Hosszú idő után újra együtt látható Ország Lili életművének jelentős része, ezúttal a MODEM Körkörös romok című tárlatán. Tematikus kiállításokon, és a szétosztott hagyatékot őrző közgyűjtemények állandó kiállításain ugyan időről-időre találkozhattunk képeivel, az egész életmű bemutatását célul tűző tárlat azonban az 1979-es Műcsarnokbeli óta nem volt. Éppen ezért az öröm – mégis felmerül a kérdés, vajon minek köszönhető most az életmű kiállítás létrejötte, hol helyezhető el a recepciótörténetben?

Az eddigi művészettörténeti szakirodalomhoz képest a Körkörös romok nem mond igazán újat. Nincs a korábbiaktól eltérő értelmezés, új kutatási eredmény, új hangsúlyok sem jelennek meg az életmű bemutatásakor. Talán nem is ez volt a cél. A MODEM kronologikus áttekintést, didaktikus bemutatást kínál, a nagyközönség számára könnyebben hozzáférhetővé téve Ország Lili világát. Biztonsági játéknak tűnik ez részükről, hiszen egy régen látott, rendkívül színvonalas, néhány gyűjteményből viszonylag könnyen összegyűjthető életműről van szó, amely a művész monomániás alkatából adódóan jól szakaszolható, ráadásul jól illik az eddigi debreceni életmű kiállítások sorába.

Szorongás; 1955, olaj, vászon
Kolozsváry-gyűjtemény

A tárlaton a kísérő szövegek meglehetősen rövidek, nem terhelik meg a látogatót túl sok információval, legfeljebb az orientálódást segítik. A szakirodalomban gyakori asszociációs utat követve számos idézet, példa hivatott kiegészíteni a látottakat. Noha ezek némelyike telibe talál, mint a Labirintus-sorozat kapcsán az I. B. Singertől kölcsönzött sorok, amelyek a művésznő ezoterikus tartalmú, kézzel írott füzeteivel (MNG Adattár) csengenek össze; a hasonló kapcsolódási pontok megítélése szubjektív, és van köztük olyan, mint például a Borgestől kölcsönzött címválasztás, amely vitatható. A mögöttes gondolatok kifejtésére persze bővebb lehetőség nyílik majd a katalógusban, ami azonban egyelőre még nem elérhető. Ország Lili nem szeretett saját művészetéről beszélni – igaz, mikor mégis megtette, kíméletlenül pontosan fogalmazott –, az volt a véleménye, hogy beszéljenek maguk a képek. Ez a kiállítás talán tetszett volna neki.    

Ugyanis az elrendezés átgondolt, letisztult. A térben jól elhelyezve a képek tényleg szóhoz jutnak. A tárlat felütése – ha túljutottunk a bevezető önéletrajzon, amiből sajnálatos módon mind a freskófestészeti tanulmányok, mind az 1957-es Tavaszi tárlat és a szintén ’57-es, Fészek Klub-beli kiállítás említése hiányzik – az elsőként szereplő Önarcképpel kellően erős, különösen, ha mellé képzeljük a művészről készült, valamelyik gyönyörű, korabeli fotót. Az első, tágas térben a kisméretű, korai képek jól érvényesülnek. A nagy, sima, semleges színű falakon lógó kicsi festmények, valamint a rajtuk ábrázolt mély terek és monumentális falak ellentéte jól közvetíti a művész szorongásait. Ezt követően a – mind a tárlat, mind az életmű szempontjából – középső szakaszban kisebbek a kiállítóterek, és valamivel nagyobb méretűek a képek, míg a tárlatot záró teremsorban, ahol a Labirintus-sorozat kerül bemutatásra, már szűkebbnek érezzük a teret a nagyméretű képekhez képest. Ez a jól eltalált ritmus beszippant.

Heliopolisz; 1965, farost, olaj
Magyar Nemzeti Galéria

Ennek dacára az installálás kapcsán nehéz volna szó nélkül elmenni a Keleti ikonosztáz megduplázott kerete mellett, hiszen az üveglap mögött nehezen érvényesül a felirat szerint rézlapra, a valóságban nyomtatott áramkör lapra készített kép. Hatásos viszont a Rekviem sorozat bemutatása egy önálló, a látogató haladási irányára merőlegesen álló falon. Megállásra késztet és méreteivel is ámulatba ejt, amellett, hogy a képek közeli szemlélésére is lehetőségünk nyílik. Ennek a főművek között nyilvántartott, egy képzeletbeli kápolnába szánt sorozatnak az esetén talán egy apszis formájú, térrészletben való elhelyezés lehetett volna még szuggesztívebb.

A bemutatott anyag arányai jól eltaláltak. Az emblematikusnak számító képek (pl.: Kóró, Románkori Krisztus, Keleti ikonosztáz, Rekviem, Heliopolisz, Ikarosz, Ariadné) mellett helyt kapott egy-egy kevésbé ismert, érdekes kép, például a Hóember, vagy az Újhold születik, de jó volt látni a magántulajdonban lévő, írásos és városos képek közül is egy-két remekművet (pl. Lamentáció, Jeruzsálem falai). Hiányzik azonban néhány meghatározó alkotás, mint az Exodus, vagy a Bábel tornya. Az ihlető források között a kísérő szöveg ugyan kiemeli a prágai zsidó temető jelentőségét, ez azonban a temető látványának ismerete nélkül, pusztán a kiállított művek alapján nehezen érthető meg, hiszen a krumpli-nyomda technikával készített számtalan monotípia közül egy sem kerül bemutatásra.

Jeruzsálem falai; 1962, olaj, farost
Kieselbach Galéria

A tárlaton a festmények mellett kollázsok is szerepelnek, részben azzal a nem titkolt céllal, hogy a képépítési folyamatot illusztrálják. Ez becsülendő, mert ha a példák ismertek is, ritkán nyílik alkalom a művek közvetlen összevetésére. Erre példa a Heliopolisz és a Montázs keleti oroszlán képével; vagy a Szorongás című olajkép a mellé helyezett kollázzsal. Utóbbiak mellől azonban hiányzik egy rajz (Vázlat a Szorongáshoz, 1956, Vasilescu Gyűjtemény), amely szintén az olajkép megszületésében játszott szerepet. A didaktikus, három nagy szakaszra épülő bemutatás a kollázsoknál egy kissé megbicsaklik, mivel nem szerepelnek a kiállításon a harmadik, késői szakaszban, a Labirintus-sorozattal egy időben készült kollázsok. Ezek jellegzetessége – ahogyan a kollázsok második csoportjából kissé kilógó Építészeti metszet montázzsal című művön megfigyelhető –, hogy a művész saját, korábban megfestett képeinek reprodukcióit használta fel alapanyagul.

A kollázsok és festmények mellett egy zsúfolt tárlóban szerepelnek a művész hagyatékából származó személyesebb tárgyak. Kiragadott példák az Ország Lilinek küldött képeslapok közül, illetve a róla készült fényképek mellett néhány, az utazásai során készített fotó, amelyek jól érzékeltetik a romos épületek, kopott falak iránti rajongását. Feltűnik még a művész vázlatfüzeteinek egy-két oldala, esetlenül helyezve a Sarcofago degli Sposiról készült fotót egy hasonló, de nem az adott műtárgyat ábrázoló vázlat mellé, holott ezt a szarkofágot is lerajzolta többször, igaz, hátulnézetből.

Ariadne fonala I; 1975-76, olaj, farost
Magyar Nemzeti Galéria

A kiállítótérben fokozatosan tárul fel az életmű, a labirintusszerű, zeg-zugos teremsoron átkelve várakozásaink egyre formálódnak, a látottak alapján feltételezve valamit a soron következő terem tartalmáról. A rendkívül tudatos és következetes oeuvre teljes áttekintése sikerélményhez juttat, az egymás mellé függesztett, hasonló motívumkinccsel és technikával készült képek lépésenként vezetik a látogatót a méltó befejezés felé. A feltüntetettekkel ellentétben korántsem biztos, hogy 48 darabból álló Labirintus-sorozat ebből a szempontból valóban a logikai játék utolsó darabja – „…ebben benne van minden, amit eddig festettem.” A lezárás is jól megoldott, a falak váratlanul összeérnek, bezárulnak, az utolsó képekkel a sorozat megszakad.   

Vajon ez az a tárlat, amire régóta vártunk? Vagy arra lehet számítani, hogy az Ország Liliről szóló kiállítások sorozata ezzel nem szakad meg, hanem felpezsdül a róla szóló diskurzus? Hiszen a debreceni kiállítás inkább fokozza az érdeklődést, mint kielégíti azt. 

Körkörös romok. Ország Lili falai.
Kurátor: Farkas Zsófia művészettörténész, a MODEM gyűjteménykezelője

Debrecen, MODEM 2014. január 19-ig