A Fondation du doute létrehozása Ben (1935) – eredeti nevén Benjamin Vautier –, a nizzai Új Realista-csoport tagja, a fluxus-mozgalom legaktívabb és legismertebb francia képviselője nevéhez fűződik. A múzeum 2013-ban nyitotta meg kapuit a közönség előtt, de története jónéhány évvel korábbra nyúlik vissza.
1995-ben egy Ben-mű, a Szavak fala (Le Mur des Mots) került a városi művészeti iskola és konzervatórium épületének falára, amit a művész háromszáz képe, pontosabban felirata alkot. (Ben ezeket éppolyan festményeknek tekinti, mintha azok tárgyat, tájat vagy éppen absztrakt kompozíciót ábrázolnának, ezért jogos a „kép” elnevezés.)
Ben: A szavak fala, Blois. A szerző felvétele
A feliratok nagyobbik része Ben gondolatait fogalmazza meg, („Nem lehet mindenki zseni”, „A legnagyobb gondom én magam vagyok”, „A művészet mindenhol ott van” vagy „Rendetlenség nélkül nincs művészet”…), míg mások olyan művésztársakét, akik Benhez közel álltak, és akiknek idézett szavait akár sajátjaiként is elfogadta volna. Ilyen például John Cage-től az „Akkor is történik valami, amikor nem történik semmi” vagy George Braque-tól a „Mindig két ötletre van szükség, az egyikre azért, hogy megölje a másikat”). Az épületegyüttes másik része, az egykori kolostor éveken keresztül egy nyilvános magángyűjteménynek adott helyet, majd amikor megürült, Ben javaslatára és irányításával ennek helyén jött létre a fluxusnak szentelt múzeum. Elnevezése, a Kétely Alapítványa ugyancsak Bentől származik: „Kételkedem a művészetben, kételkedem az emberi fajban, kételkedem a szépben és a csúnyában, kételkedem a jóban és a rosszban, kételkedem magamban, kételkedem a feleségemben, kételkedem a kapitalizmusban, kételkedem a kommunizmusban, kételkedem a kételyben.”
Az alapítvány Ben-terme, © Fondation du doute, Blois
A múzeum anyagát Bennek és Gino di Maggionak, az első olasz kortárs művészeti alapítvány, a La Fondazione Mudima létrehozójának magángyűjteménye alkotja. A több mint ötven, a fluxushoz kötődő művész alkotásai két emeletet töltenek meg.
Egy teljes falat foglalnak el a mozgalom alapítójához, George Maciunas-hoz kapcsolódó dokumentumok, és egy egész termet Wolff Vostell méretes installációja, a Fandango (1974). A több sorban sorakozó gépkocsiajtókra meghatározott ritmusban csapódó kalapácsok által gerjesztett hangok zenévé állnak össze.
Wolff Vostell: Fandango, 1974. A szerző felvétele
A zene, mint a fluxus egyik legfontosabb kifejezőeszköze jelenik meg többek között Joe Jones munkájában is (Music machine, 1974), akit különféle tárgyak felhasználásával készített, esetenként nap- és szélenergiával működtetett hangszerei és az azokkal létrehozott zenei művek tettek ismertté. Alain Kaprow installációja is hangot ad, de ez éppúgy nem tekinthető hétköznapi értelemben vett zenének, mint a jelenleg éppen önálló kiállításon bemutatkozó Philip Corner „szerzeményei”. Kaprownak a Fluxus ugyancsak jellegzetes vonásaként a közönséget is bevonó installációja egy kabinba helyezett, középén lyukas székből áll, amire ráülve meglepő és kellemetlenül erős zúgással beindul egy hozzákapcsolt porszívó.
Alain Kaprow: Cím nélkül, 1991. A szerző felvétele
Philip Corner kiállítása valóban bemutatkozás, mivel ez a művész első franciaországi tárlata. A gazdag diszkográfiával rendelkező Corner legszívesebben a természethez közel álló hangokat provokál, ezekből születnek zenéi. Ilyen például a réparágcsálásnak vagy a papír tépésének és égésének a hangja. A hegedűhúrokat fújással szólaltatja meg, a zongorát pedig tetejének lecsapásával. A Petalissimo (2011) egy nyitott zongora, a hangokat azonban nem a billentyűk szolgáltatják, hanem az azokra hulló virágszirmok zaja. Partitúrái, amelyekből most 123-at tanulmányozhatunk, nem hangjegyekből, hanem rajzokból, rendelkezésekből állnak, mint például a “Gesztusok a zongorabillentyűk felett” (2006), amelyeket mindenki a maga módján valósíthat meg. Corner koncertjei szinte mindig heppeninggé alakulnak.
Ken Friedman: Cím nélkül, 1990. A szerző felvétele
Daniel Spoerri Astro Gastronomie-ját tizenkét, 1975. május 19. és június 5. között rögzített vacsora utáni asztal képezi, amelyek mindegyikén egy-egy csillagkép szimbóluma szerepel. A fiatalabb generációhoz tartozó Ken Friedmantől, aki már tinédzser korában aktív szereplője volt a mozgalomnak, egy nagyméretű, fára készített rajz szerepel, minden figuráján egy Fluxus-művész cédulán függő nevével (Cím nélkül, 1990). Ben számos alkotása közül az egyik leglátványosabb, és a mindent gyűjtő művészt jól jellemző darab, a Nem dobok el semmit (1975-1995), ami egy, a húsz év során különféle tárgyakkal teletűzdelt gyerekkocsi, benne ülő babákkal. A Mail Art egyik úttörője, Ray Johnson emlékét idézi az a teremrész, ahol bárki elkészítheti és feltűzheti vagy a postaládába dobhatja levelét, míg egy másik helyen, a Kérdezés Világközponjában színes cédulákra írt kérdéseinket ragaszthatjuk az e célból kialakított falra.
Daniel Spoerri: Astro Gastronomie, 1975. A szerző felvétele
Ben jelen van a múzeum falain kívül is: Blois-ban sétálva lépten-nyomon az ő kérdéseit feltevő táblákkal találkozunk: „Mindig meg kell mondani az igazságot?”, „A Fluxus egy saláta neve vagy egy művészeti mozgalom?”, „Blois a világ közepe?”, „Ki dönti el, mi a szép?”, „A művészek mind egoisták?”, „Az új mindig új?”, „A művészet hasznos?”. A válaszokat a látogató a Fondation du doute-ban kaphatja meg – vagy sokszor ott sem.