Bár nekünk is az lenne a legfőbb gondunk, hogy túl sok a mecénás – mondaná erre valószínűleg egy hazai múzeumigazgató, de mint látni fogjuk, valóban megárt a sok a jóból is. A világon másutt elképzelhetetlen mértékű adakozókedv az USÁ-ban számos múzeumot csal csapdába, amiből azután fájdalmas a kievickélés. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az amerikai múzeumok jelenlegi anyagi gondjainak – amelyekről szinte naponta számol be a sajtó, és amelyek alól az olyan nagyágyúk sem kivételek mint a Metropolitan Museum, a MoMA vagy a Brooklyn Museum – más okai is vannak, s a több helyen kialakult válsághelyzet ezek együttes hatásának köszönhető.

A Whitney Museum új épülete. Forrás: whitney.org

Lássuk először az egyéb okokat: a National Endowment for the Arts adatai szerint 2002 és 2012 között 30%-kal csökkent a múzeumlátogatók száma az USÁ-ban. Tekintettel egyrészt a múzeumok növekvő számára, másrészt arra, hogy az igazán nagyok, köztük a fentebb említett múzeumok stabil vagy növekvő számokról tudósítanak, ez a tény azt jelenti, hogy a kisebb, sokszor csak helyi jelentőségű múzeumokban a visszaesés drámai.

Ez még akkor is komoly gond, ha tudjuk, hogy az USÁ-ban a jegybevételek aránya a múzeumok költségvetésében a nemzetközi átlagnál alacsonyabb; az Assotiation of Art Museum Directors adatai szerint minden 8 dolláros belépőjegyhez 55 dollárt kell előteremteni más forrásokból.

A látogatószám csökkenésével együtt természetesen más, pl. a shopok vagy éttermek forgalmából származó bevételek is csökkennek. Az egyre kisebb tortából ugyanakkor egyre többen akarnak egy-egy szeletet kihasítani: a múzeumalapítási láz minden nehézség ellenére tovább dübörög. A magánmúzeumoknál ez elsősorban valóban új intézmények létrejöttét jelenti, ezek között az utóbbi időszak legjelentősebbje a Los Angeles-i The Broad tavalyi avatása volt 140 milliós építési költséggel, a várható legnagyobb pedig a pénzpiacon multimilliárdossá lett J. Tomilson Hill saját múzeumának megnyitója lesz jövőre New Yorkban.

The Broad, Los Angeles. Forrás: thebroad.org

Hill, aki közgyűjteményeket is támogat és nyilván nem véletlenül került be a Metropolitan Museum elnökségébe sem, nem is tagadja, hogy döntésében adómegfontolások is szerepet játszanak; ez a szempont nyilvánvalóan más múzeumalapítókat is befolyásol. A közgyűjteményeknél némileg más a helyzet: igazán jelentős új alapítások itt már nincsenek, annál több a – nemritkán az új alapításoknál is nagyobb költségvonzatú – új épületszárny és új fiókintézmény.

A Whitney Museum of American Art például tavaly 422 millió dolláros új épületbe költözött, míg régi, most Marcel Breuer nevét viselő otthonában a Metropolitan Museum terjeszkedik. A San Francisco Museum of Modern Art néhány hete nyitotta meg újra a kapuit, csekély 305 millió dollárból kibővített épületével, amivel e pillantban a legnagyobbnak számít a modern és kortárs múzeumok kategóriájában. A The Art Newspaper adatai szerint az amerikai múzeumok 2007 és 2014 között 5 milliárd dollárt költöttek új múzeumépületekre, többet, mint a folyóirat által vizsgált 37 további ország együttvéve.

A gondok okai között szerepel a közpénzekből a múzeumokra fordított összegek csökkenése is. Ez azzal együtt is igaz, hogy e pénzek aránya az amerikai múzeumokban az Európában megszokottnál lényegesen alacsonyabb. Az 50 évvel ezelőtt indított National Endowment for the Arts program reálértéken számítva ma 15%-kal kevesebb forrást jelent a múzeumok számára mint 20 évvel ezelőtt – derül ki Andy Horwitznak a The Atlantic-ben megjelent tanulmányából.

A Whitney Museum egykori épületében most a Metropolitan Museum rendez modern és kortárs kiállításokat. © Met Breuer

Mindez nem jelenthet drámai gondot, vélhetnénk, hiszen a magánforrásból származó támogatások közben ennél lényegesen nagyobb mértékben bővültek. A sajtó szinte naponta ad hírt forintban számolva nem ritkán milliárdos vagy tízmilliárdos pénzadományokról, vagy kiugró értékű műalkotások közgyűjtemények részére történő átadásáról. Csakhogy az adományok szinte mindig feltételekhez kötöttek, hiszen a mecénások a nemes aktust azért imázsuk polírozására, az önmaguknak történő szoborállításra is fel kívánják használni. Erre a célra egy múzeum omladozó vakolatának felújítása, a műtárgyak tárolási körülményeinek javítása, vagy éppen egy szinte senki által nem látogatott gyűjteményrészből hiányzó darab beszerzésének anyagi támogatása sokkal kevésbé alkalmas, mint új épületek, épületszárnyak finanszírozása – melyek aztán gyakran kezdettől fogva az adományozó nevét viselik.

A műtárgyak adományozása pedig rendszerint állandó vagy legalábbis rendszeres kiállításukhoz kötött – a pincében otthon mi is tudjuk tárolni a műveket, mondják a gyűjtők. Az új művekhez tehát új tér kell, s máris megvan az indok a bővítésre. A legtöbb múzeumi vezető a bővülő konkurencia és a csökkenő látogatószám elleni harc ellenszerét is a minél nagyobb figyelmet keltő bombasztikus épületekben és – lehetőleg kortárs – sztárművészek alkotásainak beszerzésében véli felfedezni és ezért csak nagyon ritkán mond nemet a mecénási felajánlásra – már csak azért sem, mert tudja, hogy akkor vetélytársa fog rá lecsapni. Sőt, a még több és nagyobb adomány reménye akár még profilmódosításra is rávesz múzeumokat; sok szakértő ezzel magyarázza, hogy a korábban nem a kortárs profiljáról ismert Metropolitan Museum is modern és kortárs központként kívánja üzemeltetni a Met Breuert. Ha nem ezt tenné, igen jelentős gyűjtői kör támogatásáról kéne lemondania, hiszen a mai gyűjtők túlnyomó többsége a kortársakra szakosodott. A Met Breuer a hírek szerint 17 millió dollárral terheli meg a múzeum költségvetését. (Az új kiállítóhely egyébként első négy hónapjában 185 ezer látogatót vonzott, ami közel a felét jelenti a Met látogatószáma teljes bővülésének a június 30-án zárult utolsó pénzügyi évben.)

A San Francisco Museum of Modern Art átalakított és kibővített épülete. Fotó: Henrik Kam, forrás: observer.com

A múzeumok persze vélhetően látják a problémákat és tudatában vannak annak, hogy modelljük nem a fenntartható fejlődésé, csakhogy a 22-es csapdájában vergődnek. Számos költségcsökkentő intézkedést jelentenek ugyan be – a Met például 10 millió dollárt farag le idén –, ezek fájdalmasak is, de egyrészt nem a lényeget érintik, másrészt ugyanúgy veszélyeztethetik jövőjüket, mint a túlzott ütemű terjeszkedés. A leggyakoribb lépés a létszámcsökkentés, amit a legtöbben igyekeznek önkéntes alapon, jelentős végkielégítésekkel megoldani, míg a másik általános megoldás az időszaki kiállítások számának csökkentése, persze mindig annak gondos hangsúlyozásával, hogy az intézkedések nem mennek a megszokott minőség rovására. 

Az teljesen érthető, hogy egy múzeum nem veri nagydobra, ha elhárít egy támogatói felajánlást, de valószínű, hogy eddig a lépésig még nagyon kevesen jutottak el. Így pedig könnyen előállhat egy olyan helyzet, amit már nem lehet néhány százalékos létszámleépítéssel vagy egy-két kiállítás későbbre halasztásával kezelni.