9235 Archives - artportal.hu

„Nincs esély rózsaszín buborékra” – Beszélgetés a pécsi M21 galéria sorsáról

Reflexió és kritika: Az átalakuló kulturális-művészeti terekről – ez volt a beszélgetés sorozatcíme, ugyanis az esemény egy tervezett széria első része volt. A diskurzust a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke szervezte, és megtelt rá a Király utcai Reggeli nevű hely. Pécsi értelmiségiek, művészek, egyetemisták, a művészeti kar hallgatói vettek részt és szóltak hozzá a panelbeszélgetéshez, amelynek résztvevői Aknai Katalin művészettörténész (mint moderátor), Doboviczki Attila médiakutató, kurátor, Gyenis Tibor képzőművész, Nagy Gergely író, újságíró, az artportal szerkesztője, Várkonyi György művészettörténész voltak. Az eseményre május 18-án került sor.

Témája pedig a pécsi M21 kiállítótér sorsa, jelenlegi helyzete volt. A Zsolnay Negyedben levő, jó adottságokkal bíró helyet kortárs kiállítótérnek, kortárs művészeti intézménynek képzelték el. Gazdája jelenleg a ZsÖK (Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft.), azonban valódi kocepció és program nélkül, így azonosítható arculat és markáns kiállítások nélkül működik. Az M21 az országos, sőt a nemzetközi kortárs művészeti térképen is felvillant egy-egy pillanatra, például 2014-ben, amikor a Privát nacionalizmus című, több országot érintő kiállítás-sorozat egyik tárlatát itt rendezték (cikkünk a kiállításról itt). Az M21 ma kihagyott lehetőség, miközben az egész országban problematikus a közpénzen fenntartott kortárs kiállítóterek, intézmények helyzete.

Alább szemelvényeket közlünk az elhangzottakból, a beszélgetés teljes szövege pedig PDF-ben innen tölthető le.

Beszélgetés a Reggeli-ben, Pécsen, májusban. Fotó: Pál Zsombor

Aknai Katalin (AK): Ha valaki ma beírja a Google keresőjébe, hogy M21 Zsolnay Negyed, akkor különös dolgokat talál. Amit ott látunk képet, az egy ígéret azzal kapcsolatban, hogy a Zsolnay Negyed egy élő, mobilis intézményként fog működni. A harmadik oldalon láthatjuk az aktuális kiállítások listáját (tudjuk, hogy ma éppen Dimitri Serban kiállítása nyílik). Ugyanakkor, ha a múltba visszamegyünk, azt látjuk, hogy egyre széthullóbb, inkonzisztensebb program fut, és mintha nem lenne szakmai gazdája ennek az intézménynek. Noha voltak itt jó kiállítások is: utalni szeretnék a Pécsi Műhely kiállításra és a Báziscsoport szobrászati kiállítására.  Ha problémák után kutatunk, akkor nyilván egészen az EKF projekt missziójáig és aztán a földre hullásáig kellene tekintenünk. Óhatatlan, hogy visszatekintsünk erre az időszakra. Most mégis azt kérdezném a résztvevőktől, akik valamilyen formában benne voltak az egész folyamatban, milyen kitörési pontokat látnak ahhoz, hogy ezt a mostani, viszonylag lehetetlen helyzetet meghaladjuk. Úgy tűnik, nem csak Pécsen működnek úgy intézmények, hogy nélkülözik a szakmai irányítást, egyáltalán azt, hogy elgondolják, mi a város, mi a kultúrafogyasztó, mi a kortárs művészet igénye. Doboviczki Attilát kérdezem először: mint oktató, mint kurátor, mint egykori Közelítés Egyesület-aktivista, hogyan látod a helyzet meghaladását?

Doboviczki Attila (DA): Sajnos, nekem elég radikális a hozzáállásom az ilyen típusú ügyekhez: máskor is elmondtam, ha nem lehet változtatni, akkor be kellene zárni. Ha valami nem működik, nem olyanok a körülmények, nem érdemes hosszú évekig véreztetni, kivéreztetni egy intézményt. Ez mentálisan tönkre teszi az ott dolgozókat, nem az jön ki a történetből, ami kellene, vagy ami lehetne. Ezt a progresszív szkepszis mondatja velem. Hogy milyen kitörési pont lehetne? El kellene dönteni, hogy mi a jövőkép, mit szeretnénk azon a helyen csinálni. Ez nyilván nem csak az intézménynek a feladata. Ezért vagyunk itt, hogy próbáljuk meg kitalálni, hogy mit lehet ebből a helyzetből legalább középtávon kihozni.

(…)

Komor István, a ZsÖK üzemeltetési igazgatója szól hozzá a beszélgetéshez. Fotó: Pál Zsombor

Gyenis Tibor (GyT): Ki az a mi? Magában már mindenki felfogta azt a leépülő helyzetet, ami az elmúlt tíz évet jellemezte. Csakhogy ez a mi, hogyan rajzolódik majd ki? A jelenleg működő szervezetek, amelyek Pécsett valamiféle vizuális művészeti területen tevékenykednek, gyakorlatilag teszt üzemmódban vannak. A korábbi paternalista kultúratámogatási rendszer őket már régen nem érinti, vagy csak kevéssé érinti, illetve a forrásaik teljesen más helyről származnak. Az ő tapasztalataik képezhetik a mi egyik részét. Közben a mi mögé még mindig beleértjük a várost. De a városba a vezetés is beletartozik? Vagy nem? Vagy most már nem tartozik bele? Nyolcadika [az országgyűlési választások] óta nem tartozik bele? Hogy van ez most?

Várkonyi György (VGy): Szívemből szólt Tibor, mert nekem is ez ütött szöget a fejembe, ez a többes szám első személy, hogy mi. Kik vagyunk mi? Senkik vagyunk egy olyan struktúrában, ahol fenntartói, működtetői szisztémában élnek az intézmények. Sőt, a ZSÖK-nek a város a tulajdonosa. Komor István, a ZSÖK üzemeltetési igazgatója mondta nekem, amikor vitába bonyolódtunk, hogy a tulajdonosnak igenis vannak elvárásai. Onnan indulnék ki, hogy az előttem szóló Doboviczki Attila nem csak médiakutató és az egyetem oktatója, egykori „Közelítéses”, illetve publicista, hanem az egyik pályázója, jelöltje volt még Márta István idején az M21, illetőleg társult galériáinak vezetésére kiírt pályázatnak. Vissza kellene menni kicsit az időben Márta Istvánig. Róla én itt se jót, se rosszat nem kívánok mondani. Egyszer összehívott az M21 előterébe egy olyan társaságot, amire azt lehet mondani, hogy a pécsi „látszat véleményformáló értelmiség” egy-két tagja. Abszolút érződött ezen a beszélgetésen, hogy formális. Azért volt, hogy el lehessen mondani, volt ilyen, megkérdeztünk benneteket. Hiába hangzott ott el az, amit én nagyon fontosnak tartok leszögezni, hogy az a kiállítóhely, amiről beszélünk, Magyarország három használható kortárs művészeti kiállítóhelye közül az egyik, a Ludwig Múzeum és debreceni Modem mellett.

(…)

AK: Úgy tűnik, hogy nem az M21 az egyetlen olyan intézmény, amelyik szakmai vezetés nélkül működik. Hasonló helyzet állt elő Pakson, ahol Prosek Zoltán menesztésével egy hasonlóan ex-lex állapot következett be, ejtették az éves programokat, azt sem tudja a városi múzeum, hogy mit kezd a saját örökségével. Ha intézményi támogatás nélkül nem lehet kultúrát csinálni, akkor nem lehet semmit se csinálni, mert az alulról szerveződő dolgok önerőből, mecenatúra nélkül nem működnek. Nehéz szinten tartani azt az energiát, amivel el lehet érni valamiféle közösséget. Ma itt Pécsen milyen körökre lehet számítani?

(…)

GyT: A gazdasági válság előtt a kiépülő intézmények a művészekkel (és fordítva is) egy olyan újfajta együttműködést alakítottak ki, ami a korábbi, rendszerváltás utáni évtizedhez képest sokkal szorosabb együttműködés volt. Most, hogy ez az intézményrendszer és működési mód országosan, de valamennyire nemzetközileg is jelentősen visszaesett, kiderült, hogy az a fajta, a modernizmusból eredő korábbi művészeti elképzelés, hogy egyrészt van az önálló művész, másrészt van az intézményrendszer, mint egységek – ez már nincs, nem létezik. Az intézmények nélkül a művészek olyan pozícióba kerültek, hogy ha nem is atomizálódnak, de eltűnik az erő, az érvényességi kör. Újra kell definiálni. Ezért nehéz kérdés, hogy milyen erőforrások vannak. Szerintem a szocializmusban létező alternatív művészeti helyek – például a lakáskiállítások – nem tűnnek járható útnak. Visszafelé nem lehet tapasztalatot nyerni, abból a tapasztalatból kiindulni. Újfajta intézményi, közösségi szerveződésre van szükség.

AK: Nagy Gergő írt két éve egy átfogó tanulmányt arról, hogy a nagy intézmények hogy néznek ki, és hogy az alulról jövő aktivitások hogyan nem képesek találkozni középúton. Milyen kifutása lehet ennek, milyen jövője van a művészekre nézve, akik ezt az egész szcénát csinálják?

Várkonyi György beszél, mellette Nagy Gergely. Fotó: Pál Zsombor

Nagy Gergely (NG): Megtisztelő, hogy átfogó tanulmánynak nevezted, valójában újságcikkek sorozata volt, és szeretném azt is megköszönni, hogy itt lehetek. Hiszen azon kívül, hogy nagyon szeretem a várost, nem kötődöm Pécshez, és azt, hogy az itteni intézményi struktúrában milyen változások voltak, ti sokkal jobban tudjátok. Ahol a képbe jöhetek, az a kontextus, amit említettél. Mintha a végén kezdtük volna a történetet: milyen kivezető utak kínálkoznak abból a lehetetlenségből, amit mindannyian érzünk a kulturális intézményrendszer vonatkozásában. Ez kicsit tényleg olyan, mintha már túl lennénk dolgokon, miközben sokszor még a definícióval is adósak vagyunk: mi zajlik itt 2010 óta Magyarországon? Ahogy szétforgácsolódott a hazai kulturális rendszer, ezen belül a képzőművészeti rendszer is, az tulajdonképpen micsoda? Egy optikai illúzió működik végig.

(…)

Megszűnt az autonómia, a szakmaiság – a döntéshozatali módok megkérdőjeleződtek; ugyanígy a szerepek, a finanszírozás is. E mögött egyértelmű politikai szándékot látok. Ugyanakkor zajlanak a fenti folyamattal ellentétesek is. Emlékezet-gyakorlatot végezhetnénk a tekintetben, hogy milyen tiltakozó akciók voltak Magyarországon, csak a kortárs képzőművészeti szcénában, 2012 óta.  Jelképes év ez, az MMA, a Magyar Művészeti Akadémia alkotmányba emelése. Nagyon komoly tüntetések zajlottak: az MMA közgyűlés megzavarása 2012 decemberében, a tüntetés a Vigadó átadásakor 2014 áprilisában, ezek a médiába is bekerültek, talán akkor még a közmédiába is. Lezajlott egy Ludwig Múzeum-foglalás 2013-ban, pont az ellen a nem-transzparens és nem szakmai döntési mechanizmussal szemben, amit itt emlegetünk. Azt gondolom, hogy ez a szcéna nagyon sok mindent tett. Plusz zajlott közben egy tisztázási folyamat is: a Tranzit Akció Napokra utalnék, amit a tranzit.hu szervezett másfél éven keresztül, Süvecz Emese vezetésével. Egy olyan párbeszédsorozat volt ez, amelyen a kortárs művészeti szakma próbálta tisztázni a maga helyzetét és a lehetséges stratégiákat. Részben ebből nőtt ki az OFF-Biennále is, illetve ezek tanulságait használta fel.

Az OFF-Biennále az egész közép-európai színtéren komoly példa arra, hogy miként lehet az állam nélkül, oppozícióban, intézményen kívüli helyzetből, de mégis konstruktív módon valamit csinálni. Azt látom, hogy szinte csak intézményen kívüli helyzetből lehet ma valami eleven és érvényes, releváns dolgot produkálni. Néhány napja zajlik Budapesten a Küszöb Fesztivál, Don Tamás fiatal kurátor kezdeményezésére, ami hihetetlenül izgalmas dolog. A pályára lépéssel, a pályakezdő művészekkel foglalkozik. Nem csupán tizenegy kisgalériát, nonprofit helyszínt összefogva zajlanak kiállítások, de volt egy terápiás folyamat is a fesztivál előtt. Terápia – így hívták, ebből a munkafolyamatból épp a napokban nyílt kiállítás az OSA-ban. A pályakezdők megpróbálták egymás között végigbeszélni a problémákat. Az intézményrendszerét, a saját egzisztenciális kérdéseiket, illetve azokat a problémákat, amiket a színtér önmagán belül megoldhatna. Kik vagyunk mi? Alkalmasak vagyunk-e arra, amit csinálni szeretnénk? Próbáltak kivezető utakat találni. Létezik tehát egy csomó dolog, ami ezzel az egésszel szemben helyezkedik el. Csak a hatóköre kicsi, a láthatósága viszonylag szerény.

(…)

VGy: (…) Ne feledjük el, ebben a városban bármilyen programon, amit a városháza égisze alatt szerveznek, azon ott van egy jelszó: „Pécs a kultúra városa”. Ennél kiüresedettebb szlogent nehéz elképzelni. Ennél az is jobb volt, hogy „a mediterrán hangulatok városa”. Mit tud ez ma jelenteni? Feltenném a kérdést: ki mit tart kultúrának? Valójában hasznosulási szemléletek ütköznek. A kereskedelmi, az üzleti, melyben nyilvánvalóan nincs kulturális misszió. Az a szemlélet, miszerint ha egy kulturális intézmény veszteséget termel, azt be kell zárni, nem megoldás. Létezik a másik, a kulturális hasznosulási szemlélet, melynek a pénzügyi veszteség majdhogynem természetes velejárója, ha nem is szükségszerű. Ezzel szembeállítják a menedzserszemléletet, amire én különösen ki vagyok hegyezve, mert a múzeumban volt egy teljes igazgatói jogkörrel felruházott menedzserszemléletű igazgató, afféle „bezzeg” figura. A menedzserszemlélet vak a kulturális értékre, akkor is, amikor olyan szerepben tetszeleg, hogy épp nem volna vak, vagy, hogy „majd ő megmutatja”. E szemléletnek a piac, az eladhatóság, a bulvárosodás, a kutyába-lemenés a következménye.

Ez a pszeudo kiállítások gyakorlata a szakmailag megalapozott kiállításokkal szemben. Üzleti sikereket hoznak kulturális kínálatnak álcázott vásári attrakciókkal. Mikor kisgyerek voltam Szombathelyen, vitték az országban körbe Góliátot, az óriásbálnát. Ugyanolyan, mint a Bodies kiállítás, vagy mint a világszerte haknizó Leonardo „kiállítások”, amiből Pécsnek is jutott. Ezen felbuzdulva, én akkor egy féléves szemináriumot indítottam a Művészeti Karon a pszeudo kiállításokról. És a hallgatók baromi jó példákat hoztak! Ausztráliában napokig kellett sorban állni egy olyan kiállításra, ahol kultfilmek szereplőinek kosztümjeit állították ki.

A Leonardo-kiállítás idején vettem a fáradságot és meg nem nevezhető forrásokból megszereztem az adatokat. Amik annak a fényében jelentősek, hogy mennyi a múzeum éves költségvetése vagy mennyi az M21 éves programköltsége. Az a bizonyos kiállítás, ahol egy milligrammnyi eredeti nem volt – viszont az is igaz, hogy soha ennyi elbódított ember nem jött múzeumot nézni –, nem volt üzleti siker. A hozzám eljutott adatok szerint 263 millió 737 ezer forint volt a költsége, 115 millió 173 ezer a bevétele. A deficit 148 millió 564 ezer, amit kipengetett a város, a múzeum pedig kipengetett egy 10 milliós bírságot egy adóprobléma miatt. Ez az, amikor a „menedzser szemlélet” társul a dilettantizmussal és a szervilizmussal.

(…)

Aknai Katalin, a beszélgetés moderátora. Fotó: Pál Zsombor

AK: Nagyon úgy tűnik, hogy felépültek csúcsintézmények (Debrecen, Paks, Pécs), de mintha a kultúrpolitikának mindegy lenne, hogy ott mi folyik. Folyik-e vagy sem? Szakmai-e vagy nem? Csinálhat mindenki, amit akar, pénzt nem társít hozzá, bár, ahogy hallom, a Leonardo-kiállítás deficitjéből egész jól elműködhetett volna a múzeum.

VGy: Biztos van itt valaki, aki meg tudja mondani, hogy mennyi a Zsolnay Fényfesztiválnak a költségvetése…

AK: Nyilván át lehetne csoportosítani a pénzeket, hogy működjön valami. Úgy tűnik, hogy valami hatalmi ignorancia és cinizmus működik, ami „vízzáró réteget” képez. Nagyon jó volt hallgatni, hogy Doboviczki inkább bezáratná az M21 galériát, mert ez egy karcos gesztus.

DA:  Akkor azt lehetne mondani, hogy ezt bevállalták. A kivéreztetése senkinek nem lesz jó, strukturális problémából pedig még több lesz, eszkalálódnak. A választások eredménye e szempontból annyira nem visel meg, előtte se volt jó, és most se lesz jobb. Volt egy időszak, amikor a civil szerveződéseket megpróbálták aktivizálni. Ernyőszervezetként, közös „szuperprogramokat” próbáltak létrehozni, egymást támogatva működni. Most ez a hajó is léket kapott. Korábban arról is szó volt, hogy műtermek legyenek a Zsolnayban. Miért nincsenek? Vagy, hogy a nagyintézmények szakmai fórumot is jelentsenek.

AK: Az eredeti terv az volt, hogy a Zsolnay Negyed egy önálló, a várostól független kulturális komplexum lesz…

DA: Nem biztos. A tervezés során nem véletlenül kerültek be azok a városi kulturális intézmények a Zsolnayba, amelyek megfelelő büdzsével rendelkeztek. Például az egyetem, a Bábszínház, az Ifjúsági Ház. Ezek nélkül nagyon döcögős lett volna egy teljesen új intézményt létre hozni. A költségvetésüket kellett bevinni. A Pécsi Galéria is így került be. 30 millió volt a 2010 körüli éves büdzséje. Ebből lejöttek a személyi, bérleti, működtetési költségek. Most megemelték az éves programköltségét, 12 millióról felment 18-ra. De ez nem csak az M21-re vonatkozik, ebből a Széchenyi téri galériát is valamilyen módon működtetni kell. Elvileg ez rengeteg pénz. Másfelől a Szombathelyi Képtár költségvetése 2012-ben 75 millió forint volt, a Modemé most 380 millió forint.

VGy: Egy jó kiállítás többe kerül, mint 12 millió.

(…)

NG: Ha már számokról beszélünk, noha nehezen összevethető dolgok ezek, az előbb hivatkozott tizenegy helyszínes Küszöb Fesztivál összesen egy millió forintból készült. Az első OFF-Biennále 2015-ben úgy 40 millió volt, és nagyjából a második költségvetése is ennyi volt 2017-ben.

AK: Milyen a pécsi Művészeti Karon tanuló művészhallgatók viszonya a városi szövethez, a város intézményeihez? Az M21 nyugodtan lehetne kiszolgáló szervezete vagy fóruma ezeknek a hallgatóknak.

DA: Bizonyos értelemben az. „Jobb híján” vannak ott diplomakiállítások. Ott volt az OTDK művészeti szekciójának kiállítása, illetve DLA-kiállítások is.

AK: Ilyen helyzetben nem becsülném alá a marketing- vagy menedzserszemléletet.

(…)

Komor István (ZsÖK, üzemeltetési igazgató, a közönség soraiból):  (…) Nincs napirenden az M21 Galéria bezárása. Sőt, több olyan megerősítés érkezett, melyek az M21-es jövőbeni létezésének stabilizálását támasztják alá. Ami a dolog szakmai tartamát illeti, az lényegesen bonyolultabb kérdés. Nagyon kíváncsian várom a jelenlevőknek azon gondolatait, amelyek a meghívóban beharangozott jövőképet vázolnák fel. És hogy túllépnek azon a paradigmán, hogy itt semmit nem lehet csinálni, mert olyan borzasztó világ alakult ki, ahol nincsenek lehetőségei a gondolkodó értelmiségnek. Én magamat a gondolkodó értelmiség köreibe sorolom, és számos dolgot lehet tenni. Például azon gondolkodni, hogy abban a környezetben, amely nem csak a magyar és a városi, de az európai közösség erőfeszítésével jött létre 11 néhány milliárd forintból, és amit Zsolnay Kulturális Negyednek hívunk, milyen előremutató dolgokat lehet tenni, amelyekre igenis van lehetőség. Igenis, van fogadókészség mindannyiunk részéről. Várkonyi György ugyan kategorikusan kijelentette, hogy a kollektív bölcsesség elve egy humbug, de én messzemenőkig hiszek ebben a bölcsességben. Hiszek a befogadó koncepcióban, hiszek abban, hogy egy olyan szisztémát is fel lehet építeni, amelyben a menedzsment azt mondja: akinek ötlete van, szívesen látjuk, amit mi tudunk, hozzáteszünk, és próbáljuk közösen formálni a világot.

(…)

Pál Zoltán (szobrász, a közönség soraiból):  Szerintem ez a beszélgetés nem talál kimenetet anélkül, hogy pontos diagnózist mondjon. Azt a gondolatot, hogy ki fogunk találni valamit, és potenciális üzenetként el fogjuk tudni juttatni valahova, ezt én teljesen reménytelennek tartom. Már a múltban felfedezhető volt az a mintázat, az a tendencia, amit mi nem akarunk elfogadni. Úgy szemléljük ezt a várost, mintha 1980-ban élnénk, kapacitásai lennének, potenciáljai lennének, filozófiája lenne, az értelmiséggel akarna kommunikálni és ebből szeretne megélni. Álarcos a város. Mindaz, ami itt történik, hogy az M21 létezik, hogy az EKF létezik, ezek mind álarcok. Óriási nagy fesztivál volt, egy nagy karnevál, és mindenféle szép álarcot felrakott magára a város. De ezek csak álarcok. Ez a város bezárta az alkotótelepeket, bezárta Siklóst, Villányt, a Kisgalériát. Mi most a kulturális érdeklődésünkhöz fűződő szeletét próbáljuk elemezni, partnerek nélkül. Olyanok vagyunk, mint Napóleon, aki lement a völgybe, de sehol a másik sereg. Nem lesz csata. Ezt a történetet csak úgy lehet megfejteni, hogyha az elköltött pénzeket és az eszközöket vesszük számba. Ha eszköznek tekintem az M21-et, a Zsolnay Negyedet, a város arculatát, akkor abban kell gondolkodni, hogy ennek az iparágnak melyik fiókjába, bazárjába lehet beletenni a képzőművészetet. Ezt az iparágat úgy hívják, hogy élményeladás és turisztika. Egyetlen esélye lett volna ennek a városnak, viszont ezzel nem élt. Romváry Ferenc egyszer kis cinizmussal beszélt arról a progresszív városról, ami Pécs a hetvenes-nyolcvanas években volt. Igaz, hogy kommunizmus volt, de az akkori városvezetőkről azt mondta, hogy européerek voltak. A mostaniakról nem vagyok meggyőződve. Nem attól oldódik meg a helyzet, hogy mi megfejtünk-e itt valamit.

(…)

Nyitókép: részlet Alban Muja, My Name Their City: SARANDA’, 2012 című munkájából Pécsen, az M21 galériában.

„Idővel a dokumentum is műtárggyá válhat” – Pécsi Műhely retrospektív Budapesten

Érdekes kontextusba kerül a Ludwig Múzeum most nyílt kiállítása, amely az 1968 és 80 között működött Pécsi Műhely tevékenységét mutatja be. Egyrészt mellette látható a márciusban megnyílt El nem kötelezett művészet – Marinko Sudac gyűjteménye című kiállítás, amely a volt jugoszláv országok, illetve a szomszédos országok neoavantgarde-jának egy metszetét adja. Másrészt az utóbbi időben a Pécsi Műhelyhez tartozó művek és alkotók műtárgypiaci „felértékelődésének” is tanúi vagyunk. A Pécsi Műhelyről, mint a neovantgarde korszak perifériális csoportjáról Doboviczki Tamás Attilát kérdeztük, aki a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudomány tanszék tanára és az érintett korszak szakértője, a Pécsi Műhely kutatója, illetve a mostani kiállítás egyik kurátora.

aP: A neoavantgarde korszak népszerű kutatási területté vált az elmúlt évtizedben, és most nagy figyelem jut a Pécsi Műhely munkásságának is. Miért épp most indult el ez az érdeklődés?

Doboviczky T. Attila (D.T.A.): Korábban elkezdődőtt már ennek a korszaknak a felderítése, már a rendszerváltás után elindultak kiállítások és próbálták az időszakot újraértelmezni. Ekkor hallhattuk a „kárpótlásművészet” kifejezést is, ami a kultúrpolitikai szempontból a perifériára került művészekre vonatkozott, azaz azokra, akik nem kaptak elegendő figyelmet. Őket elkezdték beemelni a mainstream-be. De ez már egy harmincéves történés. Akárhogy is: ez a generáció kifelé tart, 70 éven felüliek a szereplők, most már egy új nemzedék nyúl vissza ezekhez az időkhöz, nem pedig maguk az alkotók. Ez alapvető különbség. A másik nagyon fontos dolog, hogy a neoavantgarde idején a periferiális dolgok, mint amilyen a Pécsi Műhely is, kevésbé tudtak bekapcsolódni a fővárosi történésekbe és sokat küzdöttek a vidéki státusszal. Ma is szembesülhetünk ezzel a problémával. A Pécsi Műhelyben is felmerült a szándék, hogy újrapozícionálja magát, ezért volt már 2004-ben az Ernst Múzeumban és Pécsett a Kis Közelítés Galériában, a Hattyúházban és a Pécsi Galériában is kiállítás. De szövegek, kontextualizáló kutatások nem születtek – kivéve Pinczehelyi Sándor nagy kötetét –, és ettől kicsit felemás maradt ez a történet. De a figyelem arra elég volt, hogy néhány műkereskedő, magángyűjtő elkezdje felvásárolni a munkákat. Eközben a ’70-es évek tendenciáit és művészeit szépen sorban bemutatták a Műcsarnokban is. Volt Erdély Miklósnak, Pauer Gyulának kiállítása, létrejöttek más összegző kiállítások is, de ebből a sorból a Pécsi Műhely valahogy kimaradt.

Pécsi Műhely: Guruló Csík, 1975, szitanyomat funérlemezre kasírozva, 320x160cm

aP: Te a Pécsi Műhelyt doktori kutatásod témájául választottad és egyetemi szemináriumokat is építettél rá. Milyen szempontok szerint közelítettél a témához?

D.T.A.: A 2004-es kiállítások szervezésénél még nem tudtam, hogy egyszer majd tudományos kutatási tevékenységemmé válik a téma. Egy-egy apróság nyomán indult el a vizsgálódás, mint például Gellér Brúnó kertjében, 1973-ban egy akció, egy egynapos happening…de nem volt könnyű hozzáférni a témához, mert az alkotók azt várták, hogy művészettörténészek nyúlnak majd az anyaghoz. Engem azonban nem a monografikus kutatás izgatott, nem egyfajta művészettörténeti nyelv, amivel én dolgozom, hanem megpróbáltam társadalomtudományi szempontok szerint keretezni, a csoportműködés szerint kutatni a Pécsi Műhelyt. Körlevél formájában jártak körbe a közleményeik 1973 és -78 között, ez idő alatt összesen 23 alkalommal, és ez pontosan és kronologikusan őrzi a lenyomatát annak, miként működött a csoport. Dokumentálja a műhely dinamikáját, összefoglalja az aktuális eseményeket, tennivalókat: hova kell beadni anyagot kiállításra vagy hol akarnak publikálni, hol érdemes megjelenni, min kellene részt venni. Ezen kívül munkatervek, levelezések dokumentálják, hogyan dolgoztak együtt csoportban. A kutatásomat a Kállai-ösztöndíj, a doktori program, az egyetemi szemináriumok formálták és más egyetemi kutatások is segítettek ebben, például elkezdtünk egy netes adattárat modellezni, ahová teszt szinten a Pécsi Műhely anyagait kezdtük feltölteni.

aP: Mitől vált jelentőssé a Pécsi Műhely és milyen kapcsolódásuk volt a fővárosban alkotó művészekhez vagy eseményekhez? Kik pontosan a meghatározó tagjai?

D.T.A.: A műhely története fázisokra osztható. Az első években még más néven működtek, ’68-’69-ben még Iparművészeti Stúdió volt, ez a Lantos Ferenc vezette szakkörből nőtt ki, a Dozsóban (Doktor Sándor – Zsolnay Művelődési Központ – a szerk.) kezdték az egészet, ezután kerültek át a Tudomány és Technika Házába, a Csontváry Múzeum alagsorába. Bonyhádon szerveztek 1967-68-tól zománcművészeti alkotótelepet, amelyen a műhely tagjai és Pestről érkező művészek (például Fajó János, Bak Imre) vettek részt, és ez is egy fontos találkozási pont volt. A balatonboglári eseményeken is részt vettek Pécsi Műhely-tagok. Ezek a kapcsolatok aztán erősödtek, Beke László közvetítése révén eljutottak Zágrábba is, talán 1973-ban… De tanulmányutakra is el tudtak menni, folyóiratokat olvastak és lassanként kezdték szűkösnek érezni a geometrikus formanyelvet. Rendszeresen kiállítottak a Tudomány és Technika Házában, és azok maradtak végül tagok, akik folyamatosan jelen voltak: Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán. A ’80-as évektől azonban különbözően alakultak az életpályák, van aki teljesnek mondható művészi pályát futott be, van, akinek félbetört a pályaíve, és olyan is, aki az élet más területein kezdett el dolgozni.

aP: Mégis, az egyes alkotói pályák egy csoport történetének folytatásaként értelmeződnek. Hogyan viszonyulnak az egyéni és csoportos művek egymáshoz?

D.A.T.: Az egyes életpályák utólagos értékelése rávetül a műtárgyakra is, és arra, hogy milyen pályát futottak be az egyes munkák. Vannak emlematikus művek, például Pinczehelyi egyes művei, mint a Sarló és kalapács, amely fényes karriert futott be, de van számos olyan is, ami még felfedezésre vár. Az is érdekes, hogy utólag ki mit tekint hangsúlyosnak. Habitusbeli különbség, hogy a „történetet” hogyan állítják össze utólag. Van, aki műtárgycentrikus és van, aki a dokumentumokat, levelezéseket, fotódokumentumokat preferálja. Kismányoki a dokumentumok feldolgozásában tevékenykedik sokat, ő valaha a Meszesi Művházban, majd az Ifjúsági Központban lett művészeti vezető és kiállításokat szervezett. Aztán ezt a szerepet vette át Pinczehelyi ’76-’77-től a Pécsi Galériában, és ő most a kiállítás létrehozásában is sokat segített. Halász az Uránbányánál volt valaha dekoros, de aztán később a Baranya Megyei Múzeumban dolgozott. Ficzek a Siklósi Alkotótelepet szervezte, Szíjártó pedig szintén a Múzeumhoz került, tehát mindenki talált olyan helyet, ahol a későbbiekben is művészettel tudott foglalkozni.

Pinczehelyi Sándor: Sarló és Kalapács IV., 1973,  zselatinos ezüst, 1/1, egyenként 25,4 x 20,2 cm

aP: A neoavantgarde korszak médiumaiból leginkább miket használtak a Pécsi Műhely tagjai?

D.T.A.: Lantos ambivalensnek tekintette a Pécsi Műhely munkásságát, furcsa volt a viszony. Nem nagyon tekintette a fotós kifejezésformát adekvátnak, így folyton konfrontálódtak a Műhely tagjaival. Épp a médiahasználat miatt. Például a land art akciók fotódokumentációkon maradtak fenn, 19 akciót hajtottak végre másfél- két év alatt, ami egyedülállónak számít a magyar művészeti színtéren. Nemcsak maguk az akciók érdekesek ebben, hanem megpróbálták a saját fogalmaikkal értelmezni is a gyakorlatokat. Saját szövegeket, elemzéseket írtak, továbbá fotón keresztül vizsgálták, hogy mi is ez a beavatkozás és hogyan passzol egy-egy geometriai forma a természetbe. Ez a szemiotikai diskurzus a művészetben ekkor kezdett legitimmé válni – a ’74-es tihanyi Szemiotikai Konferenciára meg is hívták őket. Voltak filmes dokumentumaik is, de ez nehezebben működő médium, míg a fotót maguk tudták laborálni, szitaváltozatokat készíteni. Tehát a fotó töltötte be legtöbbször a film helyét vagy szerepét. Halásznál a televízió szerepét is átveszi a fotó.

Halász Károly, Privát adás, 1974 – 1975, baritált papír, fotó, 505x595mm

aP: Párhuzamos avantgard – Pécsi Műhely 1968- 1980 címmel április 13-án a Ludwig Múzeumban megnyílt a kiállítás, amin hónapok óta dolgoztok. Miként jött a kiállítás ötlete és kik dolgoztak a megvalósításán?

D.T.A.: Fabényi Júlia igazgatótól érkezett a felvetés, részben pécsi kötődései szerint, másrészt pedig azért, mert ehhez már szinte minden elő volt ásva. Korábban már volt kiállítás a Bizottság kötrének művészetéről – ez már harmadik generációs avantgard történet –, és most jönnek a perifériális vonalak. Az acb Galéria vezetője, Pados Gábor – aki gyűjti a Pécsi Műhely műveit és kiállításokat is rendez az anyagból – kivitt egy Ficzek-kamarakiállítást Bécsbe az Art Fair-re, de kivitt egy kisebb Pécsi Műhely-tárlatot is. Ezek a törekvések egymást erősítik. Marinko Sudac zágrábi gyűjtő is felvásárolt anyagokat, jó időben, befektetési céllal gyűjteményt épített. Még tart a Ludwigban a gyűjteményéből létrehozott kiállítás, mely valamiképp bevezeti a Pécsi Műhely kiállítást is. Tulajdonképpen a magyar állam és a szcéna tutyimutyisága, hogy az a kérdés még függőben van, hogy a korszakot egy kelet-közép-európai kontextusban vajon Zágrábból, Bécsből vagy itthonról fogják-e meghatározni.

Kiállítási plakát – Szmolka Zoltán munkája

Készman József és én lettünk a kurátorok, Pinczehelyi szakértőként vett részt, Csizek Petra és Sipos Tünde asszisztensként segítette a munkánkat. Sajnos Halász Károly nemrégiben elhunyt, és ez megnehezítette a teljes elképzelés megvalósítását, mert a hagyatékot idő és kapacitás hiányában nem tudtunk átválogatni. Legalább trucatnyi helyről kellett összehoznunk a műtárgyakat. Halász és Pinczehelyi teljes életművet épített és egyben is tartották azt, másoknál is egyben maradt, de nem foglalkoztak vele annyira. Kismányokinál a munkák egy része megsemmisült, továbbá gyűjtőkhöz került. Szíjártó Kálmán szintén eladta a munkáit. Szétesett tehát a Pécsi Műhely műtárgyállománya, most már nem olyan könnyű létrehozni egy tárlatot, mint amikor még ők maguk szervezték meg a kiállításaikat.

aP: Melyek voltak a rendezőelvek?

D.T.A.: Próbáltuk tematikák szerint felosztani az anyagot. A fontos hangsúlyok a műfajokon vannak, mint a land art vagy a geometrikus absztrakció, illetve, hogy a fotón belül milyen típusokat vagy kifejezésformákat különböztethetünk meg. A kategóriák sokszor egymásba folynak, de elkülönítettük termek, terek szerint. A városi land art munkák, mint különböző városolvasatok kerültek egy szekcióba, a geometria külön figyelmet kapott, mint ahogyan a médiumreflexív munkák is, a fotó formanyelvére fókuszálva. Utóbbiból is sok típust különböztettünk meg, mint a kollázs technikát, a konkrét fotót, vagy hogy az identitásaspektusok hogyan jelennek meg a fotón, a politikum, egyéni identitás hogyan köszön vissza a szimbólumhasználatokban vagy kérdésfeltevésekben. Például Halász Károly homoszexualitása vagy a tv használata esszenciális a magyar művészetben. Szekciókba rendeztük a fotóakciókat, performanszokat, fotóperformanszokat és teret adtunk a privát kezdeményezéseknek „Kimenetek” címmel: Kismányoki betűzenéinek és animációinak, Ficzek animációinak és grafikáinak vagy Pinczehelyi munkáinak, aki a geometriát helyezi városi kontextusba. Van egy „Dokumentatáció-archívum prezentáció” szekció is, itt mutatjuk be a közleményeket és egyéb archív anyagot, továbbá egy monitoron az adattárra feltöltött dokumentumokat.

Ficzek Ferenc: Vetítés/Konyhaszék, 1976, ezüst zselatin nyomat.
Dokubrom papíron farostra kasírozva, 64x45cm

aP: Hol húzódik a határ a műtárgy és a dokumentáció között?

D.T.A.: Idővel maga a dokumentum is műtárggyá válhat. A kiállítás épp ebben csúcsosodik ki. Változik a művek státusza. A fotók projektszerűen kiállításokra készültek, így születtek sorozatok is, de ma már akár egy-egy fotó is műtárgynak számít, ami lehet, hogy a maga idején csak tanulmányként készült. Mi ezúttal sok dolgot fogunk műtárgyként legitimizálni, ez a kurátori szerep. A land art-nál éles problémák vannak, nagyon kevés fotó került elő, olykor csak kis nézőképek vannak, kisméretű nagyítások. Kihívás a negatívokból újabb nagyításokat vagy nyomatokat készíteni – és ez szerzői jogokat is érint. Szerencsénk volt, hisz beleegyeztek az alkotók, de rengeteg a munka, egy-egy alkotásból számos verzió van, minden kiállításra más kivágás vagy nagyítás született meg az adott negatívokról. Ilyenkor szubjektív szempontok alapján döntöttünk, hogy melyik legyen kiállítva. Illetve az is fontos, hogy mit akar a művész. Végül azt követtük, hogy minden művésznek néhány emblematikus munkája köré próbáltunk képtörténetet kialakítani a verzók alapján. Azaz a főművek mellett kronofotók, sorozatfotók, különböző sorozatfotók formájában vannak ezek máshogyan körüljárva.

aP: Lesznek kísérőprogramok illetve készül kiállítási katalógus?

D.T.A.: A tanulmányok és fordítások már elkészültek, de nem lett készen a könyv a megnyitóra, a reprók és fotók hiányoztak. Fabényi Júlia bevezetőt írt, Keserű Katalin a ’60-as évek előzményeiről, Maja Fowkes a land art-ról, Mészáros Flóra a geometrikus formákról, Pfisztner Gábor a fotókról és Szombathy Bálint a szabadkai művészeti eseményekről publikál, én pedig a műhely mikrotörténeti perspektiváját írom le. A katalógus-bemutató a kísérőprogramok része, és tervezünk egy kerekasztal-beszélgetést gyűjtőkkel is.

Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968–1980,
június 25-ig

Túlélő a végeken. A pécsi Közelítés 22 éve

Kevés Budapesten kívüli képzőművészeti eseményről, pláne intézményről, szervezetről szóló hír jut el a budapesti szakmai körökbe. Ennek oka elsősorban az, hogy a fővárosi történések felülreprezentáltak más városokéihoz képest, másik oka pedig, hogy Budapestre koncentrálódnak a művészeti intézmények, szervezetek, ezek szakemberei, kutatói, kurátorai és kritikusai. Egyközpontú ország vagyunk még mindig. Mindemellett a kisvárosok próbálkozásait sokszor intézzük el a „provinciális” jelzővel és együttérzően hangsúlyozzuk, hogy még a nagyváros szereplőinek is nehéz bekapcsolódniuk a nemzetközi vérkeringésbe.

Alban Muja: My name is their city. Kiállítási enteriőr: Privát nacionalizmus, Pécs, m21 galéria. Fotó: artPortal

A sztereotípiákat árnyalni, lazítani képes egy-egy olyan példa, mint amilyen a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület, amelynek több mint két évtizedes tevékenysége minimum figyelmet érdemlő. Elmúlt két évtizedük összegzése arra is rávilágít, hogy a centrum-periféria problémakör mára nem is tartozik a legégetőbb topikok közé, hisz manapság a hazai művészeti civil szervezetek mindegyike ugyanabban a veszélyeztetett helyzetben van. Azaz a függetlenségért és a túlélésért vív harcot.

Ilyen és ehhez hasonló témákról készítettem interjúkat a Közelítés Művészeti Egyesület alapítóival a 20+2 évükre visszatekintő, KME 20+2 címet viselő, idén február 4-én, 10-én és 17-én nyílt kiállítás-sorozatuk megnyitója után. Volt már korábban is jubileumi kiállításuk, egy akkori kiállítási kritikán keresztül sok mindent sikerült elmondani a szervezetről. Ez az írás sem a Közelítés részletes történetére, vagy a Nádor Galériában, a Nick udvarban és az egykori Hattyúház Galériában szervezett évfordulós csoportos fellépésekre koncentrál, hanem inkább holisztikusan próbálja áttekinteni, honnan, milyen igényekkel indult és mára hová jutott el a szervezet, és több, mint két évtizedes tevékenysége alatt az intézményesülés milyen lehetőségei mutatkoztak.

Mécs Miklós: Gyros hitel (2010) projektje a Mátyás Király utca-i Közelítés Galéria záró műsora

Így talán könnyebb átlátni azokat a sorsfordító szituációkat, amelyek egy civil szervezet életében adódnak, és megérteni olyan döntések jelentőségét, amelyek adott esetben egy közösség szakmai megítélését, politikai elköteleződését vagy függetlenségét, egzisztenciális veszélyeztettségét vagy túlélését meghatározzák.

A Közelítés egyetemi kezdeményezésként alakult 1995-ben, egyidőben a pécsi egyetemi Művészeti Karral. Helyi igényekre formálódott, a művészeti kari hallgatók kiállítási lehetőségének megteremtése és a fiatal művészek pályára állítása volt alapvető célja.

„A hagyományos művészeti intézményi rendszer – a Pécsi Galéria, a Villányi Szoborpark, a Mesteriskola Alapítvány, a Művészetek Háza – nem tudta kielégíteni a helyi igényeket, és a rendszerváltás után egyre inkább lehetett független szervezeteket alakítani.” (Doboviczki Attila)

Közösségalapú kezdeményezésnek indult, és első tíz éve felívelő korszaknak nevezhető. Az egyetemtől kapott 30 nm-es térben, a Közelítés Galériában Hizsnyik Dénes által szervezett tucatnyi kiállítás – köztük a Keserue Zsolt nevéhez fűzhető Alapzaj, Szabó Szilvi és Krámli Márta Vidámpark projektje és mások – hiánypótló kulturális szerepet töltött be a régióban.

Az amatőr működést a 2000-es évektől professzionálisabbá vált hazai szakmai pályázatok elnyerésével, a nagyobb és impozánsabb Hattyúház Galéria működtetésével, alkalmazottak foglalkoztatásával. A Közelítés tevékenysége a nemzetközi kortárs médiaművészet területére terelődött, és olyan fontos eseményekben manifesztálódott, mint a Médiagyár (2004) vagy a ZOOM videófesztivál-sorozat (2002-2003).

A Közelítés jelentősége ugyan csak a későbbi években vált mérhetővé, de ebben az időszakban már érezhető volt közvetlen és közvetett szemléletformáló hatása, nevelő és művészetközvetítő kapacitása. Pécsen dolgozó kulturális szervezők később kurátori, galerista pozícióba kerültek más nagyvárosokban. Fiatal alkotók kaptak kedvet intermedia tanulmányokhoz, induló civil egyesületek szerveztek hasonló szakmai programokat és a Közelítés biztosított helyet a kísérleti zene, zajzene műfaját közvetítő Periszkóp Rádiónak is.

Tükén innen, Dunán túl – A Közelítés-dosszié: KME 1995-2010. című kiállítás, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2011.

Emellett működésbe hozta a városi tereket: 2002-től gazdátlan épületeket és köztereket vett használatba programjaival: a Zsolnay Gyár, a tévétorony, az Apolló és Uránia művész mozik, a belvárosi kispiac, a buszvégállomás, Uránváros közterei vagy a Király utca üres bolthelyiségei képzőművészeti és építészeti kontextusba kerültek, ami a városfejlesztésről szóló dialógust is élénkítette. Tucatnyi egyéb workshop és esemény kényszerítette ki a szervezet továbblépését, 2005-ben az Art Institute Conference pedig már kimondottan az intézményesedési lehetőségekre mutatott fel pozitív nemzetközi példákat. Indokoltnak látszott, hogy más szervezetekhez hasonlóan a Közelítés is intézményes keretek között működjön tovább, és az ehhez a működéshez szükséges forrásokat is megteremtse.

A Közelítés tízéves szakmai működése után lépett fel először azzal az igénnyel, hogy kortárs képzőművészeti központtá váljon, azaz olyan szakmai intézménnyé, ahol művészetkutatás, -gyűjtés, -feldolgozás és nemzetközi szakmai programok megrendezése zajlik és hazai forrásokból fenntartható. Később a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) felvezető éveiben a Pécsi Galériába vagy az egyetem struktúrájába igyekezett beépülni, és ott folytatni ezt a tevékenységet. Kereste a „túlélés“ lehetőségét, vagy nevezzük szebben: a generációváltással járó, megérdemelt szakmai pozíció betöltését.

Az EKF felvezető éveiben felmerült, hogy a Manifesta-t Pécsre hozzák, de a Közelítés javaslata végül nem kapott helyet az EKF programcsomagban. Megpróbáltak rezidens programokat ágyazni a Zsolnay Kulturális Negyed programjába, de a helyi érdektelenség miatt ez a kísérletük is kudarcba fulladt. Sok más szervezettel karöltve, ötleteikkel besegítettek az EKF pályázat programjavaslataiba és ennek kulcsprojektjébe, a Nagy képzőművészeti kiállítótér koncepciójába is, de a pécsi civilek invesztált szaktudását a megvalósításnál a menedzsment végül már „nem vette igénybe”.

„Azt javasoltuk, legyen független kiállítótér, rezidens program és folyjanak szakmai képzések….ehelyett az egyetem költözött be a Zsolnay Gyárba, és nem egy autonóm szakmai egység alakult ott ki. Lett kiállítótér, de szakmailag értelmezhetetlen.” (Doboviczki Attila)

A felújított Zsolnay-negyed, Pécs. Fotó: hazai.kozep.bme.hu

Ezután az önkormányzati tulajdonú Hattyúház elvesztésével, 2012-től az egyesületi tagság megújítása is megszűnt. Ez ugyan a művészeti közösség koheziójának lazulásához vezetett, de egy új működési modell kialakulását is elősegítette: a Közelítés európai dimenziójú projektirodává alakult. Az egyre komolyabb szakmai network EU-s forrásokat is megnyitott, és olyan nemzetközi programok indulhattak el, mint az Artist in Residence (2009-2010), Temporary City (2009), in Between (2010) és az utolsó projekt-széria, a több országban megvalósult Privát Nacionalizmus (2014-2016).

Az EU források részben megoldják az időszaki működést, a függetlenség azonban illuzórikus, hisz emberfeletti erőfeszítést, egyéni anyagi és szellemi invesztíciót igényel, és emellett az európai partnerekkel közösen komoly kockázatvállalást is jelent.

„Szeretnénk profikkal dolgozni, amihez bizalom kell és a bizalom egyik alapja a financiális biztonság.” (Varga Rita)

Ugyan a hazai civil érdekképviseleti szervek és szakmai egyesületek a 80-as évek végétől jogi és működési szempontból is felfutó időszakot éltek meg, a civil, prekárius létforma, főként Kelet-Európában s méghozzá kortárs képzőművészeti profillal társítva, halmozottan hárányos helyzetnek számít. A szocializmus idején civil egyesületek létrehozásáról nem lehetett szó, de a rendszerváltás után a civilszervezeti törvények megalkotása és a támogatási források hozzáférhetővé válása során sem tisztázódott egyértelműen a kulturális, művészeti, közművelődési feladatokat ellátó, szervezett közösségek pozíciója.

Temporary City, Pécs, 2009. Fotó: epiteszforum.hu

Téveszmék alakultak ki és rögzültek a „lelkes civilek”-ről, ami megnehezítette az önkéntesekből álló, alulról szerveződő körök, illetve a szakmai non-profit szervezetek megkülönböztetését. Tény, hogy ugrásszerűen nőtt a civil szervezetek száma az elmúlt évtizedekben, de semmi sem indokolja az amatőr egyletek, vagy a nem eredeti céljaiknak megfelelően működő egyesületek, alapítványok összemosását, egy szinten kezelését a professzionális civil szervezetekkel. A megbecsülés és elismerés hiánya mellett a jelenlegi kultúrpolitikai átrendeződés, civilellenes retorika és politika most már ténylegesen is ellehetetleníti a civil szférát – a kulturális területen is.

„Azért csinálom, mert a kortárs művészetben hiszek, abban a nyelvben, ami a világon mindenütt ugyanazt jelenti…ezt próbálom az embereknek közvetíteni.” (Varga Rita)

A Közelítés azonban túlélte a többszöri szakmai kiégést, a megbecsülés hiányát, az anyagi és mentális veszteségeket is. A húszévnyi művészeti program megszervezése, galériák önerőből való fenntartása, a helyi képzőművészek összefogása és külföldi dimenziók megjelenése sem győzték meg a várost az ezirányú aktivitás szükségességéről. Pécsnek nincs megtartó ereje a kortárs művészet szereplői számára, ezért a városban roppant nehéz fenntarthatóvá tenni egy olyan kezdeményezést, mint a Közelítés. Elmondható: leginkább elkötelezett szakmai teljesítményének köszönheti fennmaradását.

Képzelt közösségek, magánképzetek ‒ Privát Nacionalizmus Budapest című kiállítás, 2015, Kiscelli Múzeum

Az egyesület végül nem épült be az intézményrendszerbe, de köznapi értelemben mégiscsak intézményesedett, hisz a több éven átívelő programokra nyert EU-támogatások valamiféle tervezhetőséget kínálnak. Ezzel a fordulattal megtarthatta autonómiáját, de a működésének fenntartása mindennapos probléma.

„Ez a pályázati rendszer sérülékennyé és kiszámíthatatlanná teszi a civil szervezeteket: jön egy felfelé ívelő szakasz, majd jön a mélyrepülés. Ezekből csak úgy tudsz kijönni, ha elkötelezett vagy, és van egy polgári állásod mellette.”
(Doboviczki Attila)

Manapság azonban a hivatástudat, a szakmai tapasztalat és a kitartó önkéntes energia sem elegendő a fennmaradáshoz. Idehaza a civil szervezetek szisztematikus kivéreztetése zajlik. Többek között a speciális kritériumoknak való megfelelés – például a helyi önkormányzatokkal kötött közművelődési feladatátvállalásról szóló szerződés – hiányában diszkriminált pozícókba kerülnek, és elesnek eddigi pályázati forrásaiktól, humán erőforrás-támogatásaiktól.

A politikai nyomás ismerős helyzetet állított elénk, csak most a T-betűs megkülönböztetések helyett a megszűnés, a behódolás vagy a külföldi forrásokból való túlélőharc szcenáriói közül lehet választani.

A nyitóképen Adrian Paci: Private Nationalism című munkája látható

hírlevél