A kanadai születésű Iola Lenzi ma a délkelet-ázsiai kortárs művészet nemzetközi szakértőjének számít. Míg Szingapúrban egyetemi óraadóként egy újszerű tananyag kidolgozásán munkálkodik, sorra nyílnak az elmúlt években gondosan felépített kiállításai, lassan utat törve kutatásai során szerzett meglátásainak a régió művészetéről. Az eredetileg jogot végzett Lenzi a londoni Sotheby’s-nél kapott művészettörténeti képzést követően a ’90-es évek közepén sodródott Szingapúrba, ahol hamarosan kizárólag a régió kortárs művészetének szentelte munkásságát.  

Az első részben elkezdtük vele Délkelet-Ázsia kortárs művészetének feltérképezését. Most folytatjuk! Például azzal a kérdéssel, mi történik, ha egyszer csak egy ország művészete divatba jön, és a műkereskedelem szinte „elpusztítja” – akár egy cunami…

 

artPortal: A viszonylag  folyamatos figyelem ellenére ön szerint ma is küzdeni kell a délkelet-ázsiai művészet szakmai megítéléséért a világban?

Iola Lenzi (I.L.): Szerintem küzdeni mindig kell, mert adott a félreértelmezés lehetősége. A Guggenheim kiállítása, ahogy már említettük, egyféle értelmezési módot képez, én is küzdök a sajátomért – mindenkinek küzdenie kell, a szcénát erős versenyszellem jellemzi. Szingapúrban, ahol jelenleg is tanítok, egy új kurzus indult az ázsiai művészetről. Egy olyan tananyagot próbálunk felépíteni, amely a délkelet-ázsiai kultúra, politika és történelem köré van kialakítva. Ahelyett, hogy a régió művészetét egy nyugati diskurzusba ültetnénk, igyekszünk vezérfonalként nyugati teóriák helyett a régió művészetéből kifejleszteni az elméleti részt. Számos művészeti szakembernek ez nem feltétlenül tetszik. Szeretném persze, ha végeredményben ez nem jelentene egy erősebb polarizációt, hiszen nem ellenpontokat kreálunk, hanem arra szeretnénk fókuszálni, ami adott: a művészetre. Vessünk hát rá egy pillantást, vizsgáljuk meg! A lényeg a megfigyelésen van. A régió művészetének nagy része azért jött létre, mert beszélni kíván, és nem azért, hogy eladásra vagy galériákba kerüljön – ezt legfeljebb eszközként használják fel. Hogyan lehet ezt nem figyelembe venni, amikor a régió művészettörténetének megírásáról beszélünk, amikor felmerül a kérdés, hogy mi lényeges és mi nem? Hogyan lehetséges ebben a helyzetben a konkrét mű elemi aspektusait ignorálni? Úgy gondolom, nagyon veszélyes elhomályosítani a helyi kontextus fontosságát. Egy nemrégen írt cikkem a konceptualizmus fogalmáról értekezik Délkelet-Ázsián belül. Állításom szerint hiába tudjuk jól Duchamp helyét, a délkelet-ázsiai művészet, már elnézést, de igenis rendelkezik saját konceptualizmussal – ez egy régóta meglévő ideája. Felettébb felszínes dolog ezért azt gondolni, hogy mindenképpen Duchamp kell ahhoz, hogy kibogozzuk ezt a kérdést. Meg kell nézni közelről, mit igyekeznek a művészek véghez vinni, hiszen itt és most alkotnak: a helyi kontextus tehát elsődleges.

Lee Wen (Szingapúr) “pingpongasztala” a “The Roving Eye” kiállításon, ARTER (Isztambul), 2014. Fotó: Iola Lenzi.

Van esetleg olyan földrajzi térség Délkelet-Ázsián belül, amely ön szerint kiemelkedően érdekes jelen pillanatban?

I.L.: Indonézia vibráló helynek számított már húsz-harminc évvel ezelőtt is. Mianmar most talán ugyanebben a felemelkedő státuszban van, hasonlóan izgalmasnak bizonyul. Kambodzsa esetében minden egy kicsit később történt, de minden gyorsabban is zajlott le a korábbi évtizedekhez képest, amikor a számítógép még nem volt olyan jelentős, nem mozgatták az embereket a közösségi oldalak, stb. Rendkívül feszített időszakot élünk: az, ami most Yangonban zajlik, bizonyos értelemben tíz évig zajlott Jogjakartában (Indonézia). Persze minden helynek vannak jobb és rosszabb pillanatai. Yangon érdekfeszítő a művészet szempontjából, de komoly kihívást is jelent, a körülmények nehézkesek, az infrastruktúra rendkívül szegényes. De hiszem, hogy a művészetnek mindig működésképesnek kell maradnia, függetlenül az infrastruktúrától. Jó dolog persze, ha a pénz az ember rendelkezésére áll, ha kiépült az infrastruktúra, ám ez nem elég. Szingapúrban mindkét tényező adott, mégis a párbeszéd értelmében Szingapúr szegényes, valahogy nem lehet hasonlóan organikus programot összehozni kevés pénzből, mint Yangonban. A szingapúriak azt mondják: ha nincs pénz, nem csináljuk meg.

A “Concept Context Contestation: Art and the Collective in South-East Asia” című kiállítás meghívója, Bangkok Art and Culture Centre, 2013

Sokat változott a szingapúri szcéna a kortárs művészeti vásárok számának növekedésével?

I.L.: Őszintén szólva, igyekszem magam távol tartani a vásároktól. Illetve ez igaz is, meg nem is. A vásároknak megvan a maguk haszna, ám eljön egy pont, amikor mind ugyanolyanná válnak és az érdeklődés is túlfűtötté válik irántuk. Dicsőített bolttá alakulnak át, amelyből eltűnik a lényeg. A művészekkel való találkozás, a párbeszéd, a műterem-látogatások, a munkafolyamat követése, a kiállítások felépítése – mindez nincsen többé, és ez a nehezebb út. A vásárok „bevásárlóközpontok”, gyors üzletkötésre valók. Más szavakkal élve úgy gondolom, hogy ami igazán fontos, az soha sem történik meg könnyen. Talán régimódinak hangzik, amit mondok, és tényleg nem áll szándékomban negatív dolgokat állítani a vásárokról és azt sem szeretném, ha ezentúl valamiféle reakcionista címkével illetnének, de tény, hogy bizonyos szempontból ellenérzéseim vannak a művészeti piaccal szemben. Személyesen láttam, ahogyan „elpusztította” a művészeti szcénát Hanoiban a ’90-es években. Egy szempillantás alatt tört utat magának, és számos akkori briliáns művész egyszerűen nem heverte ki többé a változásokat. Az egész olyan volt, akár egy cunami. Vagy nem dolgoztak többé, vagy ha mégis, abszolúte kiszolgálták a piac igényeit. Persze a helyzet összetett: én is a piacnak dolgozom, mindannyian azt tesszük. Dolgoztam már együtt kereskedelmi galériákkal kiállításokon, és van közöm a vásárokhoz is. A közeljövőben például az Art Paris számára fogok összeállítani egy platformot Délkelet-Ázsiáról, hiszen a 2015-ös év a régióra és Szingapúrra fókuszál majd. Mindeközben szkeptikus maradok, és szeretném megtartani a magam három lépés távolságát. Az Art Paris kapcsán éppenséggel azt tervezem, hogy egyfajta ellenpontot viszek be a vásár szellemébe, például politikai videók vagy kritikus elemek formájában.