Arthur Koestler: Sötétség délben. [Darkness at Noon.]
Fordította: Bart István, Európa–Reform, 1988. [1940]

A Budapesten született Arthur Koestler (1905–1983) legismertebb kötete először 1940-ben jelent meg, Angliában. A második világháború alatt a szövetségesek oldalán harcoló Szovjetunió belső ellentmondásait, kegyetlen vallatási módszereit és börtöneinek körülményeit feltáró mű nem aratott sikert. A háború végével, 1946 után a francia fordítás hozta meg szerzője számára a világra szóló elismerést. Lehet-e ennek a regénynek releváns üzenete napjainkban, és van-e párhuzam az egykori szovjet és a mostani orosz módszerek között, amelyekkel egy ember fizikai és lelki ereje törhető meg?

A Sötétség délben valódi börtönregény, a monodrámák stílusjegyeivel, roppant kevés szereplő tűnik fel benne, legtöbbjüket csupán a főhős visszaemlékezései és lelkiismeretének előtörő rohamai révén ismerhetjük meg. A mű központi szereplője Nyikoláj Szalmanovics Rubasov elvtárs, a Párt egykori első gárdájának, Központi Bizottságának vezető tagja, a Forradalmi Hadsereg Második Hadosztályának Parancsnoka, majd Népbiztos, akit a moszkvai koncepciós perekhez hasonlóan ítélnek el politikai eltévelyedés vádjával.

A nyitójelenetben a frissen rabosított Rubasovot a 404-es cellában találjuk, amint szemrevételezi lehetőségeit – víz, fűtés van, küblije tiszta, szalmája friss, fekhelyén két pokróc – ezután cvikkerét és cigarettacsikkét gondosan ágya lábához helyezi, és a lehető legteljesebb nyugalommal elalszik priccsén, feje alatt kabátjával. Álmában újra átéli letartóztatásának néhány órával korábban lezajlott eseménysorozatát; majd hajnali hétkor három éles szirénahanggal ébresztik a rabokat. Már ebben a részben feltűnik egy erős képzőművészeti szál, mégpedig a kommunista rendszer személyi kultuszt hirdető művészetpolitikájának egy igen jellemző eszköze. A Párt Első Számú Vezetője, ahogy Rubasov hívja a Nagy Egyes, színes olajnyomat portréja valamennyi szovjet otthonban, lakásban, irodában központi helyen függ – igen hasonlóan Orwell disztópiájának Nagy Testvéréhez és teleképeihez, vagy a mindennapjainkban megfigyelhető személyi kultuszhoz.

Rubasov ébredés után megszokott reggeli rutinjának hiányában a Nagy Egyes helyébe képzeli magát, gondolatkísérletében a pártvezető alakja saját maga arcképévé dermed.

„Az újságolvasástól is elment a kedve, viszont ehelyett ugyanolyan mohó vágy ébredt benne, hogy megtudja, mi járhat most az Első Számú Vezető fejében. Látta maga előtt, amint ül az íróasztalánál, állát tenyerébe támasztva, súlyosan és komoran; lassan diktál a gyorsírónak. Más fel-alá járkálva szokott diktálni, füstkarikákat eregetve vagy a vonalzóval játszadozva közben. A Nagy Egyes azonban meg sem moccant, játszani sem volt szokása és füstkarikákat sem fújt soha… Rubasov egyszerre azt vette észre, hogy maga is fel-alá járkál már legalább öt perce – öntudatlanul kelhetett fel az ágyból. És még régi szokásába is visszazökkent, hogy mindig a padlót borító kőlapok közepére lépett, sőt azt is megtanulta már, hogy ehhez mekkorát kell lépnie. A gondolatai eközben egyetlen percre sem szakadtak el a Nagy Egyestől, aki íróasztalánál ülve és diktálva fokozatosan átváltozott a tulajdon portréjává, azzá a közismert színes nyomattá, amely ott lógott az ország miden ágya és fiókos szekrénye fölött s onnan figyelte jeges, meredt szemmel az embereket.

[…] Mi járhat most a Nagy Egyes agyában? Megpróbálta maga elé képzelni a kérdéses agyvelő keresztmetszetét, szépen kiszínezve szürke vízfestékkel egy ív rajzlapon, amelyet rajszögek rögzítenek a rajztáblához. Belekként dagadoztak a szürkeállomány tekervényei, és úgy fonták körül egymást, mint izmos testű kígyók, miközben a rajz közepe felé haladva egyre haloványabbak lettek, akárcsak a spirálist leíró csillagködök az asztronómiai térképeken…” (16–17. oldal)

Rubasovot képzelgéseiből a börtönfolyosóról beszűrődő léptek zaja zökkenti ki, és egyből korábbi, német letartóztatásának emlékeit – a reggeli verések, az első, a megfélemlítés pszichológiai hatásából fakadó, legfájdalmasabb ütés, meg a szomszédos cellákból felhangzó üvöltések idegtépő zaját – idézik fel benne. Legnagyobb meglepetésére azonban csupán a szerény reggelit – citromos teát és fekete kenyérszeletet – osztják ki celláról cellára járva. Az ajtó júdásablakán nézelődve a szemközti, 407-es cella lakójának sovány karjait pillantja meg, amelyeket összekulcsolva, kézfejeit csajka formájára tartva várja az ellátmányt. Rubasov nem kap reggelit, mert előzőleg fogfájást jelentett a fegyőrnek. Kirohanása és későbbi vallatójával folytatott pengeváltása után ismét emlékeibe süllyed, mert eszébe jut, hogy hol látta a 407-es rabtársához hasonló, könyörgő kezeket.

A pontos helyszínt nem tudjuk meg, csupán annyit, hogy Rubasov egyik kiküldetésén, a Párt külföldi sejtjének vezetőjét kellett felmentenie, pontosan azért, amiért most őt is lecsukták: politikai eltévelyedésért. A sejt Richard nevű, tizenkilenc éves vezetőjével egy délnémet kisváros képtárában találkoztak 1933-ban, amikor a mozgalomra nehéz évek jártak. Rubasov fogászati eszközöket forgalmazó ügynöknek álcázta magát; a múzeum egyik félreeső termében, a kör alakú, bársony pihenőpamlagon várta Richardot. Körben a falakon flamand festők művei sorakoztak: „tonnányi, súlyos női hús.” (27. oldal)

Amíg Rubasov a félszeg és ijedt vezető jelentését hallgatja, annak háta mögött észrevesz egy Pietà rajzot, de nem tudja rendesen megnézni, Richard széles termetével még ültében is kitakarja a képet, ezért csupán Szűz Mária fia felé nyúló, vékony és könyörgő, összekulcsolt karjait láthatja.

„Éppen szemben vele egy Utolsó ítélet függött: göndör hajú és kerekded popsijú kerubok szálltak az ég felé, viharzó harsonaszó közepette. Richardtól balra egy régi német mester tollrajza volt látható; Rubasov a képnek csak egy részét látta onnan, ahol ült […], csak a Madonna vékony csontú kezét látta, amint tenyerét felfelé fordítva szinte kelyhet formál belőle, meg még egy darabka üres eget, amit vízszintes tollvonásokkal érzékeltetett a művész.” (30. oldal)

A találkozó végén Rubasov sietve távozik a képtárból és csak a kijáratnál villan az eszébe, hogy végül nem nézte meg a képet. Emlékezete ezért őrizte meg az összekulcsolt, drámai kezek látványát: sokszor jobban emlékezünk arra, amit elmulasztottunk, mint aminek a látványát átélhettük. A 407-es cella lakóját Rubasovnak később sikerül azonosítania, Kieffer professzor nyúlszájú fia, Mihail az, akivel előtte egyszer találkoztak, mégis rájuk bizonyítják a Nagy Egyes ellen közösen szervezett merénylet vádját. Mihail sorsa végül ugyanaz lesz, mint Rubasové: fizikai megsemmisítés.

A csak részleteiben látható, kitakart, eltörölt vagy épp a láthatatlan és elképzelt részekből összeálló egész képe – mint a Pietà esetében – végigvonul a regényen. A Rubasov melletti 402-es cella rabja már az első napon „beszélgetést” kezdeményez a falon való kopogtatatás módszerével. Hamar kiderül, hogy Rubasov közvetlen szomszédja egy fiatal ellenforradalmár, a cár híve, a Párt ellensége, aki feltehetően egész hátralévő életét börtönben tölti majd. Rubasov természetesen nem látja „beszélgetőpartnerét”, ám izgalmas végigkövetni, hogy elméjében milyen változásokon megy át szomszédja elképzelt karaktere a kikopogtatott információmorzsák alapján.

A regényt a kihallgatások tagolják fejezetekre. Rubasov első kihallgatását egykori barátja, párttársa, a vele egyívású, Ivanov vezeti egy olyan irodában, ahol a falon egy fehérre festett folt árulkodik a Párt első gárdájának leváltásáról. Rubasov tudja, hogy a most már nem látható kép helyén, mi függött egykoron: egy csoportkép, a Párt első Kongresszusának delegátusai, akik részt vettek a Forradalomban, a polgárháborúban, és olyan utópisztikus elvekért küzdöttek és haltak meg, amelyekről úgy vélték, hogy a köz, a nép javát szolgálják. A kiváló tudósokból, közgazdászokból, filozófusokból, politikusokból álló társaság egy hosszú asztal körül ült a képen, fejük fölött apró számok látszódtak karikákban –, melyek távolról glóriáknak tűntek – a kép alján a számokhoz tartozó neveket lehetett elolvasni. Az asztalfőn a Nagy Egyes apja ült, a tatáros szemű, szakállas öreg Vezér. Rubasov is szerepelt ezen a fekete-fehér fotográfián; jól tudta, hogy most az ő ideje jött el.

Ivanov –, aki végig Rubasov pártján állt, és végül két hét alatt rábírta a kapitulációra – Rubasov írásban tett vallomása után napokig nem jelentkezik. Helyette a végső, azaz a harmadik kihallgatást a Forradalom új, rendíthetetlen generációját képviselő Gletkin vezeti le.

„Te gazember, gondolta Rubasov. Te mocskos, egyenruhás disznó. Elvörösödött. Érezte, hogy elvörösödik és tudta, hogy Gletkin is látja rajta. Hány éves lehet ez a Gletkin? Harminchat vagy legfeljebb harminchét; fiatalemberként vehetett részt a polgárháborúban, a Forradalom idején pedig gyerek volt még. Ez az a generáció, amely már az özönvíz után eszmélt. Nincsenek hagyományai, nincsenek olyan emlékei, melyek a régi világhoz kötnék, mely eltűnt a föld színéről. Ez a generáció köldökzsinór nélkül jött a világra… És mégis, a maguk szempontjából nekik is igazuk van. Mert bizony, el kell vágni azt a köldökzsinórt, el kell vágni az utolsó köteléket is, amely az embert a régi világ hívságos becsületképeihez fűzi és a tisztesség képmutató, óvilági képzelgéseihez. A becsület önzetlen szolgálat; szolgálni kell, önmagunkat sem kímélve, a logikailag adódó legvégső következtetés levonásáig.” (135–136. oldal)

Gletkin módszerei kegyetlenek. Széke mögé állított lámpájának éles fénye annyira erős, hogy Rubasov nemhogy a jól ismert fehér foltot nem látja a falon, hanem Gletkin sziluettjét sem, csak kikeményített egyenruhájának ropogásából tudja, hogy még mindig vele szemben ül az asztal túlsó végén. Rubasov elmés, filozofikus, sziporkázóan ironikus, egyben visszafogott és higgadt válaszait megzavarja, hogy szeme folyamatosan ég a lámpa vakító, fehér fényétől, megérti, hogy Ivanovot likvidálták és a kapituláció helyett visszatér eredeti tervéhez: minden bűnét beismeri. Ám Gletkin kérlelhetetlen. Órákon, napokon keresztül kínozza Rubasovot, akit a vallatások között csupán egy-egy órára hagy aludni, míg végül valamennyi vádpont fölött megvívják csatáikat. A nappalok és az éjszakák összemosódnak, a börtönszínjáték kiteljesedik.

Az utolsó fejezet A grammatikai fikció címet viseli – Rubasov végjátékát, azaz nyilvános tárgyalásának tudósítását Vaszilij, a házmester lánya olvassa fel az újságból apjának. Vaszilij Rubasov elkötelezett híve, az ő partizánezredében harcolt a polgárháború alatt, és akkor éjjel is jelen volt, amikor az egykori népbiztost letartóztatták a lakásán. A titkon vallásos Vaszilij, a fal felé fordulva, ágyán fekve hallgatja lánya szenvtelen felolvasását, miközben egy üres, rozsdás szögre szegezi tekintetét. Azon a rozsdás szögön egykor Rubasov portréja függött.

Az erős képzőművészeti momentumok mellett a regény szorosan kapcsolódik a 20. századi design területéhez is. Sokat emlegetett, már-már közismert tény, hogy Koestler a szintén magyar származású, világhírű keramikus, tervező Eva Zeisel (született Stricker Éva Amália, 1906–2011) visszaemlékezéseit is felhasználta a Sötétség délben írásakor.

1932-ben Stricker Éva a Szovjetunióba utazott, részben azért, mert kíváncsi volt arra a képzelt utópiára, amit a kommunizmus és a forradalom eszméinek nevében építettek. Olyan neves gyárakban dolgozott itt, mint a cári porcelánmanufaktúra örökébe lépő, leningrádi Lomonosov, és a Moszkva mellett elterülő, hatalmas Dulevo Porcelángyár. 1936 májusában Stricker Évát Sztálin ellen szervezett merénylet vádjával letartóztatták és 16 hónapon keresztül fogva tartották. A szovjet börtönben eltöltött idő, a magány, a kétkedés és a vallatások idegjátéka inspirálta Stricker gyermekkori barátjának regényét. Később, 2000-ben Eva Zeiselt rehabilitálták, és Szentpéterváron rendeztek kiállítást ott készült munkáiból. Börtönemlékeiből, lánya, Jean Richards és veje, Brent C. Brolin jelentetett meg könyvet.

Stricker Éva és Koestler Artúr gyermekként Stricker-Polányi Laura (1882–1959) a korban újítónak számító, felvilágosult pedagógiai elvek mentén, a naturizmus és a pszichoanalízis szellemében működő, kísérleti iskolájába jártak. Később mindketten beutazták Európát, magukba szívták a két világháború között kibontakozó művészeti, filozófiai és politikai áramlatokat. Stricker német kerámiagyárakban kezdett dolgozni tervezőként, míg Koestler újságíró és külföldi tudósító lett. Így jutott el a Közel-Keletre, Palesztinába, a Szovjetunióba, majd a spanyol polgárháború frontvonalába. Koestler itt tapasztalta meg a hadifogságot, a siralomházból az angol csapatok menekítették ki, később a szövetségesek oldalán harcolt a második világháborúban. Stricker Éva a szovjet börtönben töltött másfél év után Bécsből Budapestre, majd Londonba utazott, ahol hozzáment Hans Zeisel szociológushoz. A forrongó Európából 1938 októberében emigráltak Amerikába, ahol a keramikus tervezői karrierje kiteljesedhetett. Koestler élete végéig Angliában élt, íróként és újságíróként dolgozott.

Arthur Koestler és Eva Zeisel kalandos élete egy-egy önálló regény témája is lehetne. Közös bennük, hogy kíváncsiságuk vezette őket a Szovjetunióba, ahol a forradalmi eszmék csillogása hamar elhalványult, és mindkettejük számára maradandó sebet okozott a sztálini szovjet valóság, a személyi kultuszon alapuló, diktatórikus rendszer működésének keserű tapasztalata.