Ötéves program keretében évente hatmilliárd forintot, tehát összesen 30 milliárdot költ el a Magyar Nemzeti Bank (MNB), vagyis az állam magyar műkincsek visszavásárlására – adta hírül a sajtó a napokban. Az „Értéktár program” célja „az elmúlt történelmi periódusokban különböző okok miatt külföldi tulajdonba került, legfontosabb műkincsek minél nagyobb hányadának visszaszerzése Magyarország számára és a hagyatéki értékek itthon tartása.”

De mégis: mit, milyen szempontok szerint, mennyiért? Az MNB ötletelésre buzdít. A transzparenciát ugyanis, egy tanácsadó testület egyelőre nem részletezett felállítása mellett úgy képzeli, hogy „lehetőséget kíván nyújtani minden, a történelem és a kultúra iránt érdeklődő állampolgár számára, hogy javaslatot fogalmazzon meg a hazánk szempontjából fontos műkincsek visszavásárlására vonatkozóan.” Rendben, akkor ötleteljünk, találgassunk, az ilyesmiben úgyis komoly rutinra tettünk szert az elmúlt pár évben.

Az MNB bejelentése természetesen váratlanul érte a muzeológiai, közgyűjteményi közeget. Természetes – írjuk, pedig dehogy az. Mantrázzuk el újra: ekkora összeg elköltéséről konzultálni lehetett volna a közgyűjteményi szféra szereplőivel is. Persze csak akkor, ha az állam a közgyűjteményeket gazdagítaná a művekkel. Nem tudjuk, noha nincs kétségünk afelől, hogy kultúrára költött pénzként kommunikálja majd.

A közlemény így fogalmaz: (a jegybank) „lépéseket kíván tenni azért, hogy felkutassa, és gyűjtemény formájában megőrizze a kiemelkedő műkincseket. Ezzel kulturális értelemben gazdagítja az országot, olyan gyűjteményt kíván ugyanis létrehozni, mely hosszú távon is értékálló befektetés, egyben kézzel fogható gyarapodást jelent hazánk számára.”

Nem jelentik ki tehát, hogy közgyűjteményekbe kerülnének a művek, viszont szerepel az a kifejezés a közleményben, hogy befektetés. Nem világos, hogy értékgyarapításról van-e szó, vagy valamiféle alap képzéséről, amelyben nagyértékű, Magyarországhoz köthető (?) műkincsek szerepelnek.

Nemzeti banki, jegybanki műgyűjtemények léteznek a világban. Magyar viszonylatban azonban egy ilyen program újdonság. A magyar állam messze nem költ évente 6 milliárdot műtárgyvásárlásra, az az összeg, amelyet a nemzeti nagyintézmények ma gyűjtemény-gyarapításra költhetnek, szabad szemmel nem látható emellett a szám mellett. Olyan sem fordult még elő, hogy 30 milliárdot egyetlen, célzott műtárgyprogramnak a részeként költsön el a magyar állam. A kétezres évek első felében, Fertőd esetében visszavásárolt már tárgyakat, de nagyságrendekkel kisebb összegben, s mindezt a műemlékvédelem intézte, nem a kormány, vagy a jegybank.

A közgyűjteményi színtér még soha nem is látott ennyi pénzt, egyben. A Városligetbe tervezett nagy múzeumi beruházás negyedét kitevő összegről van szó. Ebből a fővároson kívüli teljes magyar múzeumi hálózatot (városit, egykori megyeit) pazarul korszerűsíteni lehetne. Azt a hálózatot, amelyet a megyei fenntartói rendszer megszüntetésével az állam vett át, majd visszapasszolt a városokhoz, és ahol évről-évre súlyosabb a pénztelenség. Azt a hálózatot, amely egyre inkább eljelentéktelenedik. Harmincmilliárdból igen nagy gyűjteményt is lehet építeni, de el lehet költeni ennyit néhány reprezentatív darabra is (ld. a 2013-as aukciós rekordokról szóló cikkünket).

A törvényi változások tükrében nem világos, ugyan mit is preferál most az állam? A ki- vagy a beáramlást? A Lex Fertőd néven emlegetett új szabályozás alapján ugyanis a mindenkori emberi erőforrás miniszter a világon bárhová elhelyezhet hazai közgyűjteményi tulajdonban levő műtárgyakat. Berendezheti például visszatelepülő arisztokraták kastélyait is, de olyanokét is, akik nem települnek vissza. Az új örökségvédelmi törvény pedig kifejezetten enyhíti a védettség és a kivitel szabályait, névleg azzal a céllal, hogy külföldi állandó kiállításokon több tárgy jeleníthesse meg a magyar művészet értékeit.

Az MNB most viszont nagyon hangsúlyosan visszavásárlást emleget. A restitúciós konfliktusok valamiféle rapid rendezésére történik kísérlet? Lehetséges. Van a világban ennyi szétszórodott magyar érték? Tulajdonképpen van. Mégis, hol? E percben nem jut más eszünkbe: leginkább Oroszországban. A bejelentés időzítése éppenséggel még hihetővé is teszi, hogy itt tényleg az orosz állami kézen levő, Magyarországról elkerült, azaz hadizsákmányként elhurcolt műkincsekről lesz szó.

Elképzelhető, hogy a mostani „közeledéssel”, az atomüzlet farvizén ezt a bonyolult, évtizedek óta húzódó ügyet így akarja megoldani a két ország? Vagy inkább, a két ország egy-egy vezetője. A háromezer milliárdos atomerőmű-egyezség mellékterméke volna tehát a 30 milliárdos program? Miért ne? Hiszen csak ötleteltünk, mint a történelem és a kultúra iránt érdeklődő állampolgárok.