A magyar fotóművészeti albumokról röviden azt lehetne mondani, hogy kevesen vannak. Hosszan lehetne sorolni élő és holt művészeket, ki nincs meg albumban. Értve ezalatt sorozatok, pályaszakaszok vagy egész életművek értelmezéssel, tanulmánnyal kísért könyvben való megjelenését, hozzáférhetővé tételét. És akkor monográfiákról már ne is essék szó. Most lett egy album, Pecsics Mária Cultura című könyve. A kötet szép, az alkotó él és virul, a helyzet tehát jó.
Persze nem teljesen, mert a Magyar Fotográfiai Múzeum által 2015-ben kiadott könyv úgy jelent meg, hogy nem jelent meg, nemigen lehetett és lehet vele találkozni bemutatón vagy könyvesboltban. Mintha azon túl, hogy kijött a nyomdából, nem történt volna semmi a marketing területén, a múzeum honlapján is meglehetősen nehéz megtalálni a nem túl felhasználóbarát menüszerkezetben. Mindössze 100 példány készült belőle – amire lehet azt mondani, hogy épp ettől szép, mert valóban, színvonalas ez a tekintélyes, 35×28 cm méretű, design-ját müncheni tervezők által elnyert, és a DEMAX által nyomott könyvtárgy. Szép, de kevés. Exkluzív, gyűjtői kötetek megjelenésére szükség van, de talán az átlagos, vagy éppen bőséges könyvtermés felett, azon túl. Mert szerencsés helyzet, ha egy kortárs művész bemutathatja egy munkáját bármikor tanulmányozható formában, de nem szerencsés, ha ez azonnal eltűnik, pontosabban meg sem jelenik hozzáférhetően. Van is, meg nincs is.
A könyv emellett a költészet terepe, annak kontextusába került, kísérő tanulmány, értelmezés híján, Szijj Ferenc szövegével. Szijj választását mégis telitalálatnak lehet nevezni. Munkássága, költészete több ponton is érintkezik a fotográfiáéval, amellett, hogy az alkotó maga is alkot jelentékeny műveket, főképp lyukkamerával. Távolképek című szövege remekmű. Úgy kíséri, és értelmezi a képeket, hogy eközben tökéletesen szabadon, önmagában is megáll, megél, nem kísér semmit. Szijj tömör, szuggesztív, éles és egyszerre életlen, pontos és rejtélyes, labirintusszerű szövegének képei a Cultura képei mellett, fölött lebegnek, vagy inkább finoman remegnek. A szöveg a fotók egyenrangú társa, kapcsolódik hozzájuk, de el is válik tőlük, saját világába, burkába húzódik. Egyszerre feszül Pecsics horizontjára és különíti el, alkotja meg a sajátját, miközben erejével Pecsics sorozatát saját kontextusába vonja, beszéli szét.
Pecsics képei a saját, igen visszafogott, minimalista nyelvüket beszélik. Szigorú, az aranymetszés szabályai szerinti felépített, majdnem absztrakt fotókat látunk mezőgazdasági területekről, síkságokról, az évszakok rendje szerinti tömbökben, tavasztól télig. A képek szerkezete egyforma, legerőteljesebb formai elem a horizont vonala, amit az album képeinek illesztésénél kifejezetten figyelembe vettek, de a képek kiállításakor is meghatározó a szigorúan egy magasságba, vonalba rendezett installáció. A képek nézőpontja a normál nézőponttól elváló, lebegő nézőpont. A sorozat az alkotó doktori (DLA) értekezése is egyben, így sok tekintetben reflektált alkotás.
Pecsics tája egyszerre otthonos és otthontalan. Otthonos, mert ismerős, mindennapi a táj, amit jóformán észre sem veszünk már, sem akkor, amikor mondjuk a közelében vagy benne élünk, mert ez a szülőföldünk, sem akkor, amikor utazás közben elsuhan az autó vagy a vonat ablakai mellett. A táj otthonossága, ismerőssége azonban az idegenségét is jelenti. A megművelt táj túl rendezett, sémaszerű ahhoz, hogy valós legyen. Mindennapi, mert a hasznosságot rejti magában, tökéletesen racionális, de idegen is, mert a természetet nem ilyennek ismerjük. Az élő nem rendezett, nem mátrix- vagy sémaszerű, az élő nem gép. A megművelt tájban mindig van valami gépszerű és ezért félelmetes.
A megművelt tájak monotonitása a gyárak, a végtelen futószalagok, gyártósorok monotonitása. A termelés végtelen körforgására, a tömegtermelésre utal. Ez a táj látszólag változatos, mert a hasznosságnak megfelelően más-más alakzatok formálódnak, azaz különféle vetemények váltakoznak, alapvetően mégis monoton, mert mindegyik gépi alakzat. Ez a táj nem az elkalandozás, a séta, kóborlás terepe, nem a találkozásé valami más elemmel, élettel, mint ami az ember, nem a lélek kiszabadulásáé a racionalitás börtönéből, nem a fenségessel való találkozás színpada. Ez a táj a leírás, megfigyelés, rendezés terepe. A megművelt táj számsor. Pontosan vagy kevésbé pontosan kalkulált területek, egyedszámok, hozamok térképe.
Nem véletlen, hogy Pecsics képein egyetlen emberi alak sem tűnik fel. Az ember ugyanis alapvetően idegen ettől a rendszertől, a létrehozója ugyan, de semmi keresnivalója ott – legfeljebb egy másik gépben ülve. Ennek az ipari tájnak a legtökéletesebb művelője a már ember által sem irányított gép. Vagy éppen a tökéletesen programozott öntözőrendszer.
Ez a táj abban különbözik a képekre erős formai hatást gyakorló Sugimoto Seascapes sorozatának tájától, tengerétől, hogy míg Sugimoto tengereinek monotonitása inkább meditatív jellegű, addig az ipari táj sosem válik a meditáció terepévé, a monotonitás itt az marad, ami. A számsorban vagy a puszta racionalitásban, hasznosságban nincs semmi spirituális. A táj zárt rendszer, amire szükségünk van, de amelyben nem tudunk élni, amit nem tudunk szemlélni. Valóban arra ítéltetett, hogy elsuhanjon az ablakaink előtt.
Pecsics Mária albuma precíz leírása, egyfajta taxonómiája az ipari tájnak, a munka jellegét azonban mélyebben megmutatná jóval nagyobb mennyiségű fotó, az album ugyanis mindössze 27 képet tartalmaz. Amíg a művészetben a legtöbb esetben a kevesebb, több, itt a tárgy lényegéből adódóan a mennyiség fontos jelentésképző elem, mert kifejezi a táj számsor jellegét, és megalkothatóvá válik a tájak katalógusa. Ebben az értelemben a könyv nagy mérete sem szükségszerű, mivel a leíró jellegben a számbavétel és az elrendezés a lényeg, nem az egyes képek. Alapvetően nincs is mit nézni az egyes képeken. A sorozat, bár formai tekintetben Sugimotora utal, szellemi értelemben inkább Andreas Gursky, vagy még pontosabban, Bernd és Hilla Becher tipológiáihoz áll közel.
Pecsics Mária: Cultura. szerk. Baki Péter, szöveg: Szijj Ferenc, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2015.
(Az írás címe idézet Szíjj Ferenc szövegéből.)