Domenikos Theotokopoulos, ismertebb nevén El Greco születése idején,
1541-ben Kréta szigete már száz éve, Konstantinápoly 1453-ban történt eleste
óta a bizánci tradíciók őrzője, és három évszázada Velence gyarmata volt. A
lakosság többsége a görög ortodox tradíciókat követte, míg a gazdasági
hatalommal a római katolikus kisebbség rendelkezett.
A helyi
művészek szükségszerűen mindkét hagyományt szolgálták. Bizánci stílusú ikonokat
festettek a görög ortodox templomok számára, és késő-gótikus vallásos
festményeket a katolikusoknak. Az idő múlásával a stílusjegyek egyre inkább
ötvöződtek, a szigetre jellemző stílussá szintetizálódva. Az Itáliában már
régóta dívó művész-sztár rendszer a velencei uralom megszilárdulása után
hamarosan megjelent Krétán is. Az addig szerény névtelenségben dolgozó
ikonfestők elkezdték aláírni egyre frivolabb, a bizánci merevségtől távolodó képeiket.
A külföldet megjárt művészek, például Angelos, Andreas Pavias, Nikoloas
Tzafouris, a helyi mannerista Georgios Klontzas, legfőképpen a Velencében nagy
nevet szerzett Michael Damaskenos közkedvelt celebritások lettek, akik a
bizánci-reneszánsz szintézist tökéletesítették. Munkáikat számtalan kisebb
tehetségű művész imitálta. A Krétán született El Greco húszas éveinek közepéig
maradt a szigeten, s fiatal kora ellenére a legünnepeltebb művészek egyikének
számított. Kevés munkája maradt fenn ebből a periódusból, de azokon is látható,
hogy a krétai művészet mindkét iskolájának szellemiségét tökéletesen
elsajátította, s azokat lenyűgöző formaérzékkel egyesítette életteli műveiben.
A New York-i
Onassis Cultural Center The Origins of El
Greco: Icon Painting in Venetian Crete című kiállításán csaknem félszáz
Krétán született festményt, és hét El Greco művet láthatunk, amelyek a különböző
tradíciók összeolvadásáról beszélnek, és segítenek megérteni egy nagyszerű
művészt, aki ezeken a tradíciókon nevelkedett, de élete nagy részét, honvágytól
gyötörve, más országokban élte le. A kiállítás legkorábbi darabja egy 14.
századi Krisztosz Pantokrator
(Mindenható Krisztus) ikon, amelynek eredetije az Athos hegyén lévő Vatopedi
monostorban található. A bizánci stílusú képet tojástemperával, falemezre
festette az ismeretlen művész. A Szent Szüzet számos funkciójában ábrázolták a
krétai művészek: szoptató anya, fiát gyászoló asszony, végül El Greco
festményén, ravatalon fekvő holttest. Ez a kopottas, A szűz elalvása című kép a művész legkorábbinak tartott festménye. Még
a bizánci stílus dominálja, de már megjelennek rajta az olasz hatások, mint az
égből ejtőernyőző angyalkák, vagy a temetési jelenethez nem igazán illő,
meztelen nőkkel dekorált, játékosan megformált, a kép előterébe, középre
helyezett, arany gyertyatartó. A kép 1567 előtt készült, mielőtt El Greco
Velencébe indult, ahol Tizianótól és Tintorettótól tanult. Később, Rómában
Michelangelo és Parmigianino munkáit tanulmányozta. Bár Michelangelo óriási
hatást gyakorolt művészetére, paradox módon nemtetszését nyilvánította az akkor
már halott olasz géniusz Utolsó Ítélet
című festményével kapcsolatban. V. Pius pápának felajánlotta, hogy átfesti az
egész képet, hogy az jobban illeszkedjen a szigorúbb katolikus tradíciókhoz.
Bár kétségtelen, hogy El Greco ugyancsak zseniális festményt alkotott volna,
mégis örülhetünk, hogy a pápa nem fogadta el ajánlatát. Szenvedélyes természete
és Michelangelo művészetének bírálata miatt számos ellenséget szerzett magának
Rómában. A híres építész és író, Pirro Ligorio „bolond külföldi”-nek hívta.
Szállásadója, Alessandro Farnese kardinális pedig kiutasította palotájából a
fiatal görög művészt. Olasz mestereinek hatását láthatjuk a valószínűleg
Rómában, 1570 körül festett A pásztorok
imádása című, fényeket sugárzó festményén. Rómából Spanyolországba
költözött, mert II. Fülöp királyt nagy rajongójának gondolta. Hamarosan
kiderült, hogy tévedett. Lázas, kavargó érzelmeket sugárzó, mannerista
stílusjegyekkel megtűzdelt, krétai hagyományokban gazdag képei nem nyerték el
az udvar tetszését, ahol inkább a visszafogottabb, hűvösen elegáns képek iránt
voltak fogékonyak. Fülöp király szigorú művészetkritikus volt. Nemcsak Greco
művészetét utasította el, hanem a kor olyan nagyságaiét is, mint Benvenuto
Cellini és Federico Zuccari. Sztár-művészek, mint Tintoretto, Veronese és
Anthonis Mor nem fogadták el a spanyol király megbízatásait, mert tartottak
attól, hogy az ellen-reformáció nevében műítészkedő, bigottan vallásos Fülöpnek
nem tetszenek majd elkészült műveik és száműzi őket palotája valamelyik
pókhálós zugába, ahogy a neki nem tetsző műalkotásokkal mindig tette. A remélt
királyi megbízások helyett El Greco, akár csak Krétán, többnyire templomok
számára dolgozott. Nemcsak képeket festett, de szobrokat is készített, és
oltár-építészként is dolgozott. Festményeiben fokozatosan visszatért az ikonok
stílusához, ahogy azt az 1603-ban festett, A
szűz megkoronázása című olaj-tanulmányán láthatjuk. Nyilvánvaló a kép ikonszerű
szimmetriája, s a félig absztrakt figurák megformálásának bizánci-mannerista
eszközei. Ahogy idősödött, úgy tért lélekben egyre inkább vissza imádott
Krétájára. Életének a sok közül egyik fő ellentmondása, hogy bár módos ember
volt, s nevét is mindig görög betűkkel szignálta műveire, egyszer sem látogatta
meg szülő szigetét, haláláig csak ábrándozott Theseos, Minotauros, Daedalos és
Ikaros legendás otthonáról, a krétai levegő balzsamos illatáról, a partokat
mosó tenger más vizekhez nem hasonlítható kékjéről, a sziget minden kövéből,
sziklájából áradó, életet adó fényről.