon, újdonságra kihegyezve útba ejtette a Neurotitan-t, ezt a relatíve ismeretlen, kis galériát a Rosenthaler strassén, hogy tapasztalatokat szerezzen a tapaszokról, a street art lappangó alfajáról, zárt ajtót talált, egy rejtélyes, kézzel írt üzenettel: „Ma a kiállítás zárva, egészen…-ig”…(egészen…ig áthúzva.)

A Tape That nevű csoport munkái. Fotó: tapethat.tumblr.com

A fáradság így is megérte, mert ha az illető átbogarászta az udvaron a graffitiket, máris talált a tape art irányába mutató alkotást, például kockás inget, ragasztószalagból. A belső udvart körbeölelő épületegyüttes valamikor foglalt ház lehetett, vagy – a falak minden négyzetcentiméterét, sokszor több rétegben borító graffitikból és a ház lepattant jellegéből ítélve – részben most is az.

Jay Walker munkája. Fotó: Tape Art Convention

Az épület maga sem érdektelen egyébként: egy Fritz-Cola lokálon kívül további érdekességeket is rejt, például egy Anna Frank emlékszobát, illetve a második világháború berlini áldozatainak emlékhelyét, kutatható dokumentumokkal, és egy speciális kiállítást vakoknak. De maga a turisták által sűrűn látogatott belső udvar is felér egy szabadtéri utcaművészeti múzeummal.

A galéria a furcsa start után másnap nyitott ki, és a középpontban valóban a ragasztószalag, illetve szigetelő szalag áll, azaz ahogy Magyarországon emlegetjük, a szigszalag. És a több mint harminc, változó színvonalú alkotásban bárki megtapasztalhatja az új műfajban rejlő lehetőségek különféle dimenzióit, kezdve a színekkel, az átlátszósággal, kontúrossággal, egészen a különféleképp struktúrált felületekig. Ami elsőre látszik: a szalagok anyaga és limitált szélessége adja a stílus közös jellegzetességeit, ugyanakkor szélsőségesen eltérő kifejezési formákra is lehetőséget nyújt, az egyszerű gegtől a következetesen végigvitt profi alkotásokig.

Mark Khaisman: Birkin-Bag, 18. 766×1024. Foto: Tape Art Convention

Vannak igazi specifikumok: a műfaj egyik pionírja, az ukrán Mark Khaisman például nem vágja a ragszalagot, hanem annak természetes vonalvezetését engedi érvényesülni. A szalag lehetőségeit egy koncept művész módszerességével alkalmazza, például a Lulu című sorozatában, melyben alumíniumporral, a szalag statikusságáénak köszönhetően ért el finom artisztikus fotó hatást. Egy másik munkájában a ragasztó szalagot csak a kep összeállításához vette igénybe, ezzel illusztrálva a matériában rejlő kísérleti potenciált.

Buff Dis munkája. Fotó: buffdis.com

Hogy az egyszerű irodaszert és barkácseszközt mennyire érzékenyen lehet használni, azt mutatják a német Evi Kupfer impresszionisztikus, tarka városképei, vagy az ausztrál Buff Diss grafikus vonalvezetésű terem-dekorációja a padlótól a plafonig. A street art-os, DIY barkácsolás mellett a művek egy része a játékos ötletelést megtartva, egyfajta kommercializállódás lehetőségét is felveti. Ne csodálkozzunk, ha a reklámipar, illetve a városmarketing, amely lassanként csontig (vagy stílszerűbben: tégláig) rágja a graffitit, hamarosan ráindul a szigszalagra – nem csak Berlinben.

Evi Kupfer munkája. Fotó: Tape Art Convention

Falfirkatörténelem a párizsi magánmúzeumban

Le Pressionnisme 1970 – 1990, les chefs-d’œuvre du graffiti sur toile de Basquiat à Bando.

Szeptember 13-ig, Pinacothèque, Párizs.

A rendőrök ma már nem a tornacipős, hátizsákjukba festékflakonokat rejtő srácokat üldözik, hanem azokat az élelmes neppereket, akik fűrésszel és hegesztőpisztollyal felfegyverkezve kerítések deszkáit, trafóházak, fémszekrények darabjait fűrészelik ki, hogy aztán galériákban és árveréseken értékesítsék azokat.

Londonban speciális városnéző buszok járják a várost, hogy Banksy falfirkáihoz szállítsák a street artot felfedezni vágyó turistákat. A Louvre-ban még egy igazán forgalmas napon is „csak” nagyjából harmincezren csodálják meg a Mona Lisát, míg a Place République-nél, vagy a Châtelet metrómegálló alagútjaiban még egy átlagos hétköznapon is legalább tízszer annyian mennek el egy-egy graffiti mellett. „A próféták szavai a földalattik falára vannak felírva” – jósolta Simon és Garfunkel 1964-ben, és még 50 év sem kellett hozzá, hogy ez a prófécia valóra váljon. Soha nem látott érdeklődés kíséri az utca művészetét, a street art kiállításokat, és a nemrég még névtelen művészek alkotásai csillagászati árakat érnek el az árveréseken.

Phase 2 (amerikai, 1958- ): Cím nélkül, 1985, aerosol-festékszóró, vászon, 153 x 233 cm, magángyűjtemény, Párizs, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement

Párizs talán leglátogatottabb magánmúzeuma,
a Madeleine templom melletti Pinacothèque szeptember 13-ig közel 100 alkotás bemutatásával tiszteleg a street art előtt, és próbálja pótolni mindazt, amit a tengerentúli galériák már évtizedekkel ezelőtt megtettek. Ugyanis New Yorkban már a 70-es években is szép számmal akadtak művészettörténészek, galériák és gyűjtők, akik felfedezték, hogy a graffitik – egy támadott és lenézett szubkultúra megnyilvánulásai, akárcsak a punk vagy a hip-hop – társadalomlélektani, politikai és mindenekelőtt esztétikai üzeneteket hordoznak.

A falakon kezdetben a „tag”-ek tűntek fel: kalligrafikus betűformák, amelyekben a megvastagított körvonalak közé az alkotók jellegzetes monogramjaikat rejtették, és egyben megjelölték a háztömböket vagy a metróalagutakat, melyeket sajátjuknak tekintettek, akárcsak a Pál utcai fiúk-ban a vörösingesek, vagy a West Side Story-ban a cápák.

Az aerosolos festékes flakonok az 1970-es évek elején jelentek meg
először a piacon, és lényegesen megkönnyítették a falfirkák felrajzolását. Tévedés, hogy a tag-ek elnagyoltak vagy kidolgozatlanok lennének. Még egy-egy betű megrajzolásához is százával készültek az elképzelések és a variációk, amelyeket alkotóik a legnagyobb gondossággal még otthon terveztek meg és gyakoroltak be, hogy a lebukásveszély miatt a lehető legrövidebb idő alatt vigyék fel a kiválasztott falfelületre.

Rammelzee és Basquiat. Forrás: listenrecovery.wordpress.com

Alain Dominique Gallizia, a kiállítás kurátora
– és egyben a képek többségének tulajdonosa – ezekből a korai vázlatokból is bemutat néhányat. Ugyancsak Gallizia érdeme, hogy kiváló és talán művészettörténetileg is találó, fontos és eredeti nevet talált a kiállításnak: az impresszionizmus analógiájaként a street art irányzatot presszionizmusnak nevezte el, utalva a művészek legfontosabb, de korántsem egyetlen eszközére, a festékszóró aerosolos flakon nyomás alatti mechanizmusára.

A tag-ek helyét később átvették a képregényszerű alakokat és formákat is megjelenítő faliképek. A kompozíciók robosztus ereje, a direkt színek agresszivitása, a fluoreszkáló festékek optikai játékai olyan városi művészet bizonyítékait adták, amelyet lehetetlen lett volna tagadni vagy ignorálni.

Rammellzee (amerikai, 1960-2010): Atomic Note Maestro Atmosferic, 2009, vegyes technika, vászon, 140 x 229 cm, Gallizia gyűjtemény, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement

Időrend, technika, társadami háttér
A kiállítás időrendi elvet követ, és egyben gondosan bemutatja, milyen technikai, társadalmi, esztétikai és urbanizációs háttér vezetett el az illegális kalligrafikus falfirkáktól a nagynevű galériákban kiakasztott, vászonra festett művekig. A vitathatatlanul Amerikában megjelent, de elsősorban spanyolajkú Puerto Ricó-i bevándorlók által művelt műfajra már a nyolcvanas évek elején felfigyelt néhány érzékeny galériás. A kezdetben utcai banditáknak és drogos rongálóknak tartott „törvényen kívüliek”, mint Basquiat, Keith Haring, Phase 2, A-One, Toxic vagy Rammelzee 1983-ban Sidney Janes New York-i galériájában mutatkozhattak be először. Az akkori kiállításon járt egy francia fiatalember is, akihez közel állt ez az undergroundnak tekintett irányzat, és aki néhány kiállító művészt Párizsba csábított, hogy a St. Germain des Près-n egy tágas és elegáns műteremben alkotóközösséget hozzon létre. A Bando művésznéven maga is graffitiművész, 1984-ben alapította a Stalingrad-csoportot, mely az azonos nevű metrómegálló környékén alkalmas terepet talált nagyméretű graffitijeihez. A sors különös fintora, hogy Bando eredeti neve Philippe Lehmann, és a világ egyik legismertebb bankárának unokájaként megfelelő anyagi háttérrel rendelkezett ahhoz, hogy ezeket az akkor még szegény művészeket felkarolja.

Bando (Philippe Lehman, francia, 1965- ): Manifesztum, 1984, aerosol-festékszóró, vászon,
100 x 600 cm, Gallizia gyűjtemény, © Photo: Pierre Guillien – Studio Objectivement

A kezdeményezést a kifinomult érzékenységéről ismert és a kortárs művészeteket is kiemelten támogató divattervező asszony, Agnes B is méltányolta, így a csoport első kiállítása a nyolcvanas évek végén már az ő galériájában volt. Ennek ellenére a presszionizmus, a street art elfogadottsága és elismertsége Franciaországban még messze elmarad az amerikaitól. A kiállítás kurátora, egyben a street art vitathatatlanul legnagyobb francia mentora, Alain Dominque Gallizia több évtizedes kitartó munkájának köszönhető, hogy a művészetkedvelők lassan Franciaországban is kezdik befogadni a street art-ot, aminek ékes bizonyítéka, hogy a Pinacothèque előtt rendszerint kígyózó sorok várnak arra, hogy bejussanak a Presszionizmus című tárlatra.

A street art vébéje startol Chicagóban

A kiállítás érdekessége, hogy napijeggyel látogatható mindössze öt napig és nem egy szokványos kiállítótérben, hanem a sokkal inkább bevásárlóközpontként működő block37-ben kap helyet. Az eseményt az Art Alliance nevű szerveződés hozta össze.

Shepard Fairey munkája

Magát a showt rengeteg kísérőprogram övezi, és maga a The Provocateurs is kísérőprogramként hirdeti magát, a minden évben megrendezésre kerülő Lollapalooza zenei fesztiválhoz kapcsolódóan.

Természetesen a művészek delegációja már jelen van a városban, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, minden bizonnyal nem csak a kiállítótér falaira teszik ki munkáikat, hanem városszerte.

Így a szervezők a fesztivál idejére a városba özönlő fiatalokat könnyedén össze tudják kötni a streetart világával, hiszen nemcsak a kiállítótérben, hanem városszerte láthatják a friss alkotásokat vagy testközelből az éppen még dolgozó művészeket.

A Block 37: épül a The Provocateurs – Chicago Fotó: http://www.obeygiant.com/

Bepörgeti Budapestet a Színes Város. Fesztivál augusztusban

A Színes Város csoport tevékenysége a budapesti tűzfalak festése révén lehet ismerős, ők kezdtek elsőként legálisan és nagyban foglalkozni ezzel. Díszítő céllal készült alkotásaik pozitív üzeneteket hordoznak, nem jellemző rájuk a más köztéri műfajokban, főleg a graffitiben fontos társadalomkritikai, határozott városkritikai él. Műveiket elsősorban az urban art kategóriájába lehet sorolni, de ez alól rögtön kivétel is akad, a Kertész utcában látható, „Mi a magyar” című street art alkotás, melyet Orosz Richárd képzőművész festett. Társadalmi szerepvállalásukat a Pillangóhatás Pedagógiai Program című public art projekt tükrözi. Ennek keretében több budapesti és vidéki iskola diákjainak segítettek falfelületek színesítésében. Az augusztus 15-én kezdődő, Színes Város Strongbow Budapest Fesztivál programjába bevonják a társművészeteket is.

Megyeri András, a csoport alapítója eredeti tevékenysége szerint fényfestő a Laluz Visuals csapatában, azonban szeretett volna maradandóbb munkákat is létrehozni. Történetesen Ghánában, ottani önkénteskedése során kóstolt bele a tűzfalfestésbe, majd a hazatérése után barátaival hozzáfogott egy kezdeményezés elindításához, amelyhez Victor Vasarely Színes Város koncepciója adta az eszmei hátteret.

Az op-art előtt tisztelgő fal a Városháza Parkban

artPortal: Vasarely 1983-ban, a koncepciójában arról ír, hogy a művészet vonuljon ki az utcára, hogy ne csak a múzeumokban és galériákban legyen látható. A public art, a street art, az urban art mind létező kategóriák, és sokféle különböző gyakorlatot foglalnak magukba.
Célotok egyesíteni az intézményesített művészetet az urban arttal?

Megyeri András (M.A.): Vasarely munkásságát személyesen szeretem és tisztelem. Egyfajta szellemi és kulturális örökséget épített fel, és ennek a mentén adtuk be az első pályázatunkat egy Norvég Civil Alap által meghirdetett pályázatra, Tóta Júlia Annával, valamint Melkával és Frank Gáborral karöltve. Szerintem nem fő feladatunk a művészet képviselete az utcán, amit mi csinálunk az az, hogy a köztereken dekorációs, alkalmazott, vagy egyedi művészeti alkotásokat készítünk.

artPortal: Hogy választjátok ki az alkotókat?

M.A.: Eleinte egy néhány emberből álló körből kerültek ki. Most már nemcsak az általunk ismert és támogatott alkotókhoz fordulunk, hanem egy nyílt pályázati rendszert alakítottunk ki, amelyen bárki elindulhat, aki van ilyen típusú tudása, vannak referenciái és nemcsak egy látványtervet képes megalkotni, hanem meg is tudja valósítani az elképzelését.

artPortal: A helyszínek kiválasztásánál mik a döntő tényezők?

M.A.: A Flórián tér volt az első helyszínünk, ezt a Vasarely Múzeum közelsége miatt választottuk. Az esztétikai szempontok is döntőek, a Merlin szürke falát a Városháza téren jobbá tettük a festményünkkel. Az elején, a publicitás és a támogatás elérése szempontjából fontos volt, hogy az épület szem előtt legyen. Gyakran más típusú elvárásoknak is meg kell felelnünk: festettünk már a kőbányai önkormányzat megbízásából, van egy Street Art utcánk a 18. kerületben, illetve van egy művünk az ELTE VII. kerületi, Damjanich utcai épületének falán. A hozzáadott értéken kívül az épület állagának megóvása is lényeges.

Tűzfal a Kazinczy utcában

A városlakóktól mennyire kaptok visszajelzéseket?

M. A.: Amikor festünk valahol, a járókelők is gyakran reagálnak. Döntő többségben pozitív reakciókat kapunk, ez lelkesít és motivál a legjobban. Van néhány negatív hang is, de nem is lehetséges mindent úgy csinálni, hogy az mindenkinek megfeleljen.

Nemrég készült el a Kazinczy utcában az a tűzfal projektetek, amelyben azt az üzenetet hangsúlyozzátok, hogy Budapest külvárosaiban és azon túl is van élet. Hogy látod, a street artnak, a public artnak vidéki nagyvárosokban mennyire nyílnak lehetőségek?

M. A.: Személyesen azt tapasztaltam, hogy bőven vannak jó kezdeményezések. Én Pécset ismerem, de Szegeden is láttam jó dolgokat. Hogy mást ne említsek, itt jelen van a Kétfarkú Kutya Párt is. Ismert a bódvalenkei freskófalu, amely kifejezetten erre a tematikára épül. Valahol a Dunakanyarban pedig szintén találtunk egy partfestményt egy vasúti átjáróban. Budapesten nagyobb a populáció, itt több ilyen munka készül.

Mi neked a magyar? – Kertész utca

Hamarosan elkezdődik a Színes Város Budapest Strongbow Fesztivál. Mesélnél erről bővebben?

M. A.: A fesztivál augusztus 15-től szeptember 19-ig tart. Kifejezetten próbáltunk kilépni a falfestés közegéből, és más tevékenységeket, művészeti ágakat is megszólítani, így a fesztivál kiegészül zenei eseményekkel, beszélgetésekkel, slammelésekkel, és irodalmi tematikával is. Úgy gondoltuk, így izgalmasabb, és párbeszéd alakulhat ki több alkotóterület között. A fesztivál tematikája is a párbeszéd: Buda vagy Pest, természet vagy nagyváros, galéria vagy utcaművészet. Még a slammalés is a párbeszédet propagálja.

Az alkotások helyszínei már megvannak?

M. A.: A helyszínekről még nem beszélhetek, de már készülnek a látványtervek , és ezeknek már több mint a felét elfogadták. A válogatást a fesztivál művészeti kurátora, Nádudvari Noémi végzi, aki egy belső felhívást intézett sok olyan alkotó felé, akik már korábban jelentkeztek.

A Flórián téri aluljáró és vidéke

Egyszeri alkalmat terveztek, vagy megfordult a fejetekben, hogy ha sikeres fesztivál, akkor rendszeres legyen?

M. A.: Hosszú távon gondolkozunk, fenntartható módón szeretnénk ezt felépíteni. Mindez persze a támogatóktól is függ.

A nemzetközi viszonylatban milyen ország szolgál számotokra követendő példaként a köztéri művészet terén?

M. A.: Lengyelországban sok jó, ötletes és látványos alkotás van. Azt érzékeljük, hogy a lengyel szcéna előrébb tart, mint a magyar, ugyanis ott nemcsak dekorációs, hanem tartalmi művészeti festésről van szó. Szeretnénk itt is ezt erősíteni hosszútávon. Közép- és Dél-Amerika nagyon erős, például Argentína. Nyugat-Európában elsősorban Franciaország. A fesztiválra érkezik egy lengyel és egy román művész, és mindkettejük munkája erős, érezhetően más vonalat képvisel a hazai alkotókhoz képest.

„Azt húztam, hogy Deep Love.” Graffiti verseny Tahitin. Interjú TransOne-nal

TransOne, azaz Árvay Márton 15 éve graffitizik. Májusban Tahitin vett részt egy monstre graffiti versenyen , és szinte közvetlenül utána Amszterdamban egy street art fesztiválon festett ki egy tűzfalat a csapattal, amelynek tagja. Nem mellesleg ő az artPortal munkatársa, egész pontosan mindenese. Úgyhogy egyértelmű volt, hogy megkérdezzük, hova is tűnt az elmúlt hetekben?

TransOne, 2013

artPortal: A graffti valahogy nagyvárosi műfajként él az ember fejében. Hogyan szereztél tudomást arról, hogy Tahitin graffiti verseny lesz?

TransOne: A nagy festékmárkák forgalmazói mind vezetnek blogot, különböző webes felületeket működtetnek az információáramláshoz és ezek egyikén látta meg a versenyről szóló felhívást egy csoporttársam, Fat Heat a Colored Effects-ből, akivel egy ideje együtt dolgozunk. Mivel egyéni indulóknak szólt, külön-külön adtuk be a jelentkezést. Rákerültem a 24 fős shortlistre, akik mehettek Tahitire. Egy hétig tartott maga az ONO’U Graffiti Fesztivál, ebből két nap volt verseny. Az első nap mind a huszonnégyen fújtunk, a második napra már csak tízen jutottunk tovább, végül a zsűri kiválasztotta a három dobogóst.

A csapatodból csak téged válogattak be?

TransOne: Egyedül utaztam Magyarországról, bár rajtam kívül még egy fiú kapott meghívást, de neki közbejött egy kiállítás Brightonban, ezért végül nem jött. Nehéz is volt előteremteni az utazás költségeit, ami a szervezőknek köszönhetően kedvezményes volt ugyan, de még így is húzós. Enélkül a fesztivál nélkül soha nem mentem volna el Tahitire, az biztos.

TransOne, 2013

Hogy lehet versenyezni graffitiben? Tudom, most divatosak a művészeti ágakban a tehetségkutató versenyek, végül is minden ének és táncversenyben is megoldják valahogy az értékelést, úgyhogy talán csak nekem furcsa egy festőverseny. De mégis: milyen kritériumok alapján lehet a teljesítményeteket értékelni?

TransOne: Nekünk, a résztvevőkek is furcsa volt ez az egész versennyé gyúrva. Össze voltunk zárva egy hétig, és sokat agyaltunk azon, vajon milyen kritériumok alapján zsűrizhetnek, hiszen mind a 24 ember más stílusban, más technikával dolgozik. Azért össze tudtunk hozni pár szempontot végül.

Miket például? Illetve kiderült, hogy a zsűri mi alapján döntött?

TransOne: Angolul jól beszélek, de itt francia Polinézián minden kommunikáció valójában franciául zajlott, ez megnehezítette nekem, hogy mindent egzaktul megértsek a zsűri kommunikációjából. A végére azért kiderült, hogy az egyik zsűritag Austin McManus a Juxtapoz nevű lap Urban Art-al, design-al, kultúrával és művészetekkel foglalkozó újságírója, az eredetiséget nézte. A másik zsűritag, a színész Christopher Lambert – aki kortárs műgyűjtő és street art rajongó – az összhatásra figyelt, leginkább azt nézte, milyen benyomást tesz rá, mennyire tetszik neki. A harmadik zsűri, egy párizsi aukciósház kurátora, a koncepcióra és a tartalmi háttérre fókuszált. A második napi munkákat az első napi teljesítmény fényében nézték – és ha már verseny, sajnos azt kell mondjam, a formaidőzítésem nem volt profi, mert az első nap nagyon jól sikerült, a második pedig gyengébben.

Hogy zajlott maga a verseny? Adtak egy témát és egy felületet, amelyre dolgozhattatok?

TransOne: Egy szabadtéri rendezvényhelyszínen felépítettek egy hatalmas falat. A rendezvényre meghívtak a graffiti világában sztárnak számító alkotókat, akik az egyhetes fesztivál alatt a városban működtek, tűzfalakon dolgoztak, majd a verseny alatt ezt a falat festették. Mi pedig – a versenyzők – kisebb, 3 és fél méter magas, 4 méter hosszú paravánokat kaptunk, mindenki egyforma felületet, egyforma színeket. Délben kezdtünk és öt órán át lehetett festeni. Másnap a továbbjutott tíz ember húzott egy-egy szót vagy kifejezést és arra kellett asszociálnia, vagy magát a szót kifestenie.

Tahiti, munka a verseny első napjáról

Te mit húzál?

TransOne: Deep Love. Nem volt vele semmi bajom, nehezebb lett volna, ha mondjuk a kenut húzom. Azonnal volt rá megvalósítási ötletem, bár mint később kiderült, sajnos nem kerültem be vele a győztesek közé.

A megvalósított munkáidról készült valamilyen dokumentáció?

TransOne: Természetesen végig fotóztam, csakhogy az utolsó éjszaka elhagytam a fényképezőgépemet. Szerencsére rajtam kívül is mindenki fotózott és sorra küldik nekem a világ minden tájáról a képeket és a hivatalos weboldalra is felkerültek. A legérdekesebb egy ilyen rendezvényben, nem a verseny, hanem az, hogy találkozni lehet a profikkal. A meghívottak, a sztárok közelsége. Eddig csak a munkájukat ismertem, jó volt most személyesen is látni őket, megfigyelni hogyan dolgoznak, hogyan gondolkodnak erről az egészről. Kíváncsi voltam azokra, akiket eddig csak a netről ismertem, például hogy kicsoda az új- zélandi Askew, az ausztrál Sofles, vagy Kems – akiről még olyan fotót se lehet sehol látni, amin az arca is kivehető. Őket élőben látni dolgozni nagyon érdekes volt. Van egy srác, akivel bár soha nem találkoztunk, korábban e-mailben csináltunk már egy névcserét, azaz megbeszéltük, hogy én kifestem az ő nevét Magyarországon, ő meg az enyémet Új- Zélandon, és most személyesen is tudtunk találkozni. Ő lett egyébként a versenyben a második. Ezek a találkozások izgalmasak voltak. Négycsillagos szállodában foglaltak mindannyiunknak külön szobát, miközben a graffitisek amúgy egy hostel közös hálótermében is remekül elvannak. Graffitisként nem a szállás az érdekes, bár sokat utazunk, az embert inkább az motiválja, hogy otthagyja valahol a kézjegyét, főleg ha várhatóan nem megy többé arra. Tahiti abszolút ilyen hely. Kedd hajnalban érkeztünk, szerda reggel már a helyi festékboltban vásároltam, és a hétvégi verseny előtt négy rajzot készítettem a szigeten, sőt a párizsi átszállásnál is festettem odafelé kettőt.

A graffiti a férfiak műfaja, vagy női versenyzők is voltak?

TransOne: A versenyzők közt is volt egy lány, a meghívottak közt pedig egy páros, Dabs és Myla, ők eredetileg ausztrálok, de most Los Angelesben élnek. Közösen dolgoznak, amióta együtt vannak, nem töltöttek egy napot sem külön, összecsiszolódtak, egy stílusuk lett, ugyanazokat a karikatúrákat festik.

Azt mondtad, érdekes volt belelátni a graffiti sztárok életébe. Miért?

Rajz Tahitin

TransOne: Időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy a graffiti sztárjai külföldön vígan megélnek ebből a tevékenységből, most lehetőségem volt látni, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek mint mi.

Te miként deifiniálnád: mi a különbség a graffiti és a street art között?

TransOne: Ez állandó téma volt köztünk, és nem is tudok erre egyszerűen válaszolni. Talán tartalmilag van különbség, a street art gondolatokat közöl, a graffiti színekkel, formákkal dolgozik, de én az elméletbe nem is nagyon mennék bele.

Rajz Párizsban, útban Tahiti felé

Hogyan kezdtél el graffitizni?

TransOne: Szerettem rajzolni, ennyi elég volt. 13 -16 éves kor között szokták kezdeni, csibészkedés is van benne, de kreatív tevékenység. Haverokkal kezdtem, de azok nem voltak mély barátságok, hamar szétváltunk, egyedül maradtam. Most megint több csapat tagja vagyok.

A csoporthoz tartozás nem igényel mély elköteleződést?

TransOne: A 17. kerületben nőttem fel, ott működik egy helyi csoport, amelynek tagja vagyok, a másik pedig egy egri társaság, akikkel összehozott a sors és pár év után, miután szinte folyamatosan együtt dolgoztunk, felajánlották a tagságot, ráadásul ők külföld felé nyitottak, és ez nekem is fontos. Velük voltam Amszterdamban, ahol meghívásnak eleget téve festettünk egy iskola tűzfalára. A csapatból ketten karaktereket szeretnek festeni, mi ketten pedig egy másik sráccal betűket, ezért úgy találtuk ki, hogy mindannyian jól érezzük magunkat benne: egy tál gulyásleves kiömlik két figura, egy alföldi parasztember és egy malac elé, és a kiömlő leves betűkké válik. Három csapat vett részt a Urban Art Now Amsterdam rendezvényen, rajtunk kívül egy spanyol-portugál és egy koppenhágai. A lényeg itt az volt, hogy a különböző országokban működő csapatok megismerik egymást és mindegyik kifest egy-egy városi tűzfalat, hivatalosan, engedéllyel.

Mik a hosszútávú terveid, esetleg ebből szeretnél majd élni?

TransOne: Kétféle út szokott lenni. Valaki az utcáról beköltözik a stúdióba, ott alkot a továbbiakban és kiállításokat szervez, vagy elmegy egy alkalmazott irányba, mint itthon a Neopaint, akik tűzfal-rehabilitációs projekteket csinálnak, kivitelezők lettek. És vannak mellettük a szabadúszók, akik főként illusztrátorként találják meg a helyüket. Ezek közül én a stúdió-irányba tartok, hosszútávon. Kivitelezőként – mert vállaltam már ilyet is – mindig hiányzott a szabadság.

Az amszterdami rajz

Nem zavar, hogy a graffiti efemer műfaj és egy idő után eltűnik?

TransOne: Nem. Talán az elején rossz, amíg az ember még keveset csinált. Lefotózom és az megmarad, de a műfajt éppen a múlandósága teszi izgalmassá. Esetleges, hogy meddig lehet megnézni. Ha maradandót szeretnék, akkor meg kell kereseni egy olyan helyet, ahol sokáig nem fogja senki bántani. A nagyon kevés legális hellyel épp az a baj, hogy gyakran már másnapra átfesti valaki. Tudok olyan művészről Londonban, aki saját maga festi át az elkészült művét a fotózás után, éppen azt élvezi, hogy csak ő láthatja, amikor elkészült.

Marci munkái a Flickr-en itt!

Részlet egy egri rajzból

hírlevél