A kutató és az alkotóművész – mindkettő felfokozott, kiélezett figyelemre tart igényt: akkor is, ha eredményeinek létrejötte, a feltárás csupán a pillanat műve, akkor is, ha a megvalósulás kiterjed az időben.
Művész és kutató: mindketten valamilyen közelebbi vagy távolabbra eső középpontot keresnek, ahonnan a dolgok megoldódni látszanak. Mindamellett az embernek sorsa, hogy csak a részt, a részletet pillanthatja meg, noha az egészet áhítaná. A tudománytörténet telis tele olyan felismerésekkel, amelyeket egykoron abszolútnak és öröknek hittek, de amelyekről a további kutatások kiderítették, hogy csak relatív igazságokat hordozó felismerések voltak. Problémákat vetettek fel, amelyek úgy oldódtak meg, hogy közben újabb probléma-felvetések születtek. Ez a fajta progresszió a dolgok ideáinak és valóságának látható formában történő közvetítésére, így a katarzis kiváltására hivatott művésznek éppen úgy sajátja, mint a kutatónak.
Nagy Zsuzsanna (Susanna Nagy) mindkettő egyben. Kutató szemléletéhez keresett és talált művészi eljárást a rajzban, a rézkarcolásban, a komputer segédletével létrehozott munkáin – a világ különböző szegleteiben: eleinte Magyarországon, majd Párizsban, Velencében, Firenzében. Alkotásai (kiállítása most a Duna Palotában látható) több irányba tartanak, de végtére is egy olyan képpé formált világban összegződnek, amelyet a személyes jelenlét hitelesít.
Művészetének egyik ágán a kutató szemléletű alkotót találjuk, aki az univerzum milyenségét fürkészi. A nagyot, a felfoghatatlan tágasságot, és benne a kicsit, az alig tetten érhető parányit. Mindkét alkalommal azt a kérdést veti fel, hogy miképpen lehetséges realizálni, láthatóvá tenni azt, aminek jelenvalósága ugyan bizonyos, ám az emberi szem számára láthatatlan.
A komputer segédlettel létrehozott munkáin talán éppen az anyagot látjuk szerveződni, testté lenni a mindent magába foglaló, elnyelő, ugyanakkor világra segítő ürességben. Pantha rei, említik az ókori görögök: a világban minden állandó mozgásban és változásban, születésben és elmúlásban. Ezek a munkák már több kiállításon is szerepeltek, alkalmanként 90 vagy 180 fokkal elforgatva jelentek meg. Mert nincs egyetlen helyes nézetük, hanem többféle.
Franco de Faveri azt említi, hogy Nagy Zsuzsanna művészete jellegét tekintve transznaturális. Hasonló érvénnyel prenaturális: valami kezdeti, ami csak utóbb jelenhet meg, mint természetként való kibomlás. Ugyanis a képein realizált, levegősen és lebegőn intonált folyamatok jellege felől sosem lehetünk egészen bizonyosak: hogy az anyagi testek keletkezését, kiteljesedését, avagy az elmúlást, sorvadást látjuk éppen megjelenni. A felépítő atomok ugyan valóságosak, mégsem reálisak a latin res, a látható, tapintható dolog értelmében. Testetlen testek. Nagy Zsuzsanna gyakran ezek nyomába ered.
Rendre a tettenérés kísértése, ugyanakkor az abszolút értelemben vett tettenérés lehetetlensége járja be munkáit. Az univerzum teljességét oly módon kísérli meg a szem előtt feltárni, hogy a legkisebb elemi részig szeretne eljutni. A sorszerkezetben, a raszter-mezőben egyidejűleg sok ezernyi színkráter villan meg, ám a színzuhatag elfedi a keresett egyetlent.
Így a képein felállított, erősen strukturált rend töredékes, részleges. Mert minden rendezettség mélyterében valami nyugtalanító, mert láthatatlan rendezetlenség húzódik meg. Sosem látni teljesen rá a mindent egységbe fogó és egyesíteni tudó középpontra.
Tágabb értelemben kutatásnak tekinthetjük azt is, amikor az alkotó egy táj vagy egy épület vagy az emberi test architektúrájában merül el, netán azokat a helyeket, helyzeteket, s a beléjük ágyazódott élményeket, emlékeket idézi fel, amelyek tartóssága a személyiségben maradandó. Tájak és terek, épületek szinopszisai jelennek meg, amelyek egyidejűleg mutatják a frontális és a vertikális aspektust.
Hullámmozgások és rezdülések tűnnek fel: köztük az interakció, az interferencia folytonos. Találkozásuk pillanatában egymást erősítik, hogy aztán, ugyanolyan természetességgel egymás erejét vegyék. Ilyen értelemben az időbe kiterpeszkedő, középpontot kereső művészetről beszélhetünk.
Mert középpontot keres akkor is, amikor a testet kiteríti, és részleteiben, meglepő összefüggéseiben tárja elénk. De akkor is, amikor a test fővárosából, a szív működéséről küld grafikus jeleket. Mindez talán csak a papír és a tinta randevúja, de talán: levegő, lélegzet, a szív és a lélek ritmusa. Tájképpé formált kicsi univerzum: a középpont-nyerés reménye.
Duna Palota
2011. október 3. – október 25.