Az atelier populaire net-flyerei, azaz interneten terjedő szórólapjai  „A Magyar Művészeti Akadémia botránya“ nevű Facebook csoportban tűntek fel először. Ebben a csoportban, ahol a tagok az MMA-val és a hazai kulturális politikával kapcsolatos fejleményeket, híreket gyűjtik össze és tárgyalják meg, a szatirikus és rögtön oldódó net-flyerek azonnali reakciókat váltottak ki. És persze szórakoztattak. Az irónia célpontja az MMA, de alapvetően a művészet szabadságáról szólnak (gondolkodnak) ezek a munkák. Némelyik pedig a Facebook-ról indulva bejárta a nyilvánosság más színtereit is. A politikai plakát, a politikai szatíra, a karikatúra hagyományaira is visszautaló képek mögött egy entitás, az atelier populaire (népi műhely) jelent meg, de a sajtó hamar kiderítette, a műhely egyetlen képzőművész: Király András. Az artPortal arról kérdezte, miért kezdte el ezt a sorozatot, hogyan dolgozik és meddig csinálja még?

Király András (K.A.): Tulajdonképpen az van, hogy mostanában nem nagyon tudok mással foglalkozni. Szívesen foglalkoznék azzal, amit egyébként a dolgomnak gondolok, de alig tudok másra figyelni, mint ami a közéletben, a politikában, a társadalomban zajlik. Figyelem a híradásokat, olvasom a híreket, és az ott szereplő tartalmakkal, szavakkal, fogalmakkal dolgozom. Egyfolytában arra koncentrálok, mi az, amiből elő tudok állítani valamit.

artPortal: Gegeket gyártasz? Mintha copywriter lennél, olyan szavakat keresel, amelyekből frappáns cím, „fősor“ faragható?

K.A.: Két fogalmat próbálok összehozni ezeken a képeken, ami aztán kiad egy harmadik jelentést. Újságcikkekből, hírekből, a közbeszédből jönnek a fordulatok, ezekről beugrik egy verbális vagy képi ötlet, és már el is kezdek dolgozni. Emlékszem, hogy egy kulturális politikáról szóló cikkben megláttam ez a kifejezést: „kézből etetés“. Máris jött hozzá egy képi asszociáció. De teljesen mindegy, hogy honnan jön, lehet, hogy egy Bud Spencer-filmet látok és ott ugrik be egy szó. Kezdetben nem nyelvi inspirációkból dolgoztam, de aztán annyira rákattantam azokra a szavakra, kifejezésekre, amelyek az MMA-val kapcsolatba hozhatók, hogy elkanyarodtam arrafelé.

Ennek az egész új rendszernek, amiben élünk, van egy erős nyelvi meghatározottsága, nyelvteremtő szándéka. Új intézményneveket ad, de átírja a konszenzuális fogalmainkat is. Mintha erre is reagálnál.

K.A.: Valami újnak a teremtésére reagálok. Kezdetben rendes forradalmi plakátokat akartam, politikai plakátokat. De most felerősödtek a szóviccek. Az egyre fárasztóbb szóviccek. A fárasztó hatás talán arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az egész még mindig itt van a nyakunkon, csinálni kéne valamit.

Azt mondod, politikai plakátokat akartál kezdetben…

K.A.: Az egész sorozat abból indult, hogy Erhardt Miklóssal és KissPál Szabolccsal ültünk az FKSE-ben (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület  – a szerk.) és azon gondolkodtunk, hogy plakátokat kellene csinálni, utcai politikai plakátokat, mint 1968-ban, Párizsban, és kihelyezni ezeket. Maga a műhely, a plakátgyár lett volna az atelier populaire. De persze se pénzünk nincs, se nyomdánk, még szitázni sincs mód. Nekem viszont beindult az agyam, és minthogy naponta számítógéppel dolgozom, evidens volt, hogy a géppel kezdjem megtervezni a plakátokat. De nem plakátok lettek, hanem szórólapok, netes szórólapok, és mivel ma a köztér fogalmában bőven benne van a digitális köztér is, evidens volt, hogy a Facebook-on helyezzem el ezeket. Iszonyatosan felgyorsult így a folyamat, ha valami eszembe jut, akár percek alatt meg tudom csinálni és publikálni is. Az eszközrendszer pedig mindig ugyanaz. Kezdetben egy szín volt, most többszínesek a flyerek. Néha úgy hat, mintha ceruza és radír, illetve filctoll volna. Nagyon szórakoztató különben.

Csattanó nélkül nem működik?

K.A.: Nem feltétlenül szükséges poén, vagy geg, eredetileg nem az volt a cél, hogy a munkákat azonnal publikáljam a közösségi oldalakon. De ez aztán elkerülhetetlenné vált, és lassanként fontos lett, hogy minél többen lássák és like-olják ezeket a flyereket, úgyhogy mégsem árt, ha van geg. Ahhoz kell, hogy átvigye az ingerküszöböt.

Jön közvetlen visszajelzés?

K.A.: Maga a like is visszajelzés, de sokakkal beszélek is, akik egyszer látták és onnantól kezdve figyelemmel kísérik az újabbakat. Akadt, aki azt mondta, tetszik neki, de nem like-olja, mert olyan helyen dolgozik, ahol ebből problémái adódhatnak.

Nem a saját neveden, hanem atelier populaire néven indítottad el a sorozatot. De ez most mintha háttérbe szorult volna. Nem sajnálod, hogy „lebuktál”?

K.A.: Eleinte nem akartam, hogy más munkáimmal interferáljon. Sokféle dolgot csinálok és kézenfekvő volt, hogy legyen egy projekt, legyen egy „brand“, önálló identitással, önálló webhellyel. De Földes András aztán az Index.hu-n feloldotta, hogy ki áll az elnevezés mögött. Én szívesen maradtam volna háttérben, már csak azért is, mert átvehette volna tőlem valaki, úgy működhetett volna, mint egy műhely. Tulajdonképpen az az esély még most is megvan, hogy én nem kellek hozzá, nélkülem is működne.

Van nálad olyan, hogy művészi munka és publicisztikai munka? Tehát szétválasztod a kétféle aktivitást?

K.A.: Régebben reklámgrafikusként dolgoztam, abból éltünk. Hozzászoktam, hogy napi szinten gyors, kreatív munkákat tegyek le, de ez persze közben elhasználta az agyamat, és majdhogynem hobbiként végeztem a saját művészei tevékenységemet. Két-három éve ez megfordult. A művészeti tevékenység a fő, abból próbálok pénzt is keresni. Az atelier populaire sorozat is gyors, azonnali reakció, mint a reklámgrafika, és ugyanúgy számítógéppel csinálom. A munka is gyors és a reakciók is azonnal megérkeznek rá. Nem is korrigálok, legfeljebb csinálok egy újat, mást.

Hat az egyéb munkáidra is? Át tudsz váltani más sebességre és fogalmazásmódra?

K.A.: Már 2008 óta foglalkozom politikai tematikával, először volt a népművészet, aztán direktebben a politika, majd átment a dolog a  mezőgazdaságba, most megint az foglalkoztat. Azokban a munkáimban is gyorsan dolgozom, mert türelmetlen vagyok.

Voltak elhíresült darabok a sorozatban: a Free Műcsarnok-logó, és az „Az a szép…“, amelyből óriásplakát lett a Lövölde téren.

K.A.: A Free Műcsarnok volt az első, és ott állt össze az a technika, amivel azóta is dolgozom. A Lövölde téri plakát az FKSE óriásplakát-helyén valósult meg (1×1 tábla projekt – a szerk.), de végül én raktam ki. Ment a levelezés, hogy reagálni kellene az MMA-ra, azonnal csinálni valamit, használjuk fel azt a plakáthelyet. Rengetegen írtak, de végül kevesen csináltak valamit. Egy srác ígérte aztán, hogy jön, de végül egyedül álltam ott. Úgyhogy kiraktam a plakátot, de csak a felület felére, mert gondoltam, hogy esetleg a tábla másik felét valaki mégis használja majd.

Lehet ebből a sorozatból albumot vagy kiállítást is csinálni?

K.A.: Jó lenne másutt is publikálni, nem csak a Facebookon. El kellene döntenie valakinek, hogy ez mennyire fontos.

Te ezt nem tudod eldönteni?

K.A.: Én nem tudom eldönteni. Tartanám magam ahhoz, hogy én vagyok az alkotó és jön majd valaki, aki dönt az alkotásról. A helyéről, az értékéről.

Ha egy galerista ki akarná állítani…?

K.A.: Az számomra rendben volna, akár nagyban, akár kicsiben. De nem hiszem, hogy ezt most valaki bevállalná.

Kockázatos?

K.A.: Azt hiszem igen. Azért az még nem világos, hogy az MMA mekkora szerephez jut például a pályázatok elbírálásában. Ott ülnek-e majd az NKA szakkuratóriumaiban, mibe, mekkora beleszólásuk lesz.

Az MMA nem reagált még?

K.A.: Nem. Az ő látókörükön ez azt hiszem, kívül van. Bár lehet, hogy a vezetőségből valaki látta azért ezeket a munkákat. Az elején többen is, akik tiltakozó műveket hoztak létre, Fekete György személyére koncentráltak, mert az ő nyilatkozatai váltották ki a legnagyobb felháborodást. Körülötte most egy ideje csend van, talán szóltak neki, hogy most nem kéne. Szóval, meglehet, hogy a környezetéből látta valaki a közvetlen reakciókat.

Az MMA tisztségviselői közt azért akadnak olyanok, akik közelebb vannak a kortárs művészeti szcénához, vagy legalább körülbelül látják, mi lehet az.

K.A.: Nem foglalkozom ezzel. Amit csinálok, nem szól személyekhez. Nem velük foglalkozom, a rendszerrel foglalkozom, annak a leváltásáról gondolkodom. Meg arról, hogy azt, ami a kultúrában zajlik, hogyan lehetne másképpen, értelmesebben.

Sokan mondják, hogy az az abszurd dráma, amelyben élünk, amelyet a politika teremtett, az végső soron termékenyen hat a művészetre. Felértékelődtek a művészi megnyilvánulások, események. És a politika témát is ad. Ellenállást vált ki.

K.A.: Amit most csinálok, arról én sem gondolkodom úgy, mintha „munka“ lenne, sokkal inkább azonnali reakciók ezek. Azt látom,hogy egyre többen érzik úgy, csinálni kell valamit, reagálni kell. Az atelier populaire nem rólam szól. Közben persze hozhat sikert a  számomra, de ugyanúgy bele is bukhatok.

Meddig folytatod?

K.A.: Most már páran mondták, hogy be kéne fejezni. Nem tudom, meddig viszem tovább, két hónapja azt gondoltam, hogy még legfeljebb 1-2 darabra van ötletem. Összesen 60-70 darab van. Lehet, hogy addig folytatom, amíg tart a rendszer. Akkor majd lehet tudni, hogy vége, amikor felsóhajtanak, hogy jaj, de jó, az Andriska végre abbahagyta.