“A hetvennégyes év, / amikor majd minden éjszaka / a falban fémcső sípolt, / s ott állt kint egy árnyék az ajtóm előtt.” Ez a pár sor jár a fejemben, amióta egy idei kultpol. évértékelő szöveg lehetőségein tűnődöm. A falban fémcső sípol Cseh Tamás dalában, és ez valóban a korszak főcímzenéje lehetne, egy rosszul összerakott, élhetetlen, működésképtelen, vacak korszaké. De hát 74 még csak 42 éve volt, és mifelénk nem változnak olyan szélsebesen a dolgok. A csövek és a falak nem lettek sokkal jobb minőségűek. Hetvennégyben azt mondtuk, persze, hogy ócska, hiszen nincs verseny, kinek volna fontos, hogy jobban és pontosabban megcsinálja? Tizenhatban mit mondhatunk? Nincs verseny. Ami épül, azt azok építik meg, akik a hatalom kegyeltjei, minek a műgond, a minőség, akkor is meglesz a következő megrendelés, ha sípol a cső a falban. És mi a helyzet az árnyékkal az ajtónk előtt? Szép lassan odakúszik az is. A kontroll, a megfigyelés, a fegyelmezés, a fenyegetés, a feljelentés, ma teljesen valóságos, hétköznapi tapasztalatként jelennek meg újra. Ebben a helyzetben kellene olyasmiről beszélni, mint a kultúra, a kortárs művészet helyzete, hozzáférés, reprezentáció, intézményi pozíciók.
Épülnek dolgok? Hogyne. Leginkább kastélyok újulnak meg – különös vonzódás nyilvánul meg mostanság a kastélyok iránt –, és várak, amelyeket visszaépítenek egy sosem volt régmúlt iránti nosztalgia jegyében. Főpróbák a Budai Várhoz. Csakhogy a magát tradicionalistának valló kormányzatot semmi sem zavarja annyira, mint éppen a hagyomány. Az idei évet az ÉS-ben Marosi Ernő művészettörténész egy cikkel zárta („Orvos, magadat gyógyítsd!”, ÉS, 2016.dec.9.), amelynek apropóját az örökségvédelemért felelős Forster Gyula Központ közelgő megszűnése adta. De minthogy maga a Forster is eleve valaminek a megszüntetése, leépítése, szétverése volt, a cikk tulajdonképpen a teljes hazai örökség- és műemlékvédelmi rendszer halotti beszéde: „…a szaktudás és a hatósági munka szétválasztása következtében a döntés felkészületlen és a művészettörténet alapkérdéseiben is járatlan emberek kezébe került, akik honorálják az alaptalan és felelőtlen ötletelést…”
Fotó: balogzoltan.hu
Nos, ez az. Az elmúlt hat év a szakmai autonómiák, a szervezeti kultúrák, az intézményi tudások, a szakapparátusok, végső soron a közszolgálat szétverése volt. Az apparátusok ma a kormány szolgálatában állnak, és nem a köz alárendeltjei többé. A fent idézett cikket pár héttel előzte meg az a Lázár János-féle törvényjavaslat, amely lehetővé tenné majdhogynem bárkinek, hogy majdhogynem bármit kivigyen egy közgyűjteményből, úgymond, hasznosításra. Lehet mondani (mondják is), hogy nyugi, még nem is szavaztak róla, és ha meg is szavazzák, a részletszabályozás még hátra van, de az elmúlt évek arra szolgáltattak ezernyi példát, hogy bármit keresztül lehet préselni a törvényhozáson, a részletszabályozás pedig pont arra való, hogy a klientúrára szabja a jogszabályt, mint a rugalmas szerző, aki a szereposztásra írja a darabot.
Három éve már szóltak a művészeti szakemberek: veszélyes precedenst teremt a 2013-as törvénymódosítás (amelyikben az van, hogy a miniszter műtárgyakat mozgathat), mert előbb-utóbb megteremti a lehetőségét annak, hogy bármi bárhova kerülhessen, ami meg majd megteremti a lehetőségét annak, hogy soha ne is kerülhessen vissza. Tessék, most itt van. Csak három évet kellett aludni.
Illetve meg kellett várni, hogy a kastélyoknak legyenek új tulajdonosaik, akik majd adókedvezményt kapnak, ha felújítják azt a kastélyt, és most tárgyakat is kapnak a terekbe. (És akkor azt hadd ne írjam most ide, hogy mi van, ha a tulajdonosok Pharaonok, meg Tiborczok. Nem mintha mindegy volna – dehogyis mindegy, az új rend megteremti az új uralkodóosztályát.) Az új rendszerhez díszletek is kellenek, meg utólagosan a múltba beleírt önigazolások. Az Iparművészeti Múzeumból kirámolták az Esterházy-kincseket, törölték a leltárból, és elvitték Fertődre, megint csak a képzelt múlt és a homályos jövő jegyében. Ismét csak: főpróba a Budai Várhoz. Merthogy régen minden jobb volt. A gond csak az, hogy ez a rég, így, ahogy most körénk akarják építeni, sosem létezett.
A Ma folyóirat első világszemléleti különszáma. Szerk. Kassák Lajos-Uitz Béla. Részlet a címlapról. Bp. 1918, december.
A Kassák Múzeum kiállításáról: Elképzelni egy mozgalmat. A MA Budapesten. Fotó: artPortal
Hogyan is mondta Lővei Pál az artPortal-nak idén áprilisban ? „A probléma az, hogy ezek a dolgok hazugságok. A rekonstrukció nem azt mutatja, hogy milyen volt egy épület, hanem azt, hogy milyennek képzeljük. De a legkárosabb, hogy azt hazudjuk magunknak: a megszakított múlt folytatható, és összefüggéseiből kiragadva csak az is folytatható belőle, ami jó volt. Így a múlt operettvilággá válik, a Csárdáskirálynő és a Luxemburg grófja világává, miközben ezek az épületek nem ebben a világban épültek. S ha itt hazudunk magunknak, akkor hazudunk abban is, hogy mire predesztinál minket a múltunk.”
Most akkor képzeljük hozzá a rekonstruált kvázi-múlthoz a falban sípoló csövet, és megkapjuk a NER valóságát. Folyamatos átalakítás, renoválás folyik, permanens malterforradalom: 2016 a nagy bejelentéssel kezdődött, hogy mely intézmények szűnnek meg, a listán ott volt számos kulturális intézmény is, a MaNDA-tól a Balassi Intézeten át a Design Terminálig, az NKA Igazgatóságig. Ami a művészet hazai intézményrendszerét illeti, itt tulajdonképpen befejezett folyamatról beszélhetünk: vége van. A lista majdhogynem formalitás volt csak, azokat törlik, amelyeket eleve ők hoztak létre. A leggyanúsabbak mindig a kultúra helyei (természetesen a politikai cselekvés helyei után, de ezek összefüggnek), mert ott autonóm létezés, önálló cselekvés zajlik, ezeket nem árt szoros kontroll alatt tartania annak, aki totalitásra törekszik. Egy kézen meg tudjuk számolni, melyek azok a közpénzen fenntartott művészeti intézmények, ahol még értelmes, távlatos szakmai munka folyhat.
Az új korszak emblémái egyrészt a szakmai vezetés nélküli intézmények. Mint amilyen a Várkert Bazár, amely megakiállításokat rendez mindenféle szakmai előkészítés nélkül. Vagy a Szombathelyi Képtár, ahol nem akadt senki, aki ki tudta, vagy ki merte volna mondani (egyik rosszabb, mint a másik), hogy Bekay Nagy Maya kiállításának semmi keresnivalója egy művészeti intézményben. A Szombathelyi Képtár szomorú sorsát itt követtük végig, de mégis, hogyan vált mindez lehetségessé? Nagyon egyszerű: Magyarországon évekkel ezelőtt megkérdőjeleződött a szakmai alapú múzeumirányítás, meg egyáltalán, a múzeum, mint olyan. Megmondta már L. Simon László is, ott csak mindenféle kacatok porosodnak. Különben pedig mindenki művész, nem? Akkor Bekay Nagy Maya is az, meg Nagy Boglárka is, tessék, nem elment a festménye ötezer fontért a Sotheby’s-nél?
És persze 2016 emblémái a fényre növekvő beruházások a Múzeumi Negyedben. E percben senki nem tudja, mi, hova és mennyiből épül, csak egy biztos, verőemberek veszik körül, mint az urnát, hol népszavazási kezdeményezés és nemzet süllyed el.
Kiállítási enteriőr a Laborból, az FKSE A képzőművész vajon mi? című sorozatából. 2016, május. Fotó: FKSE
Harmadsorban pedig a zárt intézményi struktúrák. Egymással párbeszédben nem álló múzeumok és kunsthallék, amelyek lefelé is bezárultak, megakadályozva a mobilitást. „Van gyűjtemény, de nincs produkció” – hogy a zágrábi WHW kurátori kollektívát idézzük (What, How and For Whom?), amely a horvát intézményrendszert jellemezte így. Minthogy a magyarországi nagyintézmények nem nyitottak a kortárs művészek felé, ezeken a helyeken efféle kiállítások gyakorlatilag nem láthatók, a kortárs művészet visszaszorul a kisebb, periferikusabb helyszínekre. Oda, ahol kisebb a költségvetés, a felület és a „láthatóság”, de érvényesülhet a szabadság. Így viszont egyfelől megrekednek a művészi pályák, másfelől idejétmúlttá, maradivá válik a nagyintézményi színtér. Nincsenek belépési pontok, az intézményrendszer önmagába fordul, nem tud megújulni, ezáltal a nemzetközi színtérrel sem képes párbeszédbe kerülni. Nincsenek igazi nemzetközi együttműködések, és a szisztéma a hazai szcéna felé sem képes érvényes iniciatívákkal előállni. Ami a kortárs színteret illeti, csak a kis, non profit helyek jönnek szóba, mint amilyen a Trafó Galéria, a Stúdió Galéria, a Liget Galéria, a Gallery8, legújabban a FERI, illetve a magángalériák az Indától az acb-n, a Viltinen, a Trapézon, a Chimera-Projecten át a Kisteremig, meg egy-két közpénzből fenntartott intézmény, a Paksi Képtáról az ICA-D-n át a Budapest Galériáig, a Kiscelli Múzeumig, a Kassák Múzeumig, no meg egy-két magánintézmény, az OSA, a Translocal, a tranzit.hu. Elnézést attól, aki kimaradt a hevenyészett felsorolásból (pl. az OFF-Biennále Budapest, amely metaintézményként próbál funkcionálni s most épp két biennále között van), de nagyjából ez van, ezekről a helyekről nincs továbblépés. A kör bezárul, a ringlispíl üresben forog.
Idén egy volt államtitkár lett a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, kit, vagy mit fog ő ott képviselni? Közben váltás volt a Magyar Nemzeti Múzeum élén is, oda olyan vezető került, aki éppenséggel a rátermettségét bizonyította az Orvostörténeti Múzeumban – most akkor szakmai, vagy politikai pozíciók ezek? Vagy random ötletelésről van szó? Egyre zavarosabb a döntések háttere és egyre homályosabbak az intézményi pozíciók, megint csak nem tudni, hogy szakmai, vagy állami múzeumirányítás érvényesül-e?
Ha pedig – visszacsatolva a megszűnő Forster Központhoz – valami az MMA-hoz kerül, mint most az Építészeti Múzeum, akkor már végképp nem tudni, milyen szempontok érvényesek. Ha nem kell senkinek, vigye az MMA. Idén egyes hírek szerint az is felmerült, hogy a MaNDA illetve az Országos Széchényi Könyvtár bizonyos feladatait is átvehetnék. Miért ne? Az ő nevük mellett már úgyis ott van egy csomó minden, amivel nem kezdtek semmit. Legújabban, 823 milliós felújítás végeredményeként, egy újabb villa, amelyben a méltán ismeretlen kutatóintézetük működik majd.
Nehogy kifelejtsük itt a végén, hisz a hazai kultúrpolitikában ez az egyetlen, ami óramű pontossággal működik: az MMA-nál ismét emelkedik az életjáradék összege.
És még egy hír, amelynek eddig sem valódi megerősítését, sem cáfolatát nem hallottuk, bár Kósa Lajos szerint „légből kapott”. Minálunk ugyebár a kultúrának nincs minisztériuma, van azonban egy, amelyre rábízták, nos, az EMMI éléről Balog Zoltán miniszter esetleg a köztársasági elnöki pozícióba léphet tovább. Miután az általa felügyelt négy terület, az egészségügy, az oktatás, a kultúra és a szociális ügyek mindegyike romokban, a miniszter nyitott az új feladatokra.