„Azért dolgozom hosszabb ideje üveggel, mert azt hiszem, hogy az olyan dolgok, mint tér és idő – melyekről úgy tartják, szobrászi eszközökkel kifejezhetetlenek – megközelíthetők ezzel a rendkívüli anyaggal. Ezek a gondolatok kötöttek le évekig. Egy idő óta maga a fény jelenti számomra az igazi kihívást. Lehetséges-e és hogyan, szoborban megragadni egy ilyen anyagtalan jelenséget? Megpróbálom.” (Bohus Zoltán)[1]

„Az év legsötétebb napján született a fény szobrásza” – summázza gondolatait Bohus Eszter, miközben édesapjáról, Bohus Zoltán Kossuth-díjas szobrászművészről mesél a család óbudai otthonában. Abban a Nagy Tamás építész által tervezett, vörös téglából épült kertes házban, amelynek egyik jellegzetes, központi részét egy kobaltüveg lencseforma ihletett, és amely Bohus Zoltán (1941-2017) és felesége, Lugossy Mária (1950-2012) szobrászművész egykori műhelyét is magában foglalja.

Ez az írás eredetileg a tavaly novemberben elhunyt alkotóra emlékezett volna, ám a művészpáros lányával beszélgetve világossá vált, hogy jóval többről, nem annyira a múltról, sokkal inkább a jövőről kell szólnia. Bohus Eszter és testvérei – az ötvösművész Bohus Áron és a fotóművész Bohus Réka – nagyszabású és szüleik emlékéhez méltó tervekkel szeretnék életben tartani azt a pezsgő, és a saját korukra mindig érzékeny szellemiséget, amit Lugossy Mária és Bohus Zoltán képviseltek alkotókként.

Mindkettőjük neve szorosan egybeforrt a modern magyar üvegművészettel, az üveg anyagú, autonóm üvegplasztikákkal, amit jobb híján még mindig gyakran stúdióüvegként definiálnak szerte a világban. Lugossy Mária és Bohus Zoltán művészi pályájában számos közös vonás található: az egyik ezek közül, hogy egyikük sem üvegesként kezdett. Lugossy Mária ötvösként végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán 1973-ban, és már nagyméretű diplomamunkájával – a győri Közlekedési és Távközlési Főiskola sárgarézből készült elektromos órája – elkötelezte magát a köztér alakításának roppant nehéz és felelősségteljes kihívása iránt, ami markánsan meghatározta munkásságának egyik irányát. Számos elementáris erejű, egyszerűségében elegáns és a közízlést méltán formáló köztéri munkáját említhetjük meg úgy, mint a veszprémi Millenniumi emlékművet (2001), a hányatott sorsú és nem is Lugossy eredeti tervei szerint megépített forgó órát a Nyugati téren vagy éppen, a politikai csatározások és pengeváltások áldozatává lett 1956-os emlékművét, A forradalom lángját (1996), amelynek Kossuth térről való eltávolításának körülményei ma sem tisztázottak (erről lásd itt és itt).

Bohus Zoltán szintén a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult díszítőfestő szakon, a kísérletezést pártoló és szorgalmazó, legendás Z. Gács György növendékeként. 1967-ben készült diplomamunkája hasonlóan progresszív, újító szemléletről tanúskodik, mint későbbi feleségéé: a rákoskeresztúri krematórium kapujának hegesztett vörösréz Életfája, a létezés körforgását ábrázolta egyszerű és a témához méltó megfogalmazásban. A végzés után Bohust felkérték, hogy legyen a főiskola 1965-ben alapított üveg szakának oktatója. Ez így leírva csupán egy gyakran idézett életrajzi adatnak tűnik, de aki csak kicsit is jobban ismeri a modern magyar üvegművészet történetét, azt tudja, hogy milyen erőfeszítéseket takar ez a fél mondat. A felsőfokú üvegoktatás profilja, egyben az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai szárnyának alagsorában 1965 és 2017 között működött üvegműhelye, annak technikai feltételeivel és nagyrészt gépparkjával együtt Bohus Zoltán oktatói és oktatásszervezői munkájának eredménye. A kortárs üvegművészet területén tevékenykedő alkotók jelentős része köszönheti neki fejlődését, a pályán való előrejutás lehetőségét, és egyáltalán azt a tiszteletre méltó művészi attitűdöt, amely Bohust jellemezte, és amit sikerrel adott tovább számos tanítványának. Bohus Zoltán korai krómacél, konstruktivista, neoavantgárd stílusú köztéri munkái mellett, oktatói pályája révén került egyre közelebb az üveggel való alkotáshoz. Autonóm törekvései előtt azonban gátat szabtak a korszakra jellemző technológiai nehézségek, részben ebből a kényszerhelyzetből kitörve fordult a figyelme a ragasztással rétegzett, tömbösített síküveg lapok szerkesztése felé, amelyeket gépi, majd kézi erővel csiszolt, polírozott. Ez a hideg üvegtechnikai eljárás, valamint ennek feltételei az optikai törvényszerűségek, a szerkesztés matematikai pontosságú ismereteinek alkalmazása, iskolateremtő lett. Nem mellesleg pedig felvette a versenyt a híresen kiváló, az optikai tisztaságú alapanyagokat és üvegöntési technológiát bravúrosan és fölényesen alkalmazó csehszlovák üvegművészettel. Jövőre lesz negyven éve annak, hogy Bohus Zoltán Térspirál II. című síküveg lapokból ragasztott plasztikájával elérte azt az eredményt, amellyel nem csupán saját üvegművész karrierjét indította el, de Magyarországot is felhelyezte a nemzetközi üvegművészet térképére. A világ egyik vezető, prominens üvegmúzeuma, az 1951-ben alapított Corning Museum of Glass, 1979-ben rendezte meg utazó-kiállítását New Glass: A Worldwide Survey címmel, amelybe Bohus Zoltán mellett, három magyar alkotót is beválogattak, Katona Erzsébetet, Mészáros Marit, Vida Zsuzsát. Bizonyos szempontból ettől a dátumtól keltezhetjük a magyar stúdióüveg műfajának több évtizedet meghatározó megerősödését, előretörését. Ekkor vált világossá, hogy amit Bohus Zoltán saját kényszerű helyzetéből kitalált, az kuriózum: egyéni technikája és alkotásmódja révén sorra nyíltak meg előtte a külföldi lehetőségek még a rendszerváltás és a vasfüggöny felvonása előtt.

A már említett csehszlovák üvegművészet területéről vonható egy érdekes párhuzam a magyar alkotópárossal. A cseh üvegtervezést, üvegoktatást és üvegművészetet szintén egy házaspár Stanislav Libenský és felesége, Jaroslava Bryhtová neve fémjelezte hosszú éveken, évtizedeken át, ők a legtöbb munkájukat közösen is jegyezték. Bohus Zoltán és Lugossy Mária művészetére az alapvető, anyag és technológiai egyezéseken, valamint műveik magas kvalitása és precizitása mellett, jellemző, hogy jól körülhatárolható, egyéni karakterrel bírnak.[2] Lugossy Mária gyakran kombinálta a síküveg lapokból ragasztott plasztikáit, fémmel, krómacéllal, bronzzal, kővel, ásványokkal, és mindig pontosan megérezte az adott korszak, az adott évtized szellemi üzenetét. Az 1970-es évek konstruktivista, minimal art szellemében született munkáit, az 1980-as években a rendszerváltás eljövetelét érző társadalmi frusztráció, a társas magányt átélő, szorongó egyént megjelenítő, lírai hangvételű plasztikái követték, végül az ezredforduló után a történelmi emlékezet és az emberi jelenléttől megtisztuló antropocén korát tematizálta alkotásaiban, melyeket a zárvány összetett szimbóluma kísért mindvégig. Férje rend- és rendszerteremtő, a konstrukciót, a formákat, a teret, a szigorú geometriát optikai illúziókkal feloldó, a fénnyel alá- és átfestő művészi processzusa szinte valamennyi sorozatában fellelhető. Bohus életművében, üvegből formált fénytereiben is detektálhatók visszatérő motívumok, mint a híd, a katedrális, a kapu, a színpad, az égbolt félgömbje vagy a dűnék hullámai.

Szívesen és tisztelettel adózva elemeznénk még jóval részletesebben kettejük munkásságát, ám fontosabb és sürgetőbb most a hagyatékuk gondozásának kérdése. Otthonukban, amelyben immár a Százados úti műhelyükből átmentett tárgyak, makettek, kiállítási tablók is helyet kaptak, a Bohus testvérek tervei szerint alkotóházat lehetne létrehozni, amely a magyar és a nemzetközi üvegművészet központjává válhatna. A családi ház lakrészeiben, valamint kupolás kiállítóterében több tíz, a teljes életműveket reprezentáló plasztika található, amelyek önmagukban is egy kamaratárlat anyagául szolgálhatnak, nem is beszélve a korai tanulmányi munkákról, az oktatási anyagokról és dokumentációról. Ezek mellett, illetve előtt a ház alkalmas arra, hogy alkotók szálláshelyeit, közösségi tereit és műhelyeiket is kialakítsák bennük. A nagyobb léptékű bővítéséhez szükség volna a szomszédos két telek megvásárlására. Ez a nagyszabású terv sokban segítené az üvegművészeket, akik közül csupán kevesen rendelkeznek saját, jól felszerelt műhellyel, és hazánkban az alkotótelepek, szimpóziumok kínálta lehetőségek is gyérnek számítanak. A bárdudvarnoki Goszthony Mária Nemzetközi Üveg Alkotótelep elsősorban a meleg üvegtechnikákkal kísérletező művészek menedéke, de működésüket ők is csupán pályázati támogatásokkal tudják fenntartani, ami kevés fejlesztést enged meg (az artportal cikke a művésztelepről itt). Az oktatás terei szintén sok kívánnivalót hagynak maguk után, elég ehhez egyetlen adatot megemlíteni: az egykori – döntően Bohus Zoltán elvei mentén kialakított – Kinizsi utcai üvegműhely minimum háromszor akkora területen működött, mint amit 2018 tavaszán mutattak be a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem újjáépülő campusán. Persze az elmúlt tíz évben az üveg szakra jelentkező hallgatók száma is jelentősen csökkent, de bizonyos technológiák, és bizonyos munkafázisok megkövetelik a maguk terét, biztonságos gyakorlati helyét, amiből nem lehet elvenni. A Bohus-Lugossy Műhely és Művészház életre hívása orvosolni tudná ezt a helyzetet, hiszen a tervek szerint oktatási helyszínként is működhetne, együttműködésben az egyetemmel.

A kultúra és az alkotók támogatása – elsősorban az állami szervezetekhez nem csatlakozó művészek segítése – vagy éppen ennek egyik lehetséges eszköze a múzeumi műtárgyvásárlások kezdeményezése, finoman szólva, rendkívül nehéz helyzetben vannak ma Magyarországon. Ehhez némi adalék, hogy a közgyűjtemények gyarapodását célzó, a Nemzeti Kulturális Alap által évente két alkalommal kiírt pályázat összege kétszer 15 millió forint. Ilyen rendszeranomáliák miatt fordulhat elő, hogy az Iparművészeti Múzeumban csupán két, az életművet kevéssé reprezentáló műtárgy található Lugossy Máriától, míg a már említett Corning Museum of Glass gyűjteménye jelentős főművekkel büszkélkedhet az alkotótól.

Bohus Eszter jól látja ezeket a problémákat, ezért a támogatók és szponzorok toborzásának első lépéseként egy portréfilmet készíttetett szüleiről, amelyben többek között pályatársaik, monográfusaik, tanítványaik emlékeztek rájuk. A Patrimonium – Atyáink öröksége: Bohus Zoltán és Lugossy Mária nemzeti kulturális öröksége című filmet 2018. december 12-én mutatták be egy kerekasztal beszélgetés kíséretében. Nem költői kérdésnek szánjuk, hogy vajon ekkora volumenű alkotók esetében, miért kell a „nemzeti” jelzőt hozzácsatolni nevükhöz? Egyáltalán, miért van szükség hazánkban erre a kényszerű szponzorgyűjtésre, miért nem lehet „természetes” e két iskolateremtő, nemzetközi és magyar viszonylatban egyaránt elismert alkotó örökségének megőrzése, egyben életben tartása egy a szakma számára hiánypótló művészház képében? Eljöhet-e újra az a fajta magával ragadó, termékeny gondolatokra és tettekre sarkalló fény, amit Lugossy Mária és Bohus Zoltán zártak üvegeikbe? Nekünk is meg kell próbálnunk, hogy ne legyen ekkora a sötétség!

[1] Bohus Zoltán: Rétegek. In BOHUS. Balázs Éva (felelős szerk.), Nagy T. Katalin (bevezető tanulmány), Budapest: Geopen Könyvkiadó, 2009, 56.

[2] Figyelemre méltó adat, hogy a magyar üvegművészek között mennyi alkotópáros található – Szilágyi András és Kovács Júlia, Melcher Mihály és M. Tóth Margit, Lukácsi László és Borbás Dorka, James Carcass és Hegyvári Bernadett, Gáspár György és Kóródi Zsuzsanna, Varga Dóra és Balla Benjamin –, akik nem csupán művészetüket, hanem életüket is megosztják egymással. Ebben vajon, mekkora szerepe lehetett a Bohus-Lugossy házaspár példájának?

Nyitókép: Bohus Zoltán: Nyugalom I. (2001) üveg, fémgőzölt, ragasztott, csiszolt, mattra csiszolt. Bohus Zoltán hagyatéka – Fotó: Bohus Eszter jóvoltából