Electron címmel nyílt kiállításáról, önmeghatározásról, galériákról és a művészeti piacról, valamint az úgynevezett üveges szakma egykori és jelenlegi helyzetéről beszélgettünk Gáspár Györggyel. Az önmagát konzekvensen képzőművészként meghatározó alkotó 1976-ban született Pécsett, 2003-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Egyetem üveg szakán, 2002-ben egy szemesztert töltött Dániában, a Designskolen Kolding-ban. 2013 és -16 között a Pécsi Tudományegyetem szobrász DLA képzésén vett részt. A vele kapcsolatos egyik legutóbbi hír az volt, hogy a kortárs képzőművészet területén jól ismert, budapesti Viltin Galériához szerződött, ahol ő az egyetlen üvegművész. Most azt is megkérdeztük tőle, miért döntött így.
Pause (2017), ragasztott, kézzel csiszolt, metszett üveg és kézi rajz, 50 x 25 cm
aP: Itthon a legutóbb 2015 júniusában jelentkeztél önálló kiállítással a Museion No. 1 Galériában. Mi történt azóta a pályádon, milyen új sorozataid születtek az elmúlt két évben?
Gáspár György (G.GY.): Rendkívül inspiráló és termékeny időszak van a hátam mögött. Egyrészt, számos nemzetközi vásáron, kiállításon és galériában szerepeltek a munkáim, ami a folyamatos jelenlét és a kapcsolatépítés szempontjain túl, az eladások és a megkeresések számát tekintve is jól jött. Másrészt, befejeztem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a DLA-képzést, ami nagyon sokat tett hozzá az új tárgyaim elméleti, tartalmi megalapozásához. A pécsi művészeti élet – Victor Vasarely-től, Lantos Ferencen át, a Pécsi Műhelyig – önmagában is motiváló közeget jelent a számomra.
aP: Egy korábbi artPortal-nak adott interjúban említetted, hogy nagy szükség volna a hazai, fővárosközpontú művészeti piacon egy olyan galériára, amelyik kizárólag az üvegből készült alkotásokra specializálódik. Időközben a munkáid nagy nemzetközi múzeumok gyűjteményébe és műgyűjtők tulajdonába kerültek, ismert és elismert üvegművésszé váltál, feleségeddel – Kóródi Zsuzsannával – együtt példaszerűen menedzselitek magatokat. Miért döntöttél most úgy, hogy egy magyar kortárs művészeti galéria, a Viltin Galéria kötelékét választod? Itt – nem mellesleg – egyedül szerepelsz, mint üveggel dolgozó alkotó. Mit vársz az együttműködéstől?
G.GY.: Ma már nem vagyok biztos abban, hogy fontos és izgalmas lenne egy specifikus, kizárólag egyetlen anyagra épülő galéria megnyitása, mivel az aktuális helyzetben ez pusztán üzleti lépés volna. 2016 elején keresett meg Iski Kocsis Tibor a Viltin Galériától, hogy szeretnék kivinni a tárgyaimat a madridi ARCO képzőművészeti vásárra, ami igen megtisztelő felkérés volt. Ekkor még vendégművészként voltam jelen, de a nemzetközi érdeklődés után szorosabbra fonódott az együttműködésünk. Mindig úgy gondoltam, és a galéria vezetőivel folytatott hosszas beszélgetések alatt is egyértelművé vált, hogy szükségem van egy biztos hazai bázisra, ahol a magyar közönség is láthatja a munkám végeredményét. Korábban, ahogy elkészültem egy új szoborral, azonnal küldtem is ki külföldre, így némi túlzással itthon láthatatlan, megfoghatatlan volt a tevékenységem.
Electron, kiállítási enteriőr. Viltin Galéria.
A Viltin a vezető kortárs galériák közé tartozik Magyarországon, ám ezen felül nekem sokkal fontosabb az egész emberi oldala: a galéria többi művésze, külön kiemelve a nemrég elhunyt Kovács Attilát, illetve Megyik Jánost, valamint az a bizalom és a vele együtt járó szabadság, amit kapok. Mindezek nélkül nem jöhetett volna létre az Electron című kiállítás, ahol összesen tizenkét tárgy szerepel, amiken már tavaly nyár óta dolgoztam. Üvegből készült munkák esetében ez egy hatalmas szám, egyrészt a technikai nehézségek, és az időtényező szempontjából, másfelől pedig nem kis munka és áldozat volt ennyi tárgyat visszatartani a művészeti piacról. További nehézséget jelentett a nemzetközi művészeti élet által diktált tempó, és, hogy a magyar galériák körében szerintem még sokszor hiányzik a profizmus, éppen ezért óriási segítség, hogy a Viltin Galériával közösen vállaltuk a kiállításban rejlő kockázatot; a hosszú alkotási folyamat alatt végig a támogatásukat élveztem.
aP: A legtöbb sorozatodat üvegöntéssel, formába olvasztással (ún. casting technikával) hoztad létre. A magyar üvegművészek közül az elsők között foglalkoztál ezzel a meleg üvegtechnikával, ami komoly felkészültséget, költséges gépeket, kiváló minőségű alapanyagot, és persze rengeteg időt igényel. A frissen bemutatott szériád esetében más technikát alkalmazol: festett síküveg lapokból ragasztással konstruálod a szobraidat és a fali plasztikáidat. Ezzel a hideg üvegtechnikai eljárással adott idő alatt jóval gyorsabban lehet dolgozni, mint a casting technikával. A technikai váltás a sorozat koncepciójához vagy a művészeti piac elvárásaihoz kapcsolódik inkább, amelyik egyre nagyobb iramot, egyre több művet igényel?
G.GY.: A casting technikát azért szerettem, és azért választottam, mert hiányzik belőle az az esetlegesség, irányított véletlenszerűség, ami a hutában fújt, melegen alakított üvegeket jellemzi. Szeretek mindent előre megtervezni, szeretem a kiszámítható, pontos munkát, a felépíthető rendszerekben, struktúrákban való gondolkodást. Ezeket a tényezőket a hosszabban alakítható, finomítható, csiszolható casting technikával tudtam elérni, de egy idő után beleuntam ebbe. Azt vettem észre, hogy a színes, csillogó, tűpontosra formált üvegben elvész a tartalom, amit az anyag által közvetíteni szeretnék. A külföldi galériák és gyűjtők egy részének érdeklődése kizárólag az üveg anyagának szól, és nem magának a plasztikának. Részben azért váltottam technikát, mert nem akartam elveszni az üveg mögött, az üveg önmagában lenyűgöző és elkápráztató dekorativitása mögött. Én médiumként, a gondolataim közvetítőjeként tekintek erre az anyagra, ezért váltottam egy jóval visszafogottabb forma- és színvilágra, amelyben jobban, fókuszáltabban érvényesülhetnek az alkotói intenciók. Talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi öt évben kizárólag kortárs képzőművészeti gyűjteményekbe kerülhettek a munkáim.
Lab (2017) ragasztott, kézzel csiszolt, metszett üveg és tükör, valamint kézi rajz, 38 x 36 x 18 cm
A speciálisan kutatott, festett síküveg rétegekből építkező szobrok és reliefek létrehozása ugyanúgy összetett kísérleteket igényel, mint a casting technikával készült szériáké. Itt azonban csak az anyag transzparenciáját használom ki, az áttetszőséget kombinálom az op-art és a kinetikus művészet eredményeivel, egyfajta újraértelmezett dekonstrukció irányába. A célom az új sorozattal, hogy egységként jelenjen meg benne a tartalom, az anyag és a technika, részben erre utal a cím is, az elektron mint apró egység, amelyből hatalmas rendszerek építhetők fel.
A művészeti piac nyomása tagadhatatlanul nagy, ám a technikai váltást nem ez indította el. Sokkal inkább az, hogy a munkáimat ne a hagyományos iparművészethez, egy anyaghoz és művességhez kapcsolódó üvegművészetként, hanem autonóm értékekkel bíró képzőművészetként határozzák meg. Ehhez kellett ez a váltás, ami tulajdonképpen fókuszváltásként definiálható inkább.
Electron, kiállítási enteriőr. Viltin Galéria.
aP: 2015-ben Magyar Kortárs Üveg I. címmel megjelent egy kétnyelvű album az Erdész Galéria kiadásában, amelyben a modern magyar üvegművészet első nagy generációjának tagjai mellett, a korosztályod képviselői is helyet kaptak. Mit tapasztaltál, milyen visszhangra talált a kiadvány? Illetve a múzeumok, a galériák, a gyűjtők, egyszóval a művészeti világ felerősödött érdeklődése kapcsán beszélhetünk-e egy újabb „üveges” hullámról, olyanról, mint amilyet, a hetvenes évek végétől Bohus Zoltánék éltek át?
G.GY.: Az Erdész Galéria gondozásában megjelent kötet szép és hiánypótló, a hatását inkább csak külföldön éreztette, Magyarországon sajnos nem talált nagyobb visszhangra. Ez talán akkor valósulhat meg, ha további részek is követik majd az első kötetet. Z. Gács György és Bohus Zoltán iskolateremtő mesterek hazánkban, az ő tevékenységüket és jelentőségüket senkiéhez nem lehet mérni vagy hasonlítani. Azok a gondolatok, amelyek mostanában foglalkoztatnak: az üveg anyagú, autonóm tárgyak képzőművészetként való elfogadása inkább Buczkó György és Gaál Endre törekvéseivel rokoníthatók. De ez már egy másik kor hulláma, még akkor is, ha a kérdések, amiket felvet, azonos gyökérből erednek.
Electron, kiállítási enteriőr. Viltin Galéria.
aP: Milyennek látod a szakma helyzetét? Megjelentek-e új irányok, új szereplők, gondolok itt például a tanítványaidra, akiket még a MOME-n oktattál vagy az amerikai Pilchuck Glass School üvegkurzusain résztvevő alkotókra?
G.Gy.: Alapvetően két tendencia figyelhető meg most a világban. Az egyik, a technikai bravúrokat alkalmazó, az üveg dekorativitását maximálisan kihasználó, a stúdióüveg mozgalmára épülő irány, ami az Egyesült Államokhoz köthető. A másik, viszont egy kísérleti, konceptuális vonal, amely az üveget, az anyagot hozzám hasonlóan médiumként definiálja, ez a vonal markánsan a skandináv országokban és Japánban van jelen. Hozzám nem köthető iskola vagy irányzat. Mégis, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről, akkor arra talán büszke lehetek, hogy oktatói tevékenységem alatt több fiatal alkotóval tudtunk közös nevezőket létrehozni. Kiemelném Varga Dórát és Virág Hajnalkát, akiket egyetemi éveik alatt végigkísérhettem, és a képzőművészeti törekvések irányába állíthattam – ők már évek óta jelen vannak a hazai porondon. A Pilchuck-ban működő nemzetközi kurzusok résztvevői pedig talán nem csupán a technikai fogásokat, hanem az alkotói hozzáállást is elsajátították, és továbbviszik azt a világ különböző pontjaira.
Refinery (2017), ragasztott, kézzel csiszolt, metszett üveg és kézi rajz, 38 x 38 x 30 cm
aP: Mik a terveid az év további részére? Illetve milyen üveges eseményeket emelnél ki 2017-ből?
G.Gy.: Sosincs megállás, ezt a műhely felépítése sem engedi meg. Most az őszi vásárokra kezdek készülni, mint például a SOFA Expo Chicagóban, amely a „klasszikus” szakma csúcsának tekinthető, illetve londoni és párizsi art fairekre. Hazai vonatkozásban pedig meg kell említenem, hogy a Magyar Üvegművészeti Társaság egy nagyszabású csoportos kiállításra készül, folytatva a HuGlass-tárlatok sorát.
Az interjúban szereplő fotókat Kóródi Zsuzsanna készítette.
Az Electron című kiállítás 2017. június 10-ig látható a Viltin Galériában.