Június 17-ig látható Indigó kedv című kiállításának finisszázsán, ma este vetítik a Viltin Galériában Baglyas Erika Honestly című videófilmjét. A Residency Unlimited ösztöndíj-program keretében New York-ban készítette tavaly ősszel. A filmről, New York-ról, a hazai “indigo életérzésről”, a budapesti kiállításáról, valamint a balatonfüredi Magyar Fordítóházban látható Kitörés-ről is beszélgettünk az egyik legizgalmasabb hazai kortárs művésszel.  

artPortal: A képzőművészek egy része nem szívesen beszél a munkáiról, mondván ez nem az ő dolguk, ők alkotók, a művekről pedig beszéljenek mások. Te azonban megszólalsz, írsz is, publikálsz elméleti írásokat, kritikákat is.  

Baglyas Erika (B.E.): Mint mindenre, erre is egyéni válaszok vannak. Tökéletesen el tudom fogadni azt az alkotói attitűdöt, mely szerint minden benne van a műben és a körítésben, akit érdekel bontsa ki. De én mégis szívesen beszélek ezekről, ha megkérdezik. Egyszerűen érdekel, ha a művésznek van további mondanivalója a munkájáról, a kiindulópontról vagy az alkotói szándékról. Én úgy fogalmaznék, hogy magát a gondolkodást szeretem, sőt valójában az alkotás részének tekintem, egy rendkívül kreatív folyamatnak, talán ebből fakad, hogy szívesen beszélek és írok művészetről, legyen az a sajátom vagy másé, ami épp megérintett. Az is igaz, másképp nézek egy kiállítást, ha tudom, hogy írni fogok róla, és amikor leülök, hogy ezt meg is tegyem, időnként magam számára is meglepő dolgokra jövök rá. Az írás folyamata mindig kaland, erősíti a “jelen levést”, segít benne létezni egy másik dologban, felmutatja az itt és most világát.

Don’t Become a Statistic!, 2013, 18 db rajz, 33,2×25,4 cm

Sokat dolgoztál indigólapra – miért? Gyerekkorunkban elég varázsosnak tűnt, amikor írógéppel írtunk és az indigófesték lemoshatatlan volt az ember kezéről. Nekem azok a szombatok jutottak róla eszembe, mikor anyám bevitt magával a munkahelyére, mert nem volt iskola. De mit jelent most neked? A balatonfüredi fordítóházban, a Kitörés kiállításon, már csak az indigólapok vannak kiragasztva az ablakokra.

B.E.: Először csak a szín izgatott, amely számomra pontosan azt az állapotot fejezi ki, amiben érzem magam már egy ideje Magyarországon: még nem adtad fel teljesen, de már belefáradtál. Már minden matt, de még nem halt el, összekened vele a kezed, de majd úgyis lekopik – ezt a maszatos hangulatot remekül kifejezi ez a mély, kékes-lilás, melankólikus tónus. A színből indultam ki tehát, aztán jött a másolat készítésére használható indigólap, ami komoly történelmi hagyatékkal bír. Még New Yorkban elkezdtem egy figurális sorozatot, arctalan, nemtelen, tulajdonságok nélküli alakokat rajzoltam, először nem is indigóra, hanem tollal, papírra. A technika, az anyag, ennek a jelentéstartalma, maga a kísérlezetés újabb ötleteket adott. Például izgalmas, ha a kéz tehetetlenségéből származó véletlen elmozdulásokkal rajzolsz át valamit egy indigólapon úgy, hogy fogalmad sincs, hogy az alatta lévő papíron, mi „alakul ki”. A véletlenszerű helyzetek, a szándékolatlanság mindig izgatott. De ezt persze Erdély Miklós már tökélyre fejlesztette más formában. Balatonfüredre nem a Viltin-es anyagból „megmaradt” indigókat vittem le, újakat készítettem, többnyire vívómozdulatokkal. Fotó- és rajztanulmányok előzték meg ezeket a rajzokat. Habár sosem vívtam, kívülállóként a vívás mégis egy különleges állapotnak tűnik számomra. A klasszikus vívómozdulatok szépsége szemet gyönyörködtető, úgy tűnik ez valami, ami nemes, még tartalmaz etikettet, másfelől az a lelki és idegi harc, ami a vívás során az esztétikum mögött van, a pillanatok hatalma, az acélidegek játéka, olyan fokú koncentrációt igényel, amit csak a stabil idegzetűek bírnak ki. Az erős idegrendszer és a szép mozdulatok egysége számomra paradox egységet alkot.

Kitörés, 2014, helyspecifikus installáció, indigó lapok, változó méret
Magyar Fordítóház, Balatonfüred

A kiállításaid rajzait az ösztöndíjas időszak inspirálta. Hogy kerültél ki New Yorkba?

B.E.: Nem vagyok az a nagy residency-járó, ez talán inkább a nálam fiatalabbakra jellemző, akik pályafutásuk első néhány évét – amúgy nagyon hasznosan – szinte „kötelezően” ezzel töltik. Ebből a szempontból én a köztes generációhoz tartozom. Elsősorban az elvágyódás és a kíváncsiság inspirálta azt, hogy megpályáztam ezt az ösztöndíjat. New York nagy ajándék volt nekem, az a residency a műfaján belül klasszikusan a legjobbak közé tartozik. Három hónapot voltam kint, 2013 decemberében jöttem vissza, utána Berlinben töltöttem egy kis időt az Állami Eötvös Ösztöndíjjal, tulajdonképpen mostanra kezdek csak visszatérni az itthoni létbe. Az ACAX révén lehetett pályázni a Residency Unlimited (RU) programjára, ahová különböző kiválasztási formában ugyan, de a világ minden tájáról fogadnak művészeket. Konkrét munkatervet kellett leadni, az ACAX shortlistje alapján az amerikaiak választottak ki. Mivel engem az emigráció kérdése érdekelt, egy ilyen témával pályáztam. Azonban, ebben az esetben, nem a politikai vetülete foglalkoztatott, sokkal inkább az egyén személyes helyzete. Valaki egy ponton úgy érzi, arra van kényszerítve, hogy elhagyja az otthonát és nulláról kezdje újra az életét másutt. Nem feltétlenül az okok, sokkal inkább az emocionális háttér izgatott: mi történik az emberben, például mik az alapvető félelmei, vágyai, amelyek a döntését végül kikényszerítik. New Yorkba úgy érkeztem meg, hogy a RU munkatársai már előkészítették a terepet, felkutatták számomra a lehetséges szervezeteket, akikkel érdemes kapcsolatba kerülnöm. Mivel kevés volt az idő arra, hogy több emberrel, akár egy közösséggel együtt dolgozzak – ami egyébként az eredeti célom volt –, választottam a freeDimensional segítségével megismert személyek közül. Cordula Maria Rien Kuntari indonéz politikai újságírónőt. Azért kellett elhagynia Jakartát, és letelepednie politikai menekültként New Yorkban, mert első civil szerzőként írt egy könyvet Kelet-Timor véres és fájdalmas függetlenségéről, ami a megjelenése után ugyan azonnal bestsellerré vált, azonban a hivatása és az őszintesége miatt a hazájában nem kívánatos személlyé vált. Egy éven át tartott, mire megértette, valóban meg akarják ölni, az életét kell mentenie. Olyan emberként, akinek a hivatása az élete, ezt az időszakot, azt hiszem, egyfajta identifikációs krízisként élte meg. Nem szívesen beszélt korábban a történtekről nyilvánosan, de valamiért nekem meg tudott nyílni, a kölcsönös bizalom lehetővé tette, hogy együtt tudjunk dolgozni. Ahogy számomra, a közös munka számára is hasznos volt – később mesélte –, lélektanilag és emberileg egyaránt. A találkozásból barátság lett, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A videóban nem lehet látni Rien arcát, a kamera csak a kezekre fókuszál. A testbeszédre és a metakommunikációra koncentráltam. Ha megfordítom: ez kicsit olyan mint amikor leveszed a tévé hangját és úgy nézed egy politikus beszédét, önkéntelenül is látod, érzed mikor hazudik. Itt ellentétesen működik a dolog: hallod a szöveget, de nincs hozzá a kifejező arc, csak finoman gesztikuláló, beszélő kezek, így más relációba kerül az elmondott történet. A néző is sokkal kiszolgáltatottabb egy „arc nélküli” történettel, ami bárkié lehetne.

Honestly, 2013, videó, 75′ (részletek)

Mennyire volt eredményes számodra a kint töltött idő? Milyen volt a munkáid fogadtatása?

B.E.: Nagy teljesítmény volt egy idegen helyen a semmiből három hónap alatt létrehozni új műveket, de a végére a videó és a rajzok is kiállítható állapotba kerültek, a Residency Unlimited-ben egy csoportos kiállításon mutattuk be. Szerették. Úgy éreztem, szimpatikus volt számukra a gondolkodásom, a hozzáállásom és Rien sorsa is felkeltette az érdeklődésüket. Figyelemmel kísérték és izgalmasnak találták a munkafolyamatot és magát a videóinterjút is. Örültek, hogy konkrét kifutása volt a projektemnek.

A koncepció saját indíttatású? Azaz a te fejedben is megfordult, hogy elmész innen?

B.E.: Abszolút személyes a kiindulópont. Negyven éves vagyok, tizenvalahány éve szabadúszóként, élethivatásként alkotómunkát végzek és egy ideje úgy érzem elfogyott a levegő, elfogytak a kitőrési lehetőségek. Az is lehet, hogy ez épp egybe esik egy „midlife crisis”-szal. Talán már az életem felénél járok – furcsa belegondolni.

New York után megerősödött az elköltözés vágya vagy inkább árnyalódott a kép?

B.E.: Több irányból megközelíthető a válasz, de tény, hogy nagy hatással volt rám ez a három hónap. A szervezet, amelyhez mentem, emberileg és szakmailag is a legtöbbet nyújtotta, olyan szinten vettek komolyan, amihez idehaza nem vagyok hozzászokva. Minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megvalósíthassam a projektemet. Még ki sem utaztam, de már találkozükat szerveztek különböző menekültüggyel foglalkozó szakemberekkel, végiggondolták, kire, mire lehet szükségem a tervem megvalósításához. Az ACAX-nak és a TMU-nak (Trust for Mutual Understanding) köszönhetően ösztöndíjat kaptam, amiből meg lehetett élni, szállásom volt és az utazás költségeit is fedezték. Háborítatlan alkotói létet biztosítottak egy pezsgő és multikulturális helyen, amit eddig még nem tapasztaltam. Az emberi oldal is meglehetősen erős volt, sokakkal megismerkedtem, érdekes volt megtapasztalni a New York-i társadalom pozitív és végtelenül nyitott hozzáállását. Sokat tanultam tőlük. Úgy érzem, valami ilyesmi az én tempóm: keményen dolgozol, de abból biztosan lesz valami. Amikor valamibe belevágok, nem ismerem a középutat, a végsőkig beleadok mindent, gyakran kizsigerelem magam fizikailag, lelkileg, anyagilag. Ha utána nincs értelmes feedback, akkor jön a padló. A Residency Unlimitedben az történt, hogy kérek és meghallják, kérnek tőlem és reagálok. Működött.

Ranglétra, 2014, rajz, 50×70 cm

Tervezel  visszamenni?

B.E.: Szeretnék egy külföldi galériát és egy kiállítást New York-ban, egy éven belül. Nehéz, de nem lehetetlen. Folyamatosan figyelem a pályázatokat. Azokkal a külföldi szakemberekkel, akikkel megismerkedtem, azóta is tartom a kapcsolatot, akad közöttük néhány, akikre ebből a távolságból is lehet számítani, valamint Nathalie Anglès-vel a RU motorjával, illetve Boshko Boskovic-val a program igazgatóval rendszeresen kommunikálunk. De azért nagy szükség van a szerencsére is.

Mennyiben tud segíteni ebben a magyar galériás rendszer, hátteret ad, ha itthon már képvisel egy galéria?

B.E.: Ideális esetben a galéria, ahová egy művész tartozik, külföldi kurátorok, intézmények, szakemberek figyelmébe ajánlja az illető portfolióját, art fair-ekre viszi az emberét és mindent megtesz, hogy személyre szabott, komoly referenciák közelébe juttassa. Ezt persze csak akkor tudja megtenni, ha jobban hisz a művészében, mint a művész magában, és nem huszonvalahány művésszel dolgozik együtt, van tőkéje, kapcsolatrendszere, kellő számú munkatársa. Mivel én csak az egyik oldalt látom jól, nem szeretnék belemenni a magyar galériás rendszer problémáiba. Mint művésznek, az a meglátásom, egy galériának a hazai viszonyok között elsősorban nem arra kell törekednie, hogy az év minden hónapjában kiállítást csináljon, ami minden energiáját, idejét elviszi és olyan túlvállalást jelent, amiből csak az következhet, hogy minden csúszik, a sajtóanyagtól az installálásig. Inkább legyen fele annyi tárlat, de a maradék időben a pénzt és a figyelmet a hazai és nemzetközi kapcsolatépítésbe volna érdemes fekteti, amire, én úgy látom, ma egyszerűen nincs se elegendő energia, se ember. Tehát, szerintem, a hosszabb távú siker reményében működési struktúrát kellene váltani. Kevesebbet vállalni, de azt pontosabb kommunikációval, nagyobb odafordulással mind szakmailag, mind emberileg.

Indigó kedv, kiállítás enteriőr, Viltin, Budapest

Visszatérnék kicsit a menni vagy maradni témaköréhez. A gondolkodásmódod az eddigi életműved innen nőtt ki, ebből a közegből. Át lehet tenni ezt a praxist máshová?

B.E.: Ide kötődik, mert itt élek. Ha máshol élnék, másból nőne ki. Ezt most gyorsan rávágtam, ezzel a kérdéssel azonban időnként én is frusztrálom magam. A Residency Unlimited által szervezett kurátori meetingeken mások szemével láthattam a munkáimat. Még az olyan helyzetspecifikus művem, mint amilyen a Politikai „barátság” (Kádár levelek) is izgalmas tudott lenni tengerentúli kurátorok számára. Lehet, hogy azért, mert ez a téma „biztonságos távolságból” nem tűnik olyan nyugtalanítónak, mint itt, mindörökké közeliben.

 

Nyitókép: Erika Baglyas: The show must go on!, 2014, drawing, 69.5×49.5cm. Forrás: baglyaserika.blogspot.hu