9182 Archives - artportal.hu

„Nincs semmilyen diktált útvonal” – Németh Hajnal a munkáiról és az életéről

„Ott érzem magam otthon, ahol szabadon tudok gondolkodni, létezni és dolgozni” – teszi hozzá még, amikor arról kérdezzük, miért él Berlinben. A magánalapítású Leopold Bloom díjat, amelyről minden második évben dönt egy nemzetközi szakmai zsűri, idén szeptember 22-én adták át az Új Budapest Galériában. Németh Hajnallal beszélgettünk a díjátadó után.

aP: A neked ítélt Leopold Bloom díjjal járó összeget egy új projektre illetve egy külföldi kiállításra fogod fordítani. Mennyiben lesz más, mint a többi finalista munkájával együtt az Új Budapest Galériában kiállított White Song illetve Work Song című munkáid?

Németh Hajnal (N.H.): Az installációim általában helyspecifikusak, ha ezt a két munkát vinném is tovább, egész biztosan másképpen jelennének meg. A színvetítés például teljes elsötétítést igényel, ezt itt – csoportos kiállításról lévén szó – csak részben tudtuk megoldani. Ami a tér kérdésénél sokkal lényegesebb kiindulópont: lehetőleg nonprofit intézményben szeretném a kiállítást megvalósítani, nem gondolkodom kereskedelmi galériában. Bár nem teljesen független egymástól a két működési forma és sok a hasonlóság, mégis egy nonprofit intézmény esetén nagyobb szabadságot érzek, és a kontextus is izgalmasabb. Van arra két évem, hogy – valószínűleg Németországban –, megtaláljam az erre alkalmas befogadó intézményt, és ha nekik is tetszik, amit csinálok, az ottani adott térrel számolva dolgozzak tovább. Ha végül Berlinben lesz ez a helyszín, ahol már jobban ismerik a munkáimat, ott valami újat hoznék létre, de ha például Düsserdorfban találok helyet, akkor egy régebbi projekt kiterjesztésében is lehet gondolkodni. A projekre, vagy kiállításra elnyert 10 000 euro nagy összeg, de új felvételek készítése esetén, együttműködésekben gondolkodva már ki is meríthető a költségvetés. Ráadásul az is megfordult a fejemben, hogy a kiállításhoz kapcsolódva kiadnám könyvben – mintegy szöveggyűjteményként – azokat a szövegkönyveket, amelyeket 2010 óta operáknak, musicaleknek, performanszoknak írtam.

aP: Általában olyan komplex módon közelítesz meg egy problémát vagy gondolatkört, hogy az a befogadó részéről is intellektuális erőfeszítést igényel. Az új Budapest Galériában most látható munkáid két, egymástól nem teljesen független tematika körül épülnek fel. Beszélnél róluk?

N.H.: A munkáimban a szövegek a legfontosabbak, arra épül minden. Javított, korrigált idézetekkel, illetve saját versekkel és prózákkal dolgozom. A kölcsönzött szövegeket annak megfelelően dolgozom át, hogy mi az, amit közvetíteni szeretnék velük. A jelenlegi kiállítás egyik darabja, a Work Song formailag egy 70 perces film, amin egy imitált casting látható; színészek egy nem létező musical szerepeire jelentkeznek. Maguk a szerepek különböző foglalkozásokat, pozíciókat – üzletember, építész, művész, költő, hajléktalan stb – jelölnek.

Németh Hajnal: Work Song, musical film, 2016

aP: Az életben betöltendő szerepek metaforái ezek?

N.H.: Igen, mondhatjuk így. A munkanélküliség kérdése érdekelt, de nem elsősorban szociális szempontból. A technológia miatt a munka világából kiszoruló ember problémája nem csak anyagi-egzisztenciális jellegű; a szabadságban lehetőségek is rejlenek. Azt kutattam, hogy mit tud kezdeni a mai társadalomban az ember a felszabaduló idővel.

aP: Ezt a felvetést hogyan közelíted meg vizuálisan? Mit lát a néző a filmen?

N.H.: Az egykori kelet-német rádió eredeti, 50-es, 60-as évekbeli hangulatot máig őrző hangstúdiójában készítettük a felvételeket: vörös függönyök, fa lambéria-burkolat, kicsit kulturházas környezet… A projekt elkészültében engem Milos Forman Taking off (Elszakadás) című, 1971-ben készült filmje inspirált. Ott a fő (fikciós) történetszállal párhuzamosan fut egy különös jelenetsor. Az utóbbihoz Forman meghirdetett egy lemezfelvételre szóló válogatást, és rögzítette a jelentkezők produkcióit, majd felhasználta ezt a – valós – helyzetet a filmben. Forman eljárását annak idején sokan kifogásolták etikai szempontból. A másik munkám, a White song egy átdolgozott, javított-korrigált dalszöveg, Roy Harper 1970-es, I Hate the White Man című, meglehetősen hosszú dalának szövegén szerettem volna kicsit csavarni úgy, hogy a beavatkozás után a szövegben a gyűlöletet ne emberre, hanem színre vagy tárgyra vonatkozzon. Ezen túl, egyfajta kiterjesztésként a fehér színt a refrénben helyenként feketére, vörösre és sárgára cseréltem. A módosított dalszöveget és a zenei átiratokat prezentáló installációban ennek a négy színnek a komplementerjét vetítem.

Németh Hajnal: White Song, installáció, 2017

aP.: Fontos-e neked, hogy a néző értse azt a gondolatmenetet, amin te végigmentél? Végig akarod-e vezetni a befogadót ugyanazon az úton?

N.H.: Ezeknek a munkáknak több rétegük van, amiken át lehet haladni, de nincs semmilyen diktált útvonal, szabadon lehet mozogni, térben és gondolatban egyaránt. A leginkább látható és hallható réteg az a fényinstalláció, illetve a zenei rész. De be is lehet lépni ebbe a kialakított színpadképbe, meg lehet nézni, mi van a kottaállványokon, és arra is mód van, hogy észrevegyük a fényben a saját – bőrszíntől függetlenül mindig fekete – árnyékunkat.

aP.: Berlinben élsz, 2002 óta. Nyilván nem ugyanaz már a város, és művészként ott élni is mást jelent ma, mint 15 éve.

N.H.: Ami korábban szexi és vonzó volt a művészeti életben, az a piac hatására fokozatosan átalakult. Az ingatlantőke és a dzsentrifikáció nagyon sok mindent megváltoztatott. Ez nem jelenti azt, hogy Berlin már nem jó hely, de már nem olyan izgalmas szerintem, mint tíz éve volt. Továbbra is sok nonprofit galéria van és nyílnak új, érdekes helyek. Például egy 25 éve nem működő urnatemetőt és krematóriumot vásároltak meg befektetők, és nemrég kulturnegyedként nyílt újra, ami elsőre rémesen hangzik, de nagyon jól megoldották építészetileg, az egykori kápolnából például pazar kiállítóhely lett. Azt hiszem, a képzőművészeti szcéna nekem önmagában szűk lenne, de mivel más műfajokban alkotókkal – zenészekkel, zeneszerzőkkel, színészekkel, előadókkal – is együtt dolgozom, így jól érzem magam.

Silent Green Kultúrnegyed, Berlin. Fotó: Katha Mau

aP: Jónéhány magyar művész él és dolgozik Berlinben. Milyennek látod a helyzetüket?

N.H.: Az első években Januárt, azaz Baksa-Soós Jánost, Cantu Marit vagy az Indigó-csoportos Lábas Zolit ismertem meg Berlinben – Januárt például egy orvosi rendelőben, röntgenre várakozva, mert aznap mindkettőnknek biciklibalestünk volt. Ha összehasonlítást kéne tennem a kivándorló generációk között, úgy érzékelem, hogy a mostani, 30-as, illetve 20-as éveikben járó magyar fiatalok gyorsabban integrálódnak, mint a mi generációink. Az én életemben mára ezek a kérdések, mint „kivándorlás” vagy „integráció” nem merülnek fel, az otthonlétet és a máshollétet is átmeneti állapotnak élem meg, és ez az átmenetiség alaphelyzetté vált. Ott érzem magam otthon, ahol szabadon tudok gondolkodni, létezni és dolgozni.

aP: Mennyire nehéz ma megélni művészként?

N.H.: Hát igen, a kérdés nem az, hogy „nehéz-e”, hanem az, hogy „mennyire”. De itt most nem akarok panaszkodni, szerintem az élet más területén is nehéz ma a megélhetés. Azt tervezem, tanítani fogok. Németországban a művészeti képzésben dolgozni egyelőre biztosabb megélhetést jelent, mint itthon. Aztán meglátjuk, milyen irányba változnak a dolgok Európában.

Nyitókép: Hajnal Németh: White Song – Among Others, 2016.
Digital Photograph, giclée print, 90 x 60 cm, photo panel. Transcription of the lyrics and adaptation of the song „I Hate The White Man” – Roy Harper, 1970.

„Az áthelyezés mozdulata” – Interjú Németh Hajnallal II.

A Berlinben élő és dolgozó Németh Hajnallal Budapesten kezdtünk beszélgetni, a Trafó Galériában megvalósult Fehér dal – többek között című kiállítása körül. A megnyitón nagy szerepet kapott a populáris zene, mint ahogy a kiállításon szereplő munkák is erősen kötődnek a popkultúrához, annak zenéjéhez és ikonográfiájához.

Imagine War, 2017, Trafó, Budapest. Fotó: Németh Hajnal

Az interjú első részében szó volt arról, miért érdekli Németh Hajnalt a zene, illetve a populáris muzsika szövegvilága, miért és milyen módszerrel írja át az emblematikus slágerszövegeket. Valamint, hogy a teljesen színházszerű, musicalszerű, szcenírozott munkáit, mint amilyen a most Budapesten is bemutatott Munkadal (2016), miért és hogyan készíti. Itt hagytuk abba:

„Az első és az utolsó dalt (Work Song és Absolution) mi írtuk Brian Ledwidge Flynn zeneszerzővel közösen, azok nem idézetek. Ezek erős keretet adnak a műnek, bennük van a lényeg: a Work Song maga a munkadal, egyfajta „himnusz”, az Absolution pedig a munka alóli feloldozásra utal. A két szöveg egy tükrözött vers, ezentúl a két zenei kompozíció is egyfajta tükrözéssel íródott. A többi elhangzó dal pedig mind idézet: tudatosan olyanokat választottam, amelyek mindamellet, hogy könnyen emészthetőek, szükségesek voltak az adott jelenet üzenetének átviteléhez. A jelenetek között van egy narratíva, egy irány: eljutunk valahonnan valahová. Az idézetek és az átírt dalszövegek erre segítenek rá.”

aP: A Munkadalban egy-két ismert sláger mellett hallhatunk idézeteket például Thoreau Waldenjéből, vagy a Velvet Underground énekesnője, Nico önéletrajzából is. Mindezek dekódolásában egy szövegkönyv lehet a látogató segítségére. Mely jeleneteket emelnéd ki a Munkadalból, amelyeket különösen aktuálisnak tartasz ma?

Németh Hajnal (N.H.): A számomra egyik legfontosabb számban például csak egyetlen egy szót cseréltem ki. Ez Stevie Wondertől a Pastime Paradise, amit az újságíró szerepére jelentkező lány énekel, miután felsorolja különböző hírügynökségek nevét. Két része van a dalnak: az első arról szól, hogy egy „múltbeli paradicsomban” élünk (living in a pastime paradise), a szerző számára ez a negatív, és a „jövőbeli paradicsom” (future paradise) pedig a pozitív vízió. Felmerült bennem, hogy vajon a jövő helyett miért nem a jelenről szól a dal. Végül csak az utolsó sorban cserélem ki az időre vonatkozó jelzőt. Nem véletlen, hogy a jelenetben ezt a dalt az újságíró énekli, aki a jelennel, az aktuálissal foglalkozik és tulajdonképpen ebből profitál.

Munkadal – az idő múlásával, 2016, videostill, kamera: Imreh István

Egy másik érdekes példa a Rolling Stones As Tears Go By című száma, ami eredetileg As Time Goes By-ként íródott, de a zenekar menedzsere megváltoztatta a címét. Érdekes, hogy ez a dal, ami talán arról szól, hogy az élet céljává vált sikerből és az anyagi biztonságból nem feltétlenül következik a boldogság, az együttes korai számai közé tartozik. Elgondolkodtatott, hogy ezt az élethelyzetet hogyan képzelték el ezek az emberek fiatalon. A musicalben a dalt előadó férfi az ügyvezető igazgató szerepére jelentkezik, a dal címét pedig visszaírtam, mert szerintem az eredeti sokkal erősebb.

aP: Munkáidban markánsan megjelenik a populáris kultúra hatása, azon belül is nagyon sokszor nyúlsz vissza a 60-as, 70-es évekhez. Ebben a döntésben már van egyfajta politikai állásfoglalás is, hiszen ezek a dalok általában erősen társadalomkritikusak. Mi érdekel ebben a korszakban? Van benne olyasmi, amit a kortárs könnyűzenében nem találsz meg?

N.H.: Lehet, hogy az aktuális zenék közt is találnék olyat, ami megfog, de nem nagyon foglalkozom kortárs popzenével. Az a bajom, hogy a mai zenékből kevésbé jön át számomra az előadó személyisége, mint a 60-70-es években, amikor tényleg egyéni, gondolkodó előadók voltak. Akkoriban a dalszövegeknek is fontos mondanivalójuk volt, persze ez az egész korszellemnek is köszönhető. Mintha a „lényeget” akkor mondták volna ki a dalszerzők és azóta csak feldolgozások, ismétlések és különböző utánérzések születnének.

Persze simán lehet, hogy tévedek, és ez egy személyes nosztalgiából ered, hiszen a 70-es évek a gyerekkoromat jelentik. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak leragadtam ezeknél a daloknál. Mégis azt érzem, hogy akkor olyan, egyszerű és mégis erősen társadalomkritikus művek születtek, amelyek emellett zeneileg is izgalmasak voltak és érezni lehetett bennük a változás energiáit.

Németh Hajnal. Fotó: Kerekes Zoltán

aP: Visszatérve a szöveghasználathoz: a Hamis vallomás kicsit eltér a többi munkádtól, hiszen itt egy teljesen más jellegű szövegeket emelsz be Erdély Miklós 1979-es Verziójára reflektálva. Egy beszélgetésben említed, hogy eredetileg egy jelenkori koncepciós pert szerettél volna feldolgozni. Miért esett a választásod a tiszaeszlári peranyagra?

N.H.: Eredetileg a hazugság egyéni és társadalmi szinten történő érvényesülése érdekelt, ehhez kerestem egy valós kerettörténetet. Azt hiszem, a Hamis vallomás volt az egyetlen konkrét történelmi eseményt feldolgozó művem. Erdély Miklós Verziója már az egyetemen is nagyon megfogott, de nem gondoltam akkor, hogy valaha feldolgozom a film alapjelenetét és dialógusait. Aztán, ahogy elkezdtem különféle (irodalmi) idézetekkel foglalkozni – pl. A vesztesnél is használok mondattöredékeket Konrád György: A cinkos című művéből – fokozatosan kialakult egy elképzelés, hogyan használhatnám dalszövegekben ezeket a dialógusukat a Verzióból. Miután megtaláltam Eötvös Károly könyvét (A nagy per, 1904), amire a film is épít, már szabadabban nyúltam vissza az eredeti vallomás szöveghez. Azt gondolom, hogy az áthelyezés mozdulata – amikor idézeteket valahonnan kiveszek és áthelyezek – az egyik legfontosabb módszer a munkámban. Valamit a környezetéből kivenni és áttenni egy másikba – ez érdekel. Ez nem kisajátítás azonban, hanem feldolgozás: a forrást minden esetben megnevezem.

Hamis vallomás – a Verzió verziója, 2012, kamera: Imreh István

A továbbiakban egyrészt az volt a célom, hogy a vallomás szövege egy másik médiumban, zeneileg szólaljon meg, másrészt az is fontos volt, hogy kiragadjam a vallomást az adott történelmi helyzetből, áthelyezzem a jelenbe és ezáltal megszülethessen az az érzet, hogy sajnos ez bárhol, bármikor megtörténhet. Be akartam hozni a munkába a valóság szegmenseit: azt, ami tényleg nagyon egyszerű, konkrét és mégis húsbavágó, mivel önmagában is annyira abszurd. Solymosi Eszter álsírhelyére gondolok, meg a szalagfeliratokra, amiket csendesen fújdogál a szél. Végül Tiszaeszláron nem kellett mást csinálnunk Kékesi Zoltánnal – akivel a projekten belüli fotósorozat közös munkánk – mint dokumentálni a környezetet, mert a helyzet önmagában teátrálisan abszurd volt.

aP: Ebből a munkából is két változat született, miután Berlinben elhangzott egy élő előadás. A Hamis vallomás /2 (2012) Berlinben, a Hamis vallomás /3 (2013) Budapesten készült, eltérő zenei feldolgozással és formai megoldásokkal. Mintha ezzel is rájátszanál az Erdély filmjében megjelenő történet variánsokra. Lényeges a különbség a mű két változata között?

N.H.: Nagyon más a két változat. A németnél teljesen objektív nézőpontból követjük az eseményeket, egy beállításból készült a film. A magyar változatnál két kamerával dolgoztunk, néhol lekövetve a mozgásokat, itt sokkal dinamikusabb a képi világ. Zeneileg a Reinhard Hoffmann által komponált német verzióhoz képest a Halas Dóra féle magyar verzió egy összetettebb és talán személyesebb darab lett. Azt hiszem, hogy ez a fő különbség: az egyik egy eltávolítottabb, általánosabb képet ad, a másik pedig egy nagyon személyes és érzelmileg is telítettebb verzió. Egyiket se szeretem jobban vagy kevésbé, szerintem ez így jó, hogy elkészült kétféle feldolgozás.

aP: Utalva a Verzióra, az újrajátszás újrajátszásaként definiáltad a művet. Mennyire fontos ez a gesztus a munkáidban?

N.H.: Lényeges elem ennél a műnél, bár ha úgy vesszük, tulajdonképpen minden munkámnál „újra van játszva” valami. Egy zeneszám átdolgozása és előadása is egyfajta újrajátszás, ahogy a lemezborítók appropriálása (pl.: Béke verziók, Könnyek, Invertált hősök) is ehhez kapcsolódik. Tágabb értelemben az idézetek használata, fel- és átdolgozása, adaptálása, a különböző variációk mind levezethetők abból, hogy valamit kisebb módosításokkal ugyan, de újra megmutatok, ismétlek.

Hamis Vallomás – 3. verzió, 2013, kamera: Körtési Béla

aP: Sok munkádban figyelhető meg egy személyes vagy éppen konkrét, közérthető kiindulás, amely aztán fokozatosan absztrahálódik és egy univerzálisabb olvasatot eredményez. Ez az én értelmezésemben valahol mindig összefügg az egyén és a hatalom viszonyával. Egy másik interjúban az identitás válságáról beszéltél. Mi érdekel ezekben a dinamikákban?

N.H.: Fontos számomra, hogy többféle rétege is legyen a munkáimnak, több felületet adva ezáltal a megközelítésre. Például a Munkadal esetében mindkét általam írt dalszöveg kissé patetikus, de ez szándékosan ilyen, mivel a pop/rock műfaj valahol mindig közhelyekkel teli. Ezt úgy írnám le, mint egy elsődleges csatornát, ami könnyebben járható és esetleg majd innen lehet eljutni absztraktabb szintekre. A Fehér dal esetében is ez történik: a rasszizmus csontvázához ezen a közérthető dalon átvilágítva vezetett az út. Mindenesetre kell az irónia és az önirónia, nem jó, ha az ember túl komolyan veszi saját magát.

A kérdésedre valóban válaszolva, igen, ezek a munkák mindig valahol az egyén küzdelmeiről szólnak. Az általam érzékelt identitás-válságot az önazonosság problémájának tartom. Hiányzik a felismerés, hogy mennyire fontos önazonosnak lennünk és a világok, amelyekben élünk – a virtuális valóság, a Facebook, a valóságshowk, a sztárkultusz – nem könnyítik meg, hogy eljussunk ehhez a felismeréshez. Vajon miért egyszerűbb egy ideológiát követnünk, mint a saját gondolatainkat? Éppen Hannah Arendt könyveit olvasom: ő is a gondolkodás fontosságát hangsúlyozta a gondolkodás nélküli cselekvéssel szemben.

aP: Milyen munkán dolgozol most?

N.H.: Jelenleg egy gyerekkórusra íródott darabon, ami a németországi szélsőjobboldali szervezetek retorikáit alkalmazza, pontosabban helyesbíti. A szövegkönyv és a kotta már elkészült, Garrett Sholdice zeneszerzővel együttműködésben. Még nem tudom, hol és mikor kerül majd bemutatásra és felvételre a darab, de szeretnék idén ősszel dolgozni rajta.

„Az áthelyezés mozdulata” – Interjú Németh Hajnallal I.

Németh Hajnal az egyik legfontosabb hazai képzőművész – de ebben a mondatban a hazai szó máris bizonytalanná vált, hiszen régóta Berlinben él, és munkái nagyon erősen kötődnek a „világkontextushoz”. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt azonban abszolút jelen van a magyarországi színtéren, még akkor is, ha ritkán állít ki. Az éppen két évvel ezelőtt nyílt OFF-Biennále Budapest egyik legemlékezetesebb produkciója volt az övé: tulajdonképpen egy kamaraoperát, szcenírozott, zenei performanszt mutatott be A vesztes címmel a budapesti Atriumban. Ebben a munkájában igen hangsúlyos volt a textus, jelen esetben a zenemű szövege, amelynek kivetítése az előadás alapvetően fontos eleme.

A Trafó Galériában nemrég megvalósult FEHÉR DAL – Többek között című kiállításán ismét főszereplő volt a zene és a szöveg, a videó mellett, amely Németh Hajnal legfontosabb médiuma. Még a kiállítás zárásának idején kezdtük vele az interjúzás folyamatát, a beszélgetést most két részben közöljük.

A vesztes. Részlet az előadásból, 2015, Atrium. Fotó: Kerekes Zoltán / OFF-Biennále Budapest Archívum

aP: Mennyire tudatos, hogy egy-egy témát különböző médiumokon keresztül is megvizsgálsz? Nevezhető-e egyfajta váltásnak, amikor elkezdtél foglalkozni a videó médiumával?

Németh Hajnal (N.H.): Nem igazán nevezném ezt váltásnak. Az egyetem óta párhuzamosan foglalkozom fotóval és videóval. Az első videómunkám talán 1997-ben készült, még VHS-re, és teljesen más volt a témája, mint a mostaniaknak. Nem zenei alapú, hanem egyszerűen csak performatív munkák voltak ezek, amelyeket mindig én adtam elő.

Amit inkább neveznék váltásnak, az a videóktól az élő, zenei performanszokig vezető folyamat. Eleinte a performanszok csak a felvételre készültek és videók formájában mutattam be őket. 2011-ben, a Velencei Biennáléra készült Összeomlás – Passzív interjút is egy 12 jelenetből álló operafilmnek terveztem. Végül is csak ott, a felvételek készítése közben érzékeltem, hogy mennyire más az élő játék és milyen jó lenne, ha ezt a közönség előtt is bemutatnánk. A filmnél jó, hogy később is be tudsz kapcsolódni, de nagyon hiányzik a jelenlét. Tulajdonképpen emiatt a személyes jelenlét miatt lett számomra fontos az élő előadás, mivel ennek, azaz tágabb értelemben a részvételnek a hiányát érzem a mai társadalomban is.

2011-től kezdve minden egyes darabom kétféle verzióban születik meg. Egyik műfaj sem áll közelebb hozzám, mindegyik munkafolyamatot élvezem. Az élő előadások a fentieken túl talán azért is különösen izgalmasak, mivel korrigálhatatlanok és közvetlenül átélhetők a véletlen, váratlan pillanatok.

Összeomlás – passzív interjú, 2011. Fotó: Németh Hajnal

aP: Kezdetben a zene kontextusa, a létrehozás apparátusa is erősen foglalkoztatott. Vizsgáltad például a zenei gyártás helyszíneit, a hangstúdiót. Mi fogott meg ezekben a szituációkban?

N.H.: Igen, a korábbi munkáim inkább magával a zenei produkcióval, annak folyamatával foglalkoztak. Nagy hatással volt rám John Cage: az érdekelt, hogy mi a csend, a zaj, a zene maga. Annak a helyzetnek az abszurditása izgatott, amikor az ember bent van egy felvételi szobában, hangstúdióban. Itt meg kéne, hogy szólaljon a zene, azonban egy zenekar számainak felvétele esetében ezt csak a keverőszobában lehet hallani. Ezt a kifordított helyzetet egyfajta modellnek érzékeltem a társadalomra vonatkozóan: egyszerre vagyunk benne és rajta kívül is, a technológiai fejlemények elidegenítenek, leválasztanak, de másfajta módon mégis összekötnek minket egymással.

Ehhez az időszakhoz kötődik például az Air Out (2008) című munkám, amiben az előadó kikapcsolja az orgona légszivattyúját: ezáltal a zene megszűnik, csak a klaviatúra kopogása hallatszik. Ez annak a folyamatnak a leegyszerűsített változata, ami a felvételi stúdióban is érzékelhető. Nincs zene, csak a hangszer „anyagi hangja” szólal meg.

aP: Később eltávolodtál ettől a témától és klasszikus zenei műfajokkal, például operával kezdtél el kísérletezni. Ezekben az esetekben nagy hangsúlyt kapnak a különféle együttműködések. Hogyan jellemeznéd ezt a módszert?

N.H.: Ez a munkám legizgalmasabb része. Persze a szerkezet előre megvan a fejemben, de az egész akkor töltődik fel, amikor valaki ezt előadja és interpretálja. Elég sok szabadságuk van az előadóknak, főleg az operáknál, mert itt végig improvizáció zajlik. A zene nincs megírva, én csak a szöveget adom. Épp ezért egy opera előadásnak a kimenete sokkal bizonytalanabb – de pont ez érdekel benne. Zeneszerzővel csak a kórusművek esetében dolgoztam, például a Hamis vallomásnál (2012-13) Reinhard Hoffmannnal illetve Halas Dórával. Itt azért volt ez fontos, mert ez egy komplikáltabb darab és azt gondoltam, hogy zeneileg sem lehet akármilyen irányba elmenni benne.

Air Out, 2008, videostill. Kamera: Imreh István

aP: Hogy viszonyultak az improvizációhoz az énekesek, akikkel dolgoztál? Éreztél különbséget például a Soharóza kórus tagjai és a hivatásos énekesek között a munka során?

N.H.: Az Összeomlás készítése közben (a mű a 2011-es Velencei Biennále magyar pavilonjában szerepelt – a szerk.) találkoztam először az improvizáció nehézségének a jelenségével, pedig akkor a német operaház énekeseivel dolgoztam. Azt vettem észre, hogy minél rutinosabb valaki és minél több klasszikus darabban énekelt már, annál nehezebben tud szabadon megszólalni. Mivel már sok minden berögződött ezeknél az előadóknál, gyakran úgy improvizálnak, hogy a fejükben meglévő dallamokat idézik fel. Ezzel nincs is semmi baj: végül is hozzám hasonlóan ők is összeraknak valamit, komponálnak a fejükben. Ezt izgalmas volt megfigyelnem, és úgy láttam, hogy az énekesnek is kihívást, egyfajta szabadságot jelentett az, hogy az előadás frissessége érdekében nem kellett sokat próbálnia, gyakorolnia.

Szerintem nincs jelentős különbség hivatásos és amatőr énekesek között. Az biztos, hogy tudatosabb a választásom, ha szólistáról van szó, mert itt jobb, ha profik énekelnek: ha egyedül, zenei kíséret nélkül szólal meg egy hang, akkor ahhoz kell a rutin. Egy kórusnál már más a helyzet. A Soharóza, akikkel a Hamis vallomás magyar változatában és A vesztesben (2012-15) is dolgoztam, például azért működik olyan jól, mert kidolgoztak különböző technikákat, amelyek teljesen elviszik a hangsúlyt az énektudásról. Nekem nagyon tetszik, hogy nem az a lényeg, hogy mennyire képzett a hangod. A vesztesnek a budapesti előadásán, az Atriumban (2015) is egy újfajta megszólalás született: nem a megszokott, kidolgozott hangzást, hanem valami teljesen egyedit tapasztalhatott meg a közönség. Nagyon kreatív munka Halas Dórával és a Soharózával együtt dolgozni.

A vesztes, részlet a próbából a Soharóza kórussal, 2015, Atrium. Fotó: Kerekes Zoltán

A vesztes, 2012. Fotó: Jan-Gunnar Franke

aP: Munkáidnak egy másik hangsúlyos eleme a szöveghasználat: gyakran előfordul, hogy ismert szövegeket változtatsz meg, sajátítasz ki és ennek következtében újfajta jelentés jön létre. Hogyan döntesz az egyes átalakítások mellett?

N.H.: Az mindig egy nagyon direkt választás, hogy melyik az a dal, amelynek a szövegén úgy tudok változtatni, hogy világosan kiderüljön belőle, amit el szeretnék mondani. Ez már akár egy-két szó kicserélésével megtörténhet. Az Imagine War (2014-16) kifejezetten a nyelvvel való kísérletezésre írt performansz. Itt tíz ismert, 1960-as, 70-es évekbeli dal (pl. Beatles: Here Comes the Sun, Velvet Underground: Femme Fatale) szövegét változtattam meg. Mindegyik a háborúról, erőszakról, bűnözésről, hazugságról és manipulációról szól. Az első élő előadásnál sokat gondolkoztunk a zenészekkel, megjelenítsük-e az átírt dalszövegeket vizuális formában, de végül az elhagyás mellett döntöttünk. Emiatt azonban senki sem érzékelte, hogy valami változás történt. Annyira hasonló hangzásúak a szavak és annyira nem él az emberekben az eredeti dalszöveg, hogy sokan nem vették észre a cseréket. Később ezért vetítettük ki az átírt dalszövegeket, jelezve a változtatásokat. Lehet, kicsit didaktikus, de így legalább érthető, hogy miről van szó.

A Fehér dal (2016) című munkámnál, Roy Harper 1970-es I Hate The White Man című dalának szövegét írtam át. Itt elég egyértelmű volt számomra, milyen módosítást kell eszközölnöm a szövegen, ha a rasszizmus mibenlétéről akarok beszélni. A célba vett mondat a refrénben ismétlődő „I hate the white man” lett. Itt egy nagyon egyszerű változtatást alkalmaztam: vesszőt tettem a „white” után, hogy a „man” afféle megszólítás legyen, a színt illetően pedig a fehéret helyenként feketére, sárgára és vörösre cseréltem.

Fehér dal, 2017, Trafó. Fotó: Szalai Borbála

aP: Ezt a munkádat hallhatta is a közönség a Trafó Galériában a Fehér dal – többek között című kiállításod megnyitóján. A tárlaton magán pedig a Munkadal (2016) című videód volt látható, amely egy fiktív musical castingjába enged bepillantást. A válogatásra érkező előadók – akikben többször felismerhetünk egy-egy Berlinben élő magyar kurátort vagy művészt – egy, a munka különböző aspektusait vizsgáló musicalbe jelentkeznek szerepekre. Miért érdekelt a casting motívuma?

N.H.: Engem minden műfajban érdekel a műfajra való visszakérdezés. A Munkadal valóban nem egy „igazi” musical: formailag sem felel meg ennek. Viszont van egy központi témája, ami jelen esetben a munka. Szerepel a videóban egy idézet Mary Mitchell-től, aki nem egy ismert dalszövegíró, viszont a dala elhangzik Milos Forman 1971-es Elszakadás című filmjében. Ott is van egy casting jelenet fiatal előadóknak, a rendező azonban ezt valóban, mint zenei castingot hirdette meg, és a szereplők azt hitték, hogy tényleg egy válogatáson vesznek részt. Forman tulajdonképpen becsapta őket, lefilmezte az egészet és a végén közölte, hogy mi a helyzet. Sajnos éppen ettől nagyon őszinték és hitelesek ezek a jelenetek. Noha nálam valós castingról nem volt szó – legalábbis nem a filmezés fázisában –, mégis erőteljesen inspirált a Forman filmjében látható szituáció.

aP: A Munkadalban sokféle szövegtípus keveredik egymással: használsz átvett idézeteket, megváltoztatott szövegeket illetve saját szerzeményeket is. Hogyan állt össze a szerkezet, és milyen kapcsolat van az előadott művek között?

N.H.: Az első és az utolsó dalt (Work Song és Absolution) mi írtuk Brian Ledwidge Flynn zeneszerzővel közösen, azok nem idézetek. Ezek erős keretet adnak a műnek, bennük van a lényeg: a Work Song maga a munkadal, egyfajta „himnusz”, az Absolution pedig a munka alóli feloldozásra utal. A két szöveg egy tükrözött vers, ezentúl a két zenei kompozíció is egyfajta tükrözéssel íródott. A többi elhangzó dal pedig mind idézet: tudatosan olyanokat választottam, amelyek mindamellet, hogy könnyen emészthetőek, szükségesek voltak az adott jelenet üzenetének átviteléhez. A jelenetek között van egy narratíva, egy irány: eljutunk valahonnan valahová. Az idézetek és az átírt dalszövegek erre segítenek rá.

Munkadal – az idő múlásával, 2016, videostill. Kamera: Imreh István

Az interjú II. része hamarosan!

hírlevél