9185 Archives - artportal.hu

Ügyek ellenszélben. Social design II.

A social design kérdéseit vizsgáló cikksorozatunk első részében egy esettanulmányon keresztül megpróbáltuk meghatározni, mi mindent takarhat ez a meglehetősen tág fogalom. A Social Design Cookbook esetében, kicsit absztraktabb módon, a társadalmi folyamatok tervezésén volt a hangsúly, olyan mozgalmakat vizsgálva, amelyek a designt nem pusztán tárgyak létrehozásaként értelmezik, inkább cselekvési formátumok meghonosításával és elterjesztésével kívánnak változást előidézni. A sorozat további részeiben, ismét esettanulmányok segítségével, a social design egyes részhalmazait vesszük górcső alá!

Az egyik legkézzelfoghatóbb példa az a tervezési attitűd, amely szerint a tervezők direkt módon kívánják hasznosítani a tudásukat, ezért kifejezetten szociálisan rászoruló csoportok számára terveznek olyan eszközöket, amelyek segítségével csökkenhetnek az adott közösség mindennapi nehézségei. Miként lehet azonban eljutni a segíteni akarástól a probléma felismerésén át a tárgy megtervezéséig? Mi kell ahhoz, hogy egy designer valós képet kapjon egy rászoruló közösség igényeiről, és képes legyen adekvát választ adni ezekre?

Koczka Kristóf: Out Of The Bag, 2016. Fotó a művész jóvoltából

Hasznos és/vagy öncélú?

A társadalmilag elkötelezett művészeti projekteket gyakran éri az a vád, hogy öncélúak, segíteni akarásukban célt tévesztőek, recepciójuk pedig inkább a szándékot díjazza a valós művészi értékük helyett (a téma egyik alapszövege Claire Bishoptól magyarul is olvasható). Nincs ez másképp azokkal a design-termékekkel sem, amelyeket ugyan az a célkitűzés hív életre, hogy emberek életét tegyék jobbá, ugyanakkor a probléma meghatározása, a megoldás keresése vagy az elkészült termék kommunikációja közben valami félrecsúszik.

Az egyik legismertebb példa erre Laczkó Juli terMINI névre keresztelt, a hajléktalanok számára tervezett mobilhajléka, amely 2014-es megjelenésekor nagy port kavart a magyar sajtóban. Míg a hírportálok többsége a hajléktalanság problémájára kínált bámulatos megoldásként tekintett az újrahasznosított anyagokból épített, összecsukható eszközre, addig a hajléktalan aktivistákat tömörítő A Város Mindenkié csoport egyik főszervezője, Misetics Bálint az artPortal hasábjain “jószándékú félreértésnek” nevezte Laczkó prototípusát. A terMINI-t dicsérő cikkek többnyire azt találták rendkívülinek, hogy egy designer nem luxustermékek létrehozására használja szaktudását, Misetics azonban pont azt kérte számon Laczkón, hogy esztétizáló tárgyával maga is fenntartja a hajléktalanság megszüntetésén nem munkálkodó status quót. A tervező erre igyekezett középutas választ adni: hangsúlyozta, hogy ő maga sem gondolta, hogy a terMINI megoldás a hajléktalan emberek otthontalanságára, ugyanakkor a figyelemfelhívás és a minimális komfortérzet megteremtése véleménye szerint igenis fontosak.

Laczkó Juli: terMINI, 2013. Fotó: laczkojuli.net

Mára az, hogy egy jól megtervezett design-tárgy szem előtt tartja a fenntarthatósági és ökológiai szempontokat, nemhogy nem különlegesség, de alapvetés kell, hogy legyen minden tervező számára. Ha viszont a szociálisan érzékeny design feladata mindenekelőtt valódi megoldások felkínálása bizonyos csoportok valós problémáira – akkor megkerülhetetlen annak felkutatása, hogy ezek a problémák miből is fakadnak. Ha valaki pedig mindezeken túl arra szánja el magát, hogy hátrányos helyzetű csoportok számára kíván tervezni, az értelemszerűen ennél is nagyobb elköteleződést igényel: az alapos előkutatás ebben az esetben már csak azért sem spórolható meg, mivel egy tervező a legritkább esetben bír olyan szaktudással, mint egy erre kiképzett, az adott csoporttal napi szinten foglalkozó szociális munkás, vagy olyan saját tapasztalattal, mint maguk a csoport tagjai.

IKEA-hack neked. Meg a menekülteknek.

2016 nyarán több portál is cikkezni kezdett Koczka Kristóf Out of the bag névre keresztelt, a MOME-n készült diplomaprojektjéről, amelyet többek között a Design Hét keretében megrendezett Központi értékek című kiállításon is bemutattak (cikkünk erről itt).

A Koczka által tervezett költözőbútor egy IKEA-hackre épül: a mindenki által tartósságáról ismert IKEA szatyrokat alakítja néhány fém polcelem és farúd láb segítségével a gyakori költözködéssel járó mobil életmódot megkönnyítő tároló- és költözködő-elemmé. Tárgyának célközönsége ugyanis kettős: elsődleges inspirációja saját és környezetének tapasztalata: az átmeneti életterek folyamatos váltakozásában szocializálódó albérletgeneráció vándorlásának élménye. Emellett azonban a tervező úgy gondolja, hogy hasznos lehet azoknak a menekülteknek is, akik a célországba (leginkább egy menekülttáborba) megérkezve még hosszú ideig nem tudnak állandó szállást találni. Nem elhanyagolható emellett az sem, hogy a kék táska a menekültek egyfajta emblémája lett a sajtófotók „ikonográfiájában” – olyannyira, hogy Koczka szakdolgozata szerint egyes országokban refugee-bagnek, azaz menekülttáskának is hívják az emblematikus szatyrot.

Koczka Kristóf: Out Of The Bag, 2016. Fotó a művész jóvoltából

Koczka elképzelése szerint, amennyiben a prototípust forgalmazni kezdenék, a termék terjesztése is összekapcsolná az említett csoportokat: a TOMS cipőkhöz hasonló stratégia (minden vásárlást követően egy rászorulóhoz is eljuttat egy terméket a cég) Koczka szerint ebben a formátumban win-win-win szituáció lehetne. A vásárló nemcsak az új bútornak, de az adományozásnak is örülhet, a rászorulók ingyen hozzájutnak egy olyan termékhez, amellyel kicsit otthonosabbá tehetik az átmeneti lakhelyüket, a cég pedig marketingje részévé tudja tenni a szociálisan érzékeny szerepvállalást is.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a TOMS által fémjelzett és első blikkre vonzó “buy one, give one” (vegyél egyet, adjál egyet) modellt nagyon sok kritika érte az évek folyamán: a leggyakrabban felhozott érv, hogy az adományozás gesztusa inkább az adományozó számára nyújt megelégedést, s nem annak hasznos, aki azt kapja. Misetics kritikájához hasonlóan a szakértők itt is amellett érvelnek, hogy sokkal nagyobb hatást fejthetne ki a cég, ha a cipők adományozása helyett a szegénység csökkentésén fáradozna – például azzal, hogy a gyártást azokon a területeken végzi, ahol a magas szegénységi és munkanélküliségi ráta miatt a helyiek a rászorulnak ingyen cipőre.

„Szíriai szoba” az IKEA-ban. Fotó: archdaily.com

Az év designja a menekülttáborban?

Hogy mennyire adekvát választás az IKEA-hack egy ilyen témájú diplomaprojekt esetében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a svéd cég folyamatos kiállásai és figyelemfelhívó akciói a menekültválság közepette. Az egyik legismertebb eset az egyik norvég áruházukban felépített szíriai otthonbelső, amelyben a tárgyakon elhelyezett cédulák szír menekültek történeteit elevenítik fel, illetve tippeket adnak a látogatóknak, hogy miként tudnak segíteni. Emellett 2016-ban a UNHCR-rel közösen tervezett Better Shelter nevű sátruk elnyerte az év designja díjat is. Per Heggens, az IKEA Foundation elnöke a tervezési folyamatról egy interjúban elmondta, hogy tervezői csapata az UNHCR-rel szoros együttműködésben alakította ki a terméket. A szervezet szava a szakértelem mellett már csak azért is sokat nyomott a latba, mivel ők számítottak a legnagyobb potenciális felvásárlónak a piacon, valamint az ő tapasztalatuk és helyismeretük segített a designereknek, hogy olyasmit hozzanak létre, amit aztán az érintettek valóban használni fognak.

Better Shelter átmeneti otthonok egy menekülttáborban. Fotó: Better Shelter

A fenti esettanulmányok alapján elmondható, hogy a segítő szándék és a problémákra nyitott szem önmagában még nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy egy designer képes legyen egy rászoruló csoport számára megfelelő és valóban hasznos terméket tervezni. Amennyiben elfogadjuk Misetics kritikájának alapgondolatát, akkor azt mondhatjuk, hogy nemcsak Laczkó Juli terMINI-je, de Koczka Kristóf Out of the bagje vagy az IKEA Better Shelterje sem állja meg tökéletesen a helyét, hiszen ahelyett, hogy a hajléktalanok vagy a menekültek állapotának megszüntetésén munkálkodnának, a fennálló helyzetet igyekeznek foltozgatni „jószándékú design-termékekkel”. Kérdés azonban, hogy mennyire szabad ezt az átmeneti foltozgatást alulértékelni olyan ügyek esetében, amelyeket akkora ellenszélben kell képviselni, mint az otthontalan közösségek ügyét.

A nyitóképen a Better Shelter fotója, Kara Tepe, Lesvos, 2016 március

Hands Off! – El a kezekkel, de mitől és kinek?

A múlt héten jelentette be megalakulását a „Hands Off Our Revolution” (El a kezekkel a forradalmunktól, HANDS OFF) nevű művészeti szerveződés. A csoport 200 képzőművészt, zenészt illetve a kulturális színtér prominens alakjait tömörítő szerveződés, olyanoké, akiket a jobboldali populizmusnak az utóbbi években megfigyelhető térnyerése motivált arra, hogy petíciók és borzongás helyett aktív szereplőkként vállaljanak részt a kortárs politikai diskurzusban. A tagok között olyanokat találunk, mint Anish Kapoor, Laurie Anderson, Ed Ruscha, Matthew Barney, Rosalind Krauss, Hal Foster műritikus, Catherine Opie, William Kentridge, a korábbi Turner-díjas Steve McQueen, az egykori Talking Heads zenekar alapítója, a hanginstallációkat is készítő David Byrne, vagy a Budapesten is többször kiállító, az OFF-Biennálén is szerepelt dél-afrikai képzőművész, Kendell Geers.

Oldalukon közzétették küldetésnyilatkozatukat: „Hiszünk abban, hogy a művészet segíthet az erősödő jobboldali populista és fasiszta retorika, a xenofóbia, rasszizmus, szexizmus, homofóbia, és a könyörtelen intolerancia térnyerése ellen… Művészként az a munkánk és kötelességünk, hogy újragondoljuk és újraépítsük azokat a szociális viszonyokat, amelyeket a jobboldali populizmus fenyeget. A mi kötelességünk az, hogy szolidaritást vállaljunk. Nem hallgatunk!”

A kezdeményezés logóját Mark Titchner tervezte. Forrás: handsoffourrevolution.com

Kiállítások és akciók sorozatát képzelik el, amelyeket tekintélyes művészeti intézményekben és alternatív terekben valósítanak meg. Az elkötelezett kortárs művészek azt is ígérik, hogy olyan állásfoglalásokkal és kérdésekkel szembesítik majd a közönséget, amelyek az Egyesült Államokban, Európában „és máshol” kialakult jelenségekre és helyzetekre reflektálnak. „Hogy azt tegyük, amire a művészet mindig is törekedett: segítsen elképzelni és megformálni azt a világot amiben mi élni szeretnénk.”

A kijelentések nagyvonalú prófétikussága első olvasatra is kérdések sorát veti fel. Kik azok a mi? Mit szeretnének? Milyen forradalomról van szó? Ki jelenti a célcsoportot? A célokat hogyan kívánják elérni? Művészet és politika évtizedek óta kéz a kézben járnak, az elmúlt években a politikailag vagy társadalmilag elkötelezett művészeti projektek és kiállítások a reneszánszukat élik. De közben folytonos vita tárgyát képezi ezeknek a vállalkozásoknak a sikeressége, kimenetele. Mennyire lehet a 21. században művészettel hatást gyakorolni tömegek gondolkodására?

Azaz képes lehet-e a baloldali, liberális művészközeg elitje lokális projektekkel elérni és meggyőzni vagy legalábbis érzékenyíteni például a Breitbart olvasóit? Egyáltalán, erre vállalkoznak-e? E pillanatban sem a projekt címe, sem Mark Titchner egész képernyős oldalnyitó gifje nem értelmezhető a jelenleg elérhető információk alapján.

Az Objektiv című norvég oldal összegyűjtötte pár résztvevőnek a HANDS OFF-hoz való viszonyáról tett kijelentéseit, de ebből sem kapunk egységes képet az elgondolásról.

A példákat az Anish Kapoor nyilatkozatához hasonló kijelentések dominálják. Kapoor az Objektiv idézete szerint arról beszél, hogy a művészet, vagy a résztvevők művészete az emberiesség manifesztációi a kicsinyes előítéletességgel szemben, majd megkérdőjelezi a neki nem tetsző – bár adott esetben demokratikus úton megválasztott – kormányok és döntéseik legitimitását. A többi megkérdezettnél is sokhelyütt szerepelnek olyan egyértelműen negatív jelentéssel bíró szavak, mint például az empátiahiány vagy a kegyetlenség, amelyek az új-jobboldal szavazóinak szerintük általános mentalitását jellemzik.

Ez a fajta retorika könnyen annak a frusztrációnak az újratermeléséhez vagy megerősítéséhez vezethet, amelyet sok politikai elemző, a gazdasági faktorok mellett, a Trump- és a Brexit-jelenség egyik fő okának tart: miszerint az átlagemberek egy része nem tud azonosulni a liberális elit által propagált értékekkel és célokkal, és szavazatukkal ennek az elégedetlenségnek adtak hangot. Amennyiben feltételezzük, hogy a HANDS OFF projektjei a művészetre nyitott közönségen túl szélesebb társadalmi rétegekhez is eljut, akkor a Kapoor-féle nyilatkozat által képviselt magatartás pont azoknak a jelenleg is fennálló szakadékoknak a megmaradását fogja szolgálni, amelyeknek az áthidalása lenne a feladat.

A fentebbi megközelítések mellett azonban hangot kapnak lényeglátóbb, nem csak a szimptómákra reagáló elképzelések is, amelyek a rendszerben keresik a hibát, és reflektálnak a kultúrának és a művészetnek a változásban, a változtatásban való, vállalható szerepére.

„Gazdaságok és közösségek egykor az ipar, a gyárak és a mezőgazdaság körül virágoztak, és a munkahelyek alternatíva nélkül tűnnek el. Mégsem hallani egyetlen olyan politikust sem, aki egy bevonó jellegű, kifizetődő és fenntartható, hiteles munkahely-teremtő programmal állna elő. Ezért kell a kultúrának is felszólalnia” – mondja például Iwona Blazwick, a londoni Whitechapel Gallery igazgatója.

„Sok okból csatlakoztam az együttműködéshez, de mindenekelőtt azért, mert ragaszkodom a művészet radikális jellegéhez. Itt az ideje, hogy a művészek, kritikusok, kritikusok és akadémikusok erősen visszavágjanak a baloldalról, és hogy felidézzék, ahogyan ezt teszik is azokat a múltbéli pillanatokat, amikor a kulturális gyakorlatokat a baloldali politika töltötte fel lendülettel és vice versa. Ezekben az esetekben a művészet több volt, mint egy luxuscikk, celebritások színpadja vagy botrány téma, és megint az lehet.” – Hal Foster művészettörténész és művészetteoretikus, a Princeton University-ről.

Jelenleg még kérdéses, hogy melyik hozzáállás érvényesül majd. Mindenesetre: kövessük az eseményeket, hisz a szervezet első projektjét márciusban fogják bemutatni! És közben reméljük a legjobbakat.

Yolocaust. Hát szabad ilyet csinálni?

A Peter Eisenman tervezte berlini A meggyilkolt európai zsidóság emlékműve 2005-ös átadása óta nagyban meghatározta és át is alakította a közösségi emlékezetpolitika és a köztéri emlékművek körül folyó párbeszédet. (Azoknak, akik nem jártasak a témában, ajánljuk Fehéri György írását.) A korábbi élénk szakmai diskurzus mostanra lecsillapodott, az utóbbi időszakban a rongálások és hatásvadász divatfotózások mellett inkább a látogatók nem megfelelő magatartásáról van szó a médiában. Ezt a jelenséget tematizálta Shahak Shapira, izraeli származású, Berlinben élő szatirikus író Yolocaust című projektje is, amely az elmúlt napokban bejárta a közösségi médiát.

Fotó: Wikimedia

Shapira ötlete végtelenül egyszerű: az Instagramról, a Facebookról és népszerű randiappokról gyűjtött olyan fotókat, ahol a kép szereplői az emlékmű területén pózolnak a kamerának. A képen látható alakokat ezután koncentrációs táborokban készült archív képekkel montázsolta össze, ezzel mutatva rá az emlékhely témája és a fotózkodók viselkedése közt feszülő ellentétre. Az eredeti és a módosított képeket ezután az erre a célra létrehozott honlapon osztotta meg.

A képek publikálását általános felzúdulás követte, sorra jelennek meg a látogatók viselkedését elítélő beszámolók, illetve a képeken szereplőket bíráló Facebook-bejegyzések. Jól látszik két csoport: az emlékműhöz ellátogatva szelfit készítő kisebbség, és az a többség, amely ezeket a képeket látva a közösségi médiában moralizál a vélt kegyeletsértés okán. Egyesek egészen odáig mennek, hogy szabadidejükben számukra ismeretlen emberek személyes profilján lévő tartalmakat jelentenek fel a #yolocaust megjelöléssel, vagy kioktató kommenteket helyeznek el ismeretlenek képei alatt.

Forrás: Yolocaust.de

A probléma forrása valószínűleg ott lehet, hogy az emlékművekről való szakmai gondolkodás és az általános befogadói viszonyulás elválik egymástól. Eisenman munkáját azért dicséri a szakmai diskurzus, mert megközelítése paradigmaváltóként hat: célja ugyanis nem egy, az emlékműállításban hagyományosan megszokott szakrális hely létrehozása volt, hanem egy olyan, a városszövetbe alternatívan illeszkedő tér megteremtése, amely amellett, hogy emlékműként funkcionál, olyan tér is, amelyet az emberek birtokba vehetnek. Legyen szó bújócskázó gyerekekről, a szélső alacsony tömbökön való ücsörgésről és kávézásról vagy akár modellek fotózásáról, ugyanis az alkotó véleménye szerint ezek a cselekvések önmagukban nem határozzák meg a kortárs kollektív emlékezet kultúráját. Mindezt azzal is hangsúlyozni kívánta, hogy tradicionális, érzelmekre ható és direkten kommunikáló emlékmű létrehozása helyett sokkal absztraktabb formanyelvvel dolgozott, amely ösztönzi a befogadói attitűd átalakulását is. Nem azt állítjuk, hogy a szelfizés a legmegfelelőbb módja az emlékezésnek, viszont azt is látni kell, hogy ezen a helyen nem is feltétlenül mindig az emlékezésről van szó.

Az emlékmű a helyének és az iránta megnyilvánuló hatalmas médiafigyelemnek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt Berlin egyik fő látványosságává vált. A Tripadvisor nevű portálon a város látnivalói között a látogatói értékelések alapján az előkelő 5. helyen szerepel, tehát úgy tűnik, hogy az emlékmű a legtöbb turista városnéző programjának szinte kötelező eleme. A turizmus pedig elválaszthatatlan a nevezetességek felkeresésének dokumentálásától: a pózolós fényképek és a szelfik készítésétől. Ezen a ponton tehát a látogatók privát (nyaralós) emlékezetének eszköze és annak műfaji sajátosságai ütköznek az emlékmű témája által „diktált”, hagyományosan elvárható viselkedési módokkal.

A közösségi média nyomása arra sarkallja az egyes felhasználókat, hogy folyamatosan élőben közvetítsék a (pozitív) élményeiket, ebben az igyekezetben pedig nem minden esetben mérhető fel, hogy a megosztott tartalom bizonyos kontextusban tiszteletlenségnek tűnhet-e mások számára. Egy ilyen fotó nem szolgál bizonyítékként sem az adott ember értékrendjéről, sem pedig a holokauszthoz fűződő viszonyáról – legfeljebb az életstílusáról mond el valamit. Mindezek alapján nem lehet az emlékezési kultúra deficitjéről beszélni, illetve ha van is ilyen deficit, a szelfizés nem ennek a feltételezett jelenségnek a terméke.

Fotó: Wikipedia

Mindezeken felül, egyes személyeket kiemelni, őket nyilvánosan megalázni nemcsak, hogy nem túl elegáns, de egydimenziós gondolkodásra is vall; nem más, mint önkényes, virtuális igazságosztás. Mindezt bizonyítja az is, hogy a honlapról úgy lehet lekerülni, ha a képen szereplők az undouche.me@yolocaust.de (szabad fordításban kb. bunkótlaníts.engem@stb) címre levelet írva megbánást tanúsítanak, tehát a művész az internet népe által felhatalmazva egy személyben dönt arról, hogy ki a „bunkó” és ki nem az. Az eltávolítás lehetőségének felajánlása implikálja azt is, hogy a honlap készítője számol azzal, hogy az üzenet az élelmes hashtagfogyasztókon keresztül eléri a képek készítőit is. Ezzel tudatosan teszi ki őket a zaklatás lehetőségének, ami meglehetősen veszélyesnek tűnik a cyberbullying korában.

A projekt nyíltan pedagógiai célzatú, egyfajta kulturáltsági felsőbbrendűségből eredő népnevelés, amely a nyilvános megalázás elrettentő példájával operál, és aligha nevezhető progresszív metódusnak. Mindeközben valójában nem törődik a valós befogadási élménnyel vagy a közösségi emlékezet jelenlegi állásával. Ha ezek a dolgok érdekelnék, akkor figyelembe kellene vennie a látogatók szociális és kulturális hátterét, illetve definiálnia kellene azt, hogy melyik az a közösség amelynek a kollektív emlékezetével foglalkozni kíván. Leegyszerűsítve jó és rossz magatartásokat mutat fel ahelyett, hogy megvilágítaná: társadalmi és egyéni kontextustól függően más-más módon fordulunk az emlékezéshez, az emlékezet helyeihez. Máshogy viszonyul egy ilyen emlékműhöz az, akinek a családja az üldöztetés áldozata lett, az, akinek a holokauszt a nemzeti történelem integráns részét képezi, vagy az, akinek a második világháború leginkább tankönyvi lecke. Ezek a viszonyulási módok azonban senkiről sem olvashatók le egyetlen, nyaralás alatt elkészített szelfi alapján.

Fotó: rwstory.com

Kényelmesebb és megtérülőbb megoldás egy megkérdőjelezhetetlennek tűnő üzenettel internetes mémkampányt kezdeményezni mások kárára. Az eredmény viszont nem a holokausztot övező kortárs diskurzus táplálása, hanem pont az ellenkezője: azt sugallja, hogy egyetlen séma létezik, amelynek ha betartjuk a szabályait, önelégülten hátradőlhetünk, sőt jogunkban áll felelősségre vonni azokat, akik nem így tesznek.

A Yolocaust projekt által képviselt mentalitás egyértelműen szembe megy Eisenman elképzelésével, amely szerint az emberek különböző módokon, saját igényeik szerint vehetik igénybe a teret, azaz pontosan azt a kiüresedett emlékezési etikettet igyekszik meghaladni, amelyet most Shapira kér számon másokon. Ő, aki az empátia szószólója kíván lenni, bizonyul a legkevésbé empatikusnak azzal, hogy meg akarja szabni másoknak, milyen helyzetekben és helyszíneken miként viselkedjenek. Márpedig ha elfogadjuk, hogy valóban létezik egy kortárs empátia-deficit, akkor egy ilyen projekt és annak népszerűsége jobban példázza ezt, mint egy nyaralós fotó az emlékműnél.

hírlevél