Ritkán találni a hazai múzeumi szcénában a Kassák Múzeum tematikus kiállításaihoz hasonlókat, ahol a múzeum munkatársai civil közösségekkel dolgoznak együtt. Talán leginkább Néprajzi Múzeum Ellenpedagógia a tóparton című kiállítása említhető – a Bánkon zajlott gyereknyaralásokról, és Leveleki Eszter pedagógusról – amelyet az egykori bánki közösség tagjaival együtt hoztak létre a múzeum szakemberei.
Már csak ezért is tartottuk fontosnak levonni a nemrég zajlott Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a XX. században (2017. jan.26.-ápr.2.) című kiállítás tanulságait a létrehozókkal. A gondolkodáshoz és beszélgetéshez jó alkalmat kínált, hogy májusban SozialMarie díjat kapott a projekt, egész pontosan az egyik díjat az idei elismerések közül. A SozialMarie díjakat Bécsben ítélik oda olyan projekteknek, amelyek a társadalmi érvényesség, hasznosság, társadalmi innováció szempontjából a legfigyelemreméltóbbaknak bizonyulnak.
Kiállítási enteriőr. Tettek ideje, Kassák Múzeum. Fotó: Gál Csaba
A Kassák Múzeum a Közélet Iskolája nevű szervezettel működött együtt ebben a projektben. A Közélet Iskolája hátrányos helyzetű társadalmi csoportok tagjaival dolgozik, leginkább az állampolgári tudatosság területén. A Tettek ideje kiállítás létrehozásán egy úgynevezett részvételi akciókutatás keretében dolgoztak. Ez röviden azt jelenti, hogy a lakhatási mozgalmakról szóló kiállításhoz olyanok végezték el a kutatás egy részét, akik személyesen is érintettek a kérdésben, a lakhatási szegénység, a hajléktalanság szempontjából. A Közélet Iskolája tagjai, munkatársai ilyen módon, mint kutatók vettek részt a kiállítás előkészítésében.
Az így létrejött részvételi alapú kiállításáról Csatlós Juditot, a Kassák Múzeum kurátorát, Csengei Andreát, a Közélet Iskolája munkatársát és Udvarhelyi Tesszát, a Közélet Iskolája alapítóját kérdezte az artPortal.
aP: Az aktivizmusnak miért jó, ha „bemegy” egy intézménybe? A múzeum azért a mozgalmaktól meglehetősen különböző terep.
Udvarhelyi Tessza (U. T.): Az aktivizmusnak valóban nem az a dolga, hogy benn legyen a múzeumban, de a mi esetünkben ez stratégiai kérdés. Ha egy, a lakhatási mozgalmakról szóló kutatásban arra jutunk, hogy azok a mozgalmak működtek jól, amelyekben osztály-szövetségek jöttek létre, tehát a különböző társadalmi csoportok nem elszigetelten küzdöttek, hanem összefogtak egymással, akkor innen nézve fontos kitűzni azt a célt, hogy a kutatás eredményei ne csak azokhoz jussanak el, akik elszenvedői a lakhatási válságnak, hanem azokhoz is, akik több erőforrással bírnak, és így bizonyos szempontból hatalmi pozícióban vannak. A múzeum ideális helyszín ahhoz, hogy az üzenetünket eljuttassuk ehhez a réteghez.
Csatlós Judit (Cs. J.): Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a Közélet Iskolája végzett egy olyan kutatást, amelyben az érintettek nézőpontjából vizsgálták a 20. század történetét, ugyanis ebben egy erős tudománykritikai attitűd érhető tetten. Lényeges kérdés, hogy a tudományos intézmények – amilyen például a Kassák Múzeum is – hogyan reagálnak erre, mit tudnak kezdeni ezzel a kritikával. A különböző társadalmi csoportoknak különböző nézőpontjai vannak, és ebből a sokféleségből áll össze a társadalom közös tudása, jóllehet ezek a megközelítések nem feltétlenül illeszthetők össze egyetlen narratívába. Számomra nagyon fontos, hogy ne kizárólag a tudomány hatalmi pozíciója érvényesüljön. Jelen esetben a lakhatási szegénységben érintettek nézőpontja – amelyet a Közélet Iskolája által végzett kutatás közvetített – a Kassák Múzeum révén tudományos közegben jelent meg.
Kiállítási enteriőr. Tettek ideje, Kassák Múzeum. Fotó: Gál Csaba
U. T.: A mi munkánkat is legitimálta a múzeumi megjelenés: a mozgó kiállításunkat – amelyen lényegében ugyanazt az anyagot mutattuk be szállítható tablókon – például érezhetően nem vették annyira komolyan. A múzeumi térben jobban hittek nekünk.
Cs. J.: A kiállítás létrehozásánál ennek a társadalmi csoportnak a kulturális reprezentációját is meg kellett alkotni, hiszen korábban nem voltak láthatóak a múzeumban, meg kellett találnunk azokat a képeket, elbeszélési módokat, ahogy ez a csoport meg tud nyilvánulni. Hangot tudtunk adni nekik, és nekem meggyőződésem, hogy ezáltal lesz aktuális és fontos egy múzeum.
aP: Hogyan indult a közös munka? Ki kereste meg a másikat?
U. T.: Eredetileg azért fordultam a Kassák Múzeumhoz, mert arra gondoltam, hogy lehet náluk anyag a 30-as évek lakhatási mozgalmairól, tehát szakmai segítséget kértem. Azután elkezdtünk intenzívebben együtt dolgozni.
Cs. J.: Azért is ment könnyen az együttműködés, mert a Közélet Iskolája által vizsgált terület jól illeszkedik a mi kutatási programunkba is, sok a közös kérdés. Említetted a Néprajzi Múzeum Bánkról szóló kiállítását, ahol fontos volt az „élő forrásközösséggel” folytatott munka. Mi a Vízizrí – Munkáskultúra a Duna partján című kiállítás létrehozáskor szintén egy konkrét közösséghez kapcsolódtunk: nem csak „nyersanyagként használtuk” az interjúalanyokat, hanem szakmai kérdésekben is kikértük a véleményüket. Fontos szempont a társadalmi szerepükkel is foglalkozó múzeumok számára, hogy a huszadik század történetéből még itt vannak velünk az élő tanúk. Ez önmagában kevés, ha nem találjuk meg velük közösen azt a kontextust, ahova beilleszthetők az emlékeik.
aP: Ezzel el is érkeztünk az egyik alapkérdéshez, hogy milyen a 21. századi múzeum, mit gondol a saját társadalmi szerepéről…
Cs. J.: Az alapító okiratunk szerint a múzeum Kassák Lajos szellemi és tárgyi hagyatékát őrzi, kutatja és közvetíti. Ebből a szellemi örökségből fontos számunkra az a kultúraformáló szerep, amit Kassák a munkáskultúrában és a baloldali mozgalmakban betöltött, ezt igyekszünk tovább vinni a társadalmilag érzékeny kortárs művészeti programjainkban és történeti kiállításainkon.
Kiállítási enteriőr. Tettek ideje, Kassák Múzeum. Fotó: Gál Csaba
Ezen a ponton kapcsolódott be a beszélgetésbe Csengei Andrea, a Közélet Iskolája munkatársa, aki maga is lakhatási szegénységben él egy isaszegi romos házban. A 90-es évek végén egy év alatt vesztette el a férjét és az édesapját, akkor került nagyon nehéz élethelyzetbe, két kis gyerekével együtt. Sokféle területen dolgozott már: volt ápoló, tördelő, gyógyszerkészítő. A múzeumokat mindig is szerette, legyen az „igazi”, művészeti múzeum, ahol képek lógnak a falon vagy olyan, mint a Kassák, ahol kérdezni, tanulni lehet.
Csengei Andrea (Cs. A.): Egy Facebook-hirdetésre jelentkeztem, amelyben a Közélet Iskolája egy részvételi akciókutatáshoz keresett embereket. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy a közéletet lehet „tanulni” valahol, úgyhogy rögtön jelentkeztem. Óriási jelentősége volt számomra, hogy méltónak találtattam arra, hogy egy történeti kutatásban részt vegyek, míg korábban például a saját polgármesterünk se állt szóba velem. Az az igazság, hogy voltak bennem kérdések azzal kapcsolatban, hogy a múzeumi szakemberek mit tudnak majd kihozni a mi kutatási eredményeinkből, hogyan lesz ebből az anyagból kiállítás. Utólag kiderült, hogy fölösleges volt aggódnom.
Cs. J.: A közös munka során meg kellett találni nekünk is a saját szerepünket. A Közélet Iskolája tagjai továbbra is kutatókként vettek részt a munkában, csak most az általuk előásott dokumentumokat, képeket elemeztük közösen. A mi szerepünk az volt, hogy elérjük, azok az olvasatok is felszínre kerüljenek, amelyek nem evidensek, és amelyeket csak az érintettek tudnak feltárni.
A Tettek ideje című kiállítást létrehozó csoport az Újpesti Roma Helytörténeti Gyűjteményben. Fotó: Csécsei Ilona
aP: A közös munkátok egyfajta modellje a jól működő társadalomnak, ahol a különböző hátterekből, különféle tudásokkal, készségekkel érkező emberek létre tudnak hozni valamit, ami több, mintha csak egyszerűen egymás mellé raknánk az alkotóelemeket…
Cs. J.: Abszolút. A különböző perspektívából szemlélődő, eltérő tapasztalattal bíró résztvevők új szempontokat és tudásokat hoznak be, ettől lesz komplex a kép. A múzeumi tevékenység is akkor izgalmas, ha ez a sokféleség megjelenik. Én, mint középosztálybeli múzeumi dolgozó egyedül nem tudom elérni azt, hogy nagyobb fókusz kerüljön a hajléktalanság problémájára.
aP: Van konkrét élményetek arról, amikor a közös munka, a másik perspektívája segített máshogy látni, megérteni valamit?
Cs. J.: Amikor a pesterzsébeti Hangya-telepen készült fotókat együtt értelmeztük, vált világossá számomra, hogy a használati eszközök miért vannak a kunyhók mellett, és ennek milyen mögöttes tartalma van. Többek között a saját társadalmi pozíciómból adódó értelmezések is felszínre kerültek, hiszen ebben az esetben másként érzékeltem a nyilvános és intim tér határát és funkcióit.
Cs. A.: Nekem is a fotók értelmezése jelentette a legnagyobb élményt: egészen máshogy nézek meg ma egy fotót, mint két évvel ezelőtt. Megtanítottak arra, hogy milyen izgalmas, ahogy egy képválasztással el tud az ember mesélni egy teljesen más sztorit, mint amit maga a kép ábrázol.
U. T.: Számomra a szociofotó kontra nyomorfotó volt a legérdekesebb terület – ami egyébként Kassák Lajos számára is központi kérdés volt. Zsigerből korábban is éreztük a különbséget, de most már rá is tudunk mutatni, hogy adott esetben miért ellenszenves valami. Megtanultunk egyfajta kategorizálást.
A kutatás résztvevői. Fotó: SozialMarie
aP: A kiállítás egy ideje már bezárt, tehát van tapasztalatotok a fogadtatásáról, illetve arról, hogy mennyire sikerült megszólítani új embereket. Működött-e ez a részvételi kiállítás-modell?
Cs. J.: Lényeges eredmény, hogy a Közélet Iskoláján keresztül más civil szervezeteket is el tudtunk érni – ilyen például A Város Mindenkié lakhatási érdekvédelmi csoport, vagy a Láthatatlan Tanoda.
U. T.: Arról se feledkezzünk el, hogy kiugró látogatottságot hozott a kiállítás talán azért is, mert nagyon sokféle embert vonzott be a múzeumba.
Cs. J.: Igen, és sikeresen „átment” a kiállításnak az üzenete, hogy itt azért nem csak arról van szó, hogy bemutatjuk, mi történt 1930-ban, hanem a jelenhez akarunk szólni.
Cs. A.: Több tárlatvezetést tartottam a kiállításban, és meghatározó élményem, ahogy számos látogató akkor és ott döbbent rá, hogy bár korábban nem gondolta volna, de neki személyesen is köze van ezekhez a lakhatási küzdelmekhez, ha nem is a jelenben, de a felmenői révén. Ez a kutatás nekünk is egy időutazás volt, és néha megkérdeztem magamtól, hogy oké, hogy én élvezem, de kit fog ez érdekelni? Azután ahogy lassan összeállt a kiállítás, nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire a máról is szól mindaz, ami 100 évvel ezelőtt történt.
U. T.: Ezzel a kiállítással sikeresen megszólítottunk egy szélesebb, baloldali értelmiségi réteget, elértük, hogy a nem aktivista vénájú emberek is elfogadják, a lakhatási mozgalom egy fontos és létező hagyomány. Azzal kapcsolatban már egy kicsit szkeptikusabb vagyok, hogy az érintett emberekhez ebből mi jutott el: még mindig keressük annak az útját, hogy hozzájuk hogyan lehet igazán hatásosan eljuttatni ezt az üzenetet.
Alul járók. Benkő Imre képriportjából, a Képes7 című lapból, 1990-ből.
aP: Valamiféle mozgósító erőre gondolsz?
U. T.: Igen, arra. Hogy valaki azt mondja magában: „Ja, hogy így is lehet? Létezik olyan eszköz mint a lakbérsztrájk? Nem is tudom, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe.” Sokszor az érintett kutatóknak is az volt a reakciójuk, hogy ezek a „szerencsétlen” emberek mennyit küzdöttek, és még mindig ugyanabban a helyzetben ücsörgünk. Azt éreztem, hogy a lakásszegénységben élő embereknek is gyakran volt ez a reakciójuk. Jelentős szakmai kihívás, hogy ezt a történeti tudatosságot hogyan lehet cselekvésbe átfordítani, és ellenállni a beletörődésnek és a feladásnak.
aP: Merthogy a kiállítás Kassáktól származó mottójának is ez a lényege, hogy ne csak beszéljünk, hanem cselekedjünk végre…
U. T.: Szerencsére például A Város Mindenkié – amegy ma élen jár a lakhatási mozgalom építésében – teszi a dolgát, függetlenül attól, hogy tud-e minden részletet a múltjáról vagy nem. Itt inkább az a kérdés, hogy tömegeket sikerül-e mozgósítanunk: elérni azt, hogy megértsék, ha rossz a helyzet, akkor nekik is dolguk, hogy beavatkozzanak. Abban biztos vagyok, hogy ez a kiállítás nagyban megnövelte a mi kutatásunk hatását. Nélküle egy nagyon aranyos, de marginális kezdeményezés lett volna. Így viszont több tízezer emberhez eljutottunk, és ez számunkra hatalmas dolog.