– Kiről írsz?
– Flesch Bálintról.
– ?
– A Kecskeméti Fotómúzeumban van most retrospektívje.
– Hű, akkor elég ciki, hogy még mindig nem vágom…
Tulajdonképpen nem annyira. Hacsak nem voltunk már a nyolcvanas évek elején is aktív kiállításlátogatók, és/vagy nem bújtuk rém figyelmesen a hazai fotótörténettel foglalkozó szakirodalmat, nem csoda, hogy nem ismerjük. Fotográfiái majdnem 30 évig rejtőztek egy ágyneműtartóban, és előtte is mindössze két önálló kiállításon mutatta meg őket, igaz, emellett jónéhány csoportoson is. Fotókönyv, vagy egyéb önálló kiadvány nem jelent meg, amely a műveit bemutatta volna. Nevezett (önálló) kiállításai közül csak az egyikről született kritika P. Szabó Ernőtől, illetve hozzáférhető egy interjú is, amely Flesch Bálintról készült.
Nagy, meleg, rózsaszín: Zaftika, 1982. 400×500 mm. A fotók forrása: balint-flesch.hol.es
Hogy mégis helye van a Magyar Fotográfiai Múzeumban, azt kortársai között nem akad, aki vitatná. Azon pedig, hogy a magyar posztmodern, neoavantgárd fotográfusok között a szakmai kánonban, szakkönyvekben is helye legyen, ez a kiállítás kezdett el dolgozni, helyesebben a kurátora, Tóth Balázs Zoltán. Valamint minden róla megjelenő cikk és kiadvány – remélhetőleg lesznek szép számmal.
Először is érdemes tisztázni a címet: mitől és hogyan lesz retrospektív egy anyag, mely épphogy 10 évet fog át? Erre a fent említett hosszú pihenő az egyik magyarázat. Ugyanis miután viszonylag hagyományos módon elindult a pályája: fotózott, kiállított, megismerték szakmai körökben, alkotói csoportok tagja lett, Flesch Bálint egyszercsak úgy döntött, felhagy az alkotói fotográfiával. 1985-ben elvágta addigi alkotói pályáját, egyre kevesebbet, majd egyáltalán nem szerepelt kiállításokon. Azóta csak a technikai kihívásoknak él: a fotográfiák szakszerű konzerválásának hazai mesterévé vált. Ötletei – elmondása szerint – maradtak még önálló fotóprojektekre, de egyelőre be kell érnünk az 1976-1985 között készült képekkel.
A kezdeteket nála a dokumentarista városfotók jelentik (1976-1981) — a még korábbiak a kiállítótérben monitoron peregnek—, melyek első ránézésre túl sokban nem különböznek a korszak többi, városi környezetben készített képétől. Hiszen szinte nincs olyan fotós aki ne foglalkozott volna a témával: Kerekes Gábor, Stalter György, Halas István, Horváth Péter, hosszú a névsor.
Dokumentarizmus, 1976-1980, 595×502 mm
Az egyik tényező, mely határozottan kiemeli a sorból, az a színes technika, ez ugyanis kevésbé volt népszerű a hetvenes-nyolcvanas évek magyar alkotói fotográfiájában. Flesch egyik legjellemzőbb ismertetőjegye azonban ez lesz, ugyanis a színes fényképezés mellett egész végig kitartott – kivétel csak az Érzelmes és nosztalgikus (1981) című sorozat, mely szándékoltan a századforduló világát idézi, szépia kolorittal. A másik védjegy pedig a nem megrendezett, de szándékoltan megkomponált és tudatosan kiválasztott részletek, különös tekintettel a színek mellett az utcai szövegekre, feliratokra.
A színektől lettek igazán provokatívak és újszerűek a későbbi sorozatai is, ahol nagy százalékban fordulnak elő meztelen testfelületek, de szinte sohasem teljes alakos ábrázolások. Talán ezért sem érdemes aktfotóknak titulálni őket, erotikusnak például legkevésbé sem mondhatók, ironikusnak viszont annál inkább.
Nagy, meleg, rózsszín: Zsírocska. 1982, 400×500 mm
A kései szocializmus mindennapi termékei, a(z akkor) velünk élő ellentmondások lenyomatai ezek a képek: a vasfüggöny korszakában, amikor nyugati művészeti sajtóhoz igen korlátozva lehetett csak hozzájutni, produktumhoz pedig még annyira sem, miközben beszivárogtak azért a „jólét” termékei, hogy táplálják a hivatalos és hamis illúziót: nem is élünk olyan rosszul. Papagájt simogat az egyik alak a rózsaszín, hosszúszőrű szőnyegen (festett bárányszőrön?), a másik fotón egy szelet ínycsiklandó tortát tapos szét magas sarkú cípőben egy női láb.
Ám ezek mind csak részletek, töredékek, ahogyan a tisztánlátásnak is csak a látszata volt meg: a propaganda és a kulturális határzár ugyanúgy foltokat hagyott, részleteket takart ki az egészből, amiként Flesch képein is oly sok a homályos, kitakart részlet.
Nagy, meleg, rózsaszín: Leveske. 1982, 400×500 mm
Zaft, zsír, leves – minden megvan, a lényeg, hogy a szánk be legyen fogva, és persze, ha csupasz testrészek is adottak az élvezethez, még jobban csúszik majd a torkunkon ledugott falat. De a konzumtermékek között ez legfeljebb konzumerotika lehet. A Nagy, meleg, rózsaszín (1982) címen bemutatott sorozat az Óbudai Pincegalériában emellett leginkább az installatív elrendezésnek köszönhetően maradt emlékezetes, és ezzel párhuzamosan, lemaradás nélkül csatlakozott is a nyugati tendenciákhoz, ami magyar viszonylatban igen ritka. Andrási Gábor, a galéria akkori vezetője szerint nem volt még ezelőtt Magyarországon olyan fényképkiállítás, mely ennyire hangsúlyosan és szándékoltan használt volna tárgyakat, installációkat a térben: kádban fürdő óriás szaloncukor, életnagyságú gipszfigura tették kerekebbé az egyébként vattás képkeretekben bemutatott fotók nyújtotta élményt.
Őriz egy anekdotát az emlékezet: a Pincegalériába érkezők, Flesch elgondolása alapján, egy vattacukor árustól rózsaszín vattacukrot kaptak a kezükbe, azzal jöhettek be, azaz le a pincetérbe. Csakhogy a pince fölötti szinten egy MSZMP taggyűlés is zajlott, a kétfajta közönség együtt érkezett a bejárathoz. A taggyűlésre igyekvők a párt ajándékának tekintették az édességet és nem merték nem elfogadni. Úgyhogy a vattacukrok bejutottak a pártgyűlésre is. A megrendezettség, a performativitás a képek terében és a kiállítótérben egyaránt fontos: Flesch maga installálta a kiállítást, a fotográfiákon pedig minden apró részlet, tárgy, test átgondolt, tudatosan végigvitt alkotói folyamat eredménye.
Kiállítási enteriőrök az Óbudai Pincegalériában, 1982
Az itt megjelent gondolatiságot vitte tovább a két évvel későbbi, Liget Galériában bemutatott anyagában, amely sokkal letisztultabb, összetettebb volt, és ahol a kiállítótér alakítása ugyanúgy a koncepció része maradt. Azonban már önmagukban a fényképek komponáltsága, összefűzése is a konceptualista gondolkodást idézte, sőt meg is haladta azt. A Hideg, ragacsos dolgok (1984) az iróniától az abszurd felé fordul, nem egészen gyomorforgató, de azt idéző részletekkel, jelenetekkel. Közben hangsúlyos szerepet kaptak az érzelmek és az emberi kapcsolatok is, a kirakó-szerűen egymásba fűzött posztmodern kompozíciók kimaxolása az egy évvel későbbi Önarcképregény I-IV sorozatban. A sűrű szimbólumrendszer egy igazán mesteri önportré, melyben egyszerre támaszkodik például a keresztény ikonográfiára (Jézus keresztrefeszítése) és veti el azt (triptichon szerű, de három helyett négy elemből összeállított kompozíció), (ön)ironizál, és saját képkészítési aktusára is reflektál.
Önarcképregény, 1985. 4db kép, egyenként 505×505 mm.
Flesch a kiállított fotográfiákkal akarva-akaratlanul is állást foglal egy fontos szakmai kérdésben azáltal, hogy 30 éve előhívott-lenagyított, vintázs (a kép létrejöttével egyidejű) kópiákat állít ki. Folyamatos ugyanis a vita arról, hogy az eredetiséget kell-e preferálni, vagy a jobb minőségű remake-et. Néhány kifakult papírképben mondja el erről az álláspontját. Generációjának elkötelezettsége a fekete-fehér fotográfia terén, rajongása a technikai kísérletezés iránt, Fleschben is megvolt. Munkája révén kellőképpen ki tudta élni mindezt, ugyanakkor alkotói fotográfiájában a védjegyévé vált színes nagyításokhoz is újító attitűddel nyúlt.
Szanitercsendéletek 2., 1980 körül, 300×400 mm
Monokróm színvilágával ennek épp ellentmond, de még így is igazán frissnek és szabadnak hat a maga egyszerűségében zseniális Szaniter csendéletek sorozata – amit már nem sűríthet bele az újságíró sem a cikkébe, mert a nézőknek is kell csemegéket hagyni. Ezt a kiállítást és benne egy majdnem elfeledett életművet ugyanis most a kurátor kitartó munkájának köszönhetően Kecskeméten egészen június 26-áig fel lehet fedezni – és nem csak lehet, de ajánlott is. Remélhetőleg ennek kapcsán végre egy Flesch album, vagy katalógus is készül – sajnos, úgy tudjuk, egyelőre nem – és talán ez kell ahhoz, hogy a harminc éve fiókba került ötletek is életre keljenek.
Flesch Bálint retrospektív (1976-1985)
Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét
2016.június 26-ig
kurátor: Tóth Balázs Zoltán