A VILTIN Galériát Dián Krisztina és iski Kocsis Tibor alapította. 2008 novemberében egyszerre érkeztek a válsággal. A közgazdász és a festőművész összefogásából születő galéria művészeti koncepcióját Tibor, a szcéna része és ismerője ötlötte ki, az üzleti világból érkező Krisztina pedig az üzleti terv kidolgozásából vette ki a részét, és tevőlegesen is viszi a galériát. Már unják a visszatérő kérdést, miszerint nem ijeszette-e meg őket a válság annyira, hogy megfontolják a nyitást, akkor már egy éve készültek rá.
Nem szeretnék sokat időzni a nyitás időpontjánál, de az érdekel, gyors lefutású krízisre számítottatok?
Közgazda szemmel nézem a dolgokat és nem a művészével, 2008 ősze így a mi létünk szerves része. Tény, hogy akkoriban úgy véltem, 2012-re már felszabadultabbak leszünk, bár tudom, hogy 6-8 év egy ilyen típusú válságperiódus. Mindent előkészítettünk, megszerveztünk, elköteleztük magunkat a művészek felé, nem hátrálhattunk meg. Az igazi kérdés utána merült fel: hogyan tudjuk ezen körülmények között kitermelni a galéria fenntartásához szükséges összegeket.
És hogyan?
Nem könnyedén. Sok a galéria. Ha onnan nézem, hogy minden évben százával jönnek ki fiatal, képzett művészek az egyetemről, akkor teljesen rendben van a galériák magasabb száma. Ám ha onnan, hogy a már eleve pályán lévő művészekhez és az évente hozzájuk csatlakozó friss diplomásokhoz hány komoly gyűjtőt tudunk hozzárendelni, akkor világos, nem kell ennyi galéria, a piac összesen négyet-ötöt tudna jelen állapotában eltartani. Ezt az alaphelyzetet kell feloldani valamilyen módon. A legnagyobb és legaktuálisabb kihívás mindannyiunk számára a gyűjtői réteg növelése. Nem könnyű. A vizuális kultúra általános és középfokú oktatásának hiányosságaira gondolok, ami generálja, hogy a kortárs képzőművészet egyelőre nem része a kortárs kultúrának. A kortárs zene, irodalom, színház, táncművészet – minden nehézség ellenére – szerepel a hírekben, az eredményeikről szóló tudósítások benne vannak a mindennapjainkban. Tudjuk, mi az, hogy Cannes-i filmfesztivál, Frankfurti könyvhét vagy bécsi Filharmónikusok. Ezekről a legkommerszebb hírportálokon is olvashatunk, de arról sehol sem esik szó, hogy a Frieze vagy az Art Basel mekkora megmérettetések.
Milyen víziótok volt a Viltin megalapításakor, milyen galériát képzeltetek el?
Meg kellett keresnünk azt a piaci rést, ahol még lehet helyünk, és emellett kijelöltük a sarokpontokat, úgymint figuralitás, és az, hogy keresztmetszetet szeretnénk mutatni, így korosztályi behatárolást nem teszünk. Fontos küldetésünk ugyanakkor a papíralapú munkák ‘jogállásának’ javítása. Mindezt tettük úgy, hogy Tibor közben maradt a Deák Erika Galéria művésze.
Nem volt ebből probléma, súrlódás, illetve fel sem merült, hogy Tibor művészetét is a Viltin képviselje?
Az talán tényleg kezelhetetlen keveredés lett volna, míg így szerintem minden zökkenőmentesen haladt a maga útján. A művészek kiválasztásánál az egyik legfontosabb szempontunk, amire nagyon odafigyeltünk, az volt, hogy egyetlen művészt se vegyünk el más galériától. Az ő támogatásukról szól a mi munkánk és ezt Tibor nem akarta – szerintem jogosan – összekeverni saját karrierje menedzselésével, azt otthagyta Erika kezében. Nem gondolom, hogy kizárólag egymás konkurenseként tevékenykedhetünk. Nem vagyok álszent, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindannyian ugyanabból a bugyorból szeretnénk kivenni a magunk részére, ugyanazt a gyűjtői kört célozzuk meg, mégis hiszek benne, képesek vagyunk együttműködni is. Egy jó gyűjtemény pedig nem az ország egy vagy két galériájának a művészeiből fog összeállni, ennél sokkal komplexebb a folyamat.
A te motívációid mik voltak?
Az én szemeim előtt magasztos célok lebegtek.
Emellett, gondolom, a te feladatod volt az üzleti világ bevonzása a galériába. Hogyan képzeltétek a gyűjtők körének bővítését?
Ismertünk sok embert, akikről tudtam, rendelkeznek annyi pénzzel, hogy a vásárlóink lehessenek, és nyitottnak gondoltam őket arra, hogy ez meg is valósulhasson. Ami aztán a működés során kiderült, annak a legérdekesebb része, hogy nem is a pénzügyi akadályok a legnagyobbak, hanem a nyitottság. Ezért mondtam az elején, hogy nagyon komolyan az oktatást tartom a kulcsnak. Ha belegondolunk, a művészettörténeti stúdiumok valahol a 20. század elejénél befejeződnek, nem is túl részletesek, és erre a tudásra alapozva kéne kortársakat eladni. Sokan a kortárs művészet hallatán gyakran valami extrém dologra gondolnak. Márpedig a jelen kortársművészetét megérteni és értelmezni szerteágazósága miatt csak némi felkészültséggel és bátorsággal lehet. Nem biztos, hogy elég idejük van erre azoknak, akik napi szinten hoznak felelős döntéseket cégükkel kapcsolatban, és őszintén, hányan lennének közülük, akik mernék nemértésüket bárkinek is elárulni. Tudom, kiket kellene és kiket szeretnék elérni, hogy segítsem a felénk irányuló „pénzáramlást”, de többségük egyelőre ilyen típusú kapcsolatfelvételre nem nyitott.
Mit lehet akkor tenni
Ez van. Megpróbálom megérteni az elutasítók érveit és megyek tovább, hiszen nekem meg kell keresnem azokat az embereket, akik majd a mi vevőink lesznek. A kezdetektől igyekszünk megszólítani olyan embereket, akiknek eddig nem volt közük a kortárs képzőművészethez. Összkulturális estet tartottunk, zenével, divattal, irodalommal a képzőművészet mellett, beszélgetéseket, tárlatvezetéseket szerveztünk. Nincs recept arra, mi a teendő, ha lenne, már mindenki alkalmazná. Lépésről lépésre haladunk, a meglévő kapcsolatokból kiindulva próbálunk elérni még egy embert. Így aztán maradjunk annyiban, hogy remélem, egyre több lesz azon párbeszédek száma, ami az ő kinyílásukról szól és arról, hogy ha lassan is, de a kortárs képzőművészet is az a kategória lesz, amire örömmel költenek.
Mégis lett vagy harminc galéria, miközben a piac csak négyet-ötöt tudna eltartani, ahogy az elején te is mondtad. Miért?
Jellemzően különböző időpontban alakult galériákról beszélünk. Tény, a válság előtt gazdasági csúcs volt, ami életre hívta a fiatal galériákat, ehhez járult a Visitors program hatása. Ugyanakkor minden galériának más a karaktere és megvan mindegyiknek a maga saját útja és természetesen mindenki a saját stratégiájának és eszközeinek megfelelően próbál a felszínen maradni és teret nyerni.
Beszéljünk a művészeitekről,akikkel együtt dolgoztok.Hányan vannak és milyen korosztályt képviselnek?
Több mint húsz művésszel dolgozunk együtt, ha nem is mindegyikkel napi szinten. Ez nem kevés, de a nagy kiállítótér. A gondolati síkok sokfélesége volt az, ami miatt így alakult. Előfordult, hogy megpróbáltuk ezt a számot lefaragni – sikertelenül. A nemzetközi program pedig természetesen elhozta a külföldi művészekkel való együttműködést is. Már említettem, hogy nincsenek életkori kötöttségek, sőt fontos, hogy minden korosztály képviselve legyen. Nekem mint galeristának az a dolgom, hogy segítsek mindenkinek a lehető legteljesebb karrierív befutásában. Ebből a szempontból minden életkor más támogatást igényel és mindegyiknek más az előnye/hátránya. Fiatal galériaként természetesen arról még nem beszélhetünk, hogy bizonyítottunk a karrierépítés terén és annak a gyümölcseit is már szedegetjük. Viszont a részeredmények jók és nem csak a fiatal korosztály tekintetében. Bár értem és megélem, hogy a galériás személye mennyire fontos, engem inkább az hajt, hogy a galéria és művészeink neve váljanak fogalommá.
A hetvenes években gyakran esett szó arról, milyen jó lenne a magyar könnyűzenében egy világsztár, napjainkban képzőművészeti sztár után sóvárgunk. Szerinted van rá esélyünk, hogy összejöjjön?
Nem is a sztár státusz lenne a lényeg. Nézegetjük a régió országait, a taktikáikat kívülről, és irigykedünk, mert úgy tűnik, nekik jobban sikerül bekapcsolódni a nemzetközi folyamatokba. Mindenki, aki ebben a szcénában dolgozik, sokat töpreng azon, miért alakult így. Egy több évvel ezelőtt kihagyott lehetőség. Kicsi piac. Nincs nagy vásárlóerő. Nem viszünk magunkkal gyűjtőket külföldre – tudjuk. De ugyanakkor hiányzik egy jól működő nemzetközi intézményi kapcsolatrendszer. A magyar kurátorok sem mozognak külföldre, így a magyar művészek többségének a galériák jelentik a külföldi megmutatkozáshoz az egyetlen esélyt. A legközelebbi példa a bécsi vásár idején zajló „curated by” program, ahová meghívják a régió legjelentősebb kurátorait. Eddig Hegyi Lóránd volt köztük az egyetlen magyar. Persze, megint mondhatjuk, hogy az anyagiak…de mentalitásunk, nyitottságunk mértéke is korlátoz bennünket. Szerencsére a fiatal művészek többsége már látja, hogy karrierje szempontjából kihagyhatatlan a külföldi rezidencia programokon való részvétel is. Fontos, hogy ne szűküljön a táguló világ körülöttünk. Csalódnia kell annak, aki otthon ül és durcásan várja, hogy felfedezzék.
Ti a működésetek kezdetétől jártok vásárokra.
Így alakult, mert a Visitorsnak köszönhetően már 2009-ben mentünk Bécsbe és a FIAC-ra. Onnantól kezdve, ha az ember megtapasztalja, mi zajlik egy vásáron, rájön, ez a galériák kapcsolódási pontja a nemzetközi szcénához. Ma már nemzetközi szinten a galériás eladások meghatározó része a vásárokon keresztül jön létre. Nem csoda hát, ha egyre nehezebb bármelyikre is bekerülni. Kemény megmérettetés már maga az, hogy a galériát a pályázata alapján alkalmasnak találják és felveszik a kiállítók közé. Aztán a vásár idején elkezdődhet a kapcsolatépítés kurátorokkal, galériákkal, a vásár szervezőivel, mert ez sem működik másként, mint az élet többi része. Az ismeretség itt is kulcsfontosságú. A folyamatos jelenlét kivívásához is elengedhetetlenül szükséges. A vásári jelenlét emellett megsokszorozza honlapunk látogatottságát, így nem csak a kiállított művészek, de közvetve a galéria összes művésze fókuszba kerül arra a pár napra. Még ha létezik is olyan, hogy vásári művészet, az arra az évre jellemző tendenciákat, feltörekvő művészeket ezeken az eseményeken lehet a legkönnyebben beazonosítani.
Hogyan tovább, hová mentek 2013-ban?
Jó érzés tudni, hogy tartunk valahová és tartozunk valahová nemzetközileg is. Konkrét vágyaink vannak, ami a külföldi szerepléseinket illeti, és következetesen dolgozunk, hogy meg is valósuljanak. Januárban Indiába megyünk Borsos Lőrinc szóló show-val. Március elején pedig az Art13 London résztvevői leszünk. Négy magyar galéria fog kiállítani az Art Hong Kong létrehozói által szervezett új vásáron. Mi Tibor Zsoltot és Balázs József Tamást mutatjuk be. Jó lenne, ha jönnétek!