A budapesti Kossuth tér sok minden volt már: reprezentatív tér, műveleti terület, most pedig éppen egy nagyszabású és vitatott átalakítás terepe. Erre is reflektál a (még) a téren elhelyezkedő Néptajzi Múzeum, amikor a hónap tárgyaként egy építőjátékot jelentetett meg honlapján. A Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3 -nak már a neve is gyönyörű. De hogy kerül a néprazj kontextusába?
„El kell hinnünk, képesek vagyunk sok mindent megmutatni akár egyetlen tárgyban, a hozzá tartozó interpretációban és történetben.” – mondja Frazon Zsófia muzeológus, amikor a MaDok-program lényegéről faggatjuk. A MaDok önmeghatározásában az szerepel: „a kortárs tárgyi világ megőrzésérére és a jelenkor múzeumi dokumentációjára” jött létre 2002-es indulásakor. Mindezt nem egy önálló intézmény létrehozásával, hanem a múzeumok és a kutatások közötti kapcsolat megteremtésével, egy hálózati rendszer kiépítésével.
Sokan feszegették már a kérdést, hogy kerülnek például nylon szatyrok, Trapper farmerek, vagy műanyag csészék a Néprajzi Múzeum közegébe. Most kicsit mélyebbre ásunk e tárgyi világ muzeológiai vonatkozásaiban a program koordinátorával, Frazon Zsófia muzeológussal.
artPortal: A program fő kérdése, hogy meg lehet-e találni a megfelelő tárgyakat, amelyekben megtestesül a mai életünk. Tudható-e most, hogy 50, 100 év múlva mi lesz fontos a mából?
Frazon Zsófia (F.Zs.): Nem tudjuk, de muszáj bíznunk a saját felkészültségünkben. Első hallásra meglepően hangzik, de egy ókori kultúrákkal foglalkozó régész is ugyanolyan döntéshelyzetek előtt áll, amikor ás, mint én. Csak máshol ásunk. A tárgyakat körülvevő társadalmi összefüggésrendszert kell átlátnunk és megértenünk, és akkor jól fogunk választani.
Fotó: Dezső Tamás
Az a tény, hogy részesei vagyunk a jelennek, nem torzítja a látásunkat?
F.Zs.: Nem torzítja, de nyilván befolyásolja. Az emberekkel, miliőkkel, mentalitásokkal foglalkozó társadalomtudományok (mint például az etnográfia) az objektív és a szubjektív gondolkodás között helyezkedik el valahol. Erre épül a módszertana. Forrásvizsgálatokat és tapasztalatokat illesztek össze, és miután ez mind a jelenben zajlik, ha valamit nem értek, vissza tudok kérdezni. Itt és most.
A MaDok honlapján van egy sorozatod, A hónap kortárs műtárgya, ami szeptemberben egy gumicsizma a horvátországi Vukovár melletti Borovo cipőgyárból. Ez a csizma tökéletes példája annak, amikor egy tárgy sokkal többet jelent önmagánál. „Városi viselet, esős, zivataros időre.” – írod róla.
F.Zs.: Egy tárgy mindig sokkal többet jelent önmagánál. A csizmát 2006-ban a Vízálló című kiállításhoz vásároltam, és egy dolog lebegett a szemem előtt: akkoriban jött divatba, hogy a lányok gumicsizmában járnak a városban. Ehhez akartam egy tárgyat, és leginkább formai jegyek alapján választottam. A Borovo cipőgyár nevét egyébként ismertem: nagykanizsai vagyok, a Bata (Borovo)-Sloga-Jugoadidas szentháromság gyerekkorom meghatározói. Amikor szeptemberben azon gondolkodtam, mi legyen a következő kortárs műtárgy, eszembe jutott, hogy kiállítás nyílik a Néprajzi Múzeum horvát anyagából, így aztán – design szempontokon túl – horvát tárgyként is érdekes lett a csizma. Kis nyomozással találtam egy képsorozatot, amely a hírhedt vukovári csata után szétlőtt Borovo cipőgyárat mutatta 1991-ben. Én például abban az évben kezdtem a néprajz szakon Pécsen, miközben 200 kilométerre egy háborúban szétlőttek egy cipőgyárat. A gyáralapításon, a gyártörténeten és a mindennapokon keresztül új fénybe került a női csizma: zivataros tárgyból vérzivatarossá vált. Erre gondolok, amikor azt mondom: el kell hinnünk, hogy képesek vagyunk sok mindent megmutatni egy tárgyban, és a hozzá tartozó történetben. Egyetlen inggombban is sűrűsödhet akár egy egész világ. Amikor 2006-ban a műanyag-kiállítás önkéntes tárgybehozására beállított egy férfi az ingével, és elmesélte, hogy mennyire gyűlöli a műanyag gombokat, és hogy próbál megszabadulni tőlük, akkor megértettem, miként rajzolódik ki a hétköznapi kultúra akár egyetlen utált gombból kiindulva. Az életünk ezekből az icipici, láthatatlan szegmensekből áll össze egésszé, ez az élet veleje, bármilyen kiábrándító is ez. A nyáron olvastam Jonathan Franzen Javítások című családregényét, amely ugyanezt mutatja meg az irodalom nyelvén: ahogy egy szóban és egy nézésben sűrűsödnek egész sorsok, családok, könyörtelenül őszintén. Megrázó könyv. Ahogy számomra annak a jelentéktelen gombnak a története is megrázó volt. Talán ebből is érthető, mennyire megszerettem azokat a tárgyakat, amelyek nem evidensek – például a muzeológiai tekintet számára. Egy kiszakadt nejlonharisnya szétvágásával, kötéssel készült lábtörlő az emberekből általában viszolygást vált ki, pedig egy egész életet lehet kibontani belőle. Minél esendőbb, annál nagyobb benne a kihívás – etnográfusként.
A program indulásakor három kutatási irányt tűztetek ki: mobilitás, lakáskultúra és etnikus témák. Az első kettő többféle módon megjelent az elmúlt évek programjaiban, kiállításaiban, de mintha a harmadik célkitűzés kevéssé valósult volna meg. Mi ennek az oka?
F.Zs.: Én kutatóként egyáltalán nem foglalkozom etnikus témákkal. Tudom, nem leszek népszerű ezzel a megjegyzéssel, de számomra a társadalom nem írható le pusztán etnikai mintázatként. Az persze természetes, hogy vannak társadalmi konfliktusok, amelyekben kulcs, megkerülhetetlen és ok-okozati összefüggés is van egy jelenség és a szereplők etnikus hovatartozása között. Magyarország nagyon agresszív és elutasító ország. Egy olyan hely, amely nem szeret szembenézni a problémáival, és ez sajnos a múzeumokra és a múzeumi kutatásokra is igaz. Mégis azt gondolom, hogy sokkal rosszabb ma nálunk gyereknek vagy elvált nőnek lenni, mint például töröknek. De nem kerülgetem a témát: én is pontosan tudom, hogy a Néprajzi Múzeumnak rengeteg restanciája van például a magyarországi cigányság kutatásalapú, elemző és ezt a buta társadalmat felrázó bemutatásában. Most voltak és vannak ezzel foglalkozó projektjeink, és például egy komplex, budapesti migránsokkal kapcsolatos kutatásunk, amit Szeljak György antropológus kollégám vezet. De teljesen jogos a felvetés: ebben nem elég erős a hangunk: sem nekünk, sem a hálózathoz tartozó múzeumoknak. Kényelmetlen témák, karcosabb hangon kell megszólalni. Én szívesen megígérném, hogy ez mostantól így lesz.
A MaDok-program több kutató és kutatóhely együttműködésére épül. Ez akkor azt jelenti, hogy másokat se érdekelt ez a problémakör? De továbbmegyek, nem csak az etnikus tematika hiányzik az eddigi munkából, hanem a társadalmi válságjelenségekkel foglalkozó projektek is.
F.Zs.: Örömmel visszakérdeznék, tulajdonképpen mire gondolsz? De azért nem teszem, mert ezt a mondatot én is megfogalmazhattam volna. Én úgy fogalmaznék: a szegénység, a nők, a hajléktalanság, a kirekesztés, az elnyomás ma alig része a társadalmi múzeumok kiállítási munkájának. Ezek a megközelítések sem a történeti, sem pedig a szinkron kutatásokban nem dominánsak. A társadalomkritikus gondolkodás nem kényelmes. És lényegesen több aktív terepmunkára volna szükség ahhoz, hogy érdemi diskurzust kezdeményezzünk. Ami egyébként nem könnyen illeszthető az elvárt gyűjteményi kutatásokhoz, továbbá ahhoz a kiállítás és program-centrikus múzeumi modellhez, amelyben működünk. Van elmozdulás, de lassú.
Ez így volt öt évvel ezelőtt is?
F.Zs.: Igen. Nézd meg például azt, hogy mit kezdenek a múzeumok a traumákkal terhelt 20. századdal! Egyszerűen nem nézünk szembe a kínos kérdésekkel. Vagy, ha mégis, akkor szereptévesztésbe kerülünk: a Terror Háza például alapvetően nem érti, mi a különbség egy bíróság és egy múzeum között. Hogy a kiállításban nem pellengérre kell állítani egy látványos színjáték utolsó felvonásában a bűnösöket, hanem például elemezni kéne muzeológiai eszközökkel egy választott témát. Ott még valójában a téma sem világos. Az emlékezet-diskurzus megteremtése, közvetítése a múzeumok feladata is, de ebben nem vagyunk nagyon jók. Melyik múzeumban tudod megnézni, hogy mit jelent Trianon, melyek a társadalmi következményei? Hol nézheted meg, mi az, hogy Honfoglalás, és miért hagyjuk szabadon garázdálkodni ezt a sok paranoid alternatív történelmi csodatörténetet, ami olyan, mint egy agymosás? Miért hagyjuk érzelmi alapon működni a történelmet? Holott akár egyetlen tárggyal elmondhatnánk egy egész világot. De nem morgok. Az én terepem a hétköznapok, a ma, és törekszem arra, hogy minél több módszertani fogást gyakoroljak be ahhoz, hogy ezt a kritikus beszédmódot elsajátítsam és közvetítsem.
Az elmúlt évek projektjei közül melyikből tanultál a legtöbbet?
F.Zs.: Egyértelműen a 2011-es EtnoMobilból. Ez egy lakókocsiban megrendezett kiállítás volt, amelyben újra megpróbáltuk megmozgatni a hálózatban együttműködő partnerintézményeket. Tizenhét intézmény csatlakozott, és ez azért volt fontos, mert épp az a tematikus munkamegosztás vált láthatóvá, ami a hálózat létrehozásának egyik alapmotivációja volt: hogy minden intézmény a saját szempontjai felől foglalkozzon egy-egy kortárs jelenséggel. Amit, ha összeillesztünk, kiad egy mintázatot. Egy év alatt vagy húsz helyszínen üzemeltettük Joó Emese múzeumpedagógussal. A téma a mobilitás, a mozgás, az utazás volt, az interaktivitásról pedig mi magunk gondoskodtunk. A látogatók bevonása, megszólaltatása, véleményük, észrevételeik és történeteik meghallgatása és dokumentálása pedig elsődleges cél volt. Ma virtuális kiállításként és web2 archívumként él: a legfrissebb sztori most szeptemberi: http://etnomobil.hu/
Az EtnoMobil 2.0 projekt archívumában találtam: arra a kérdésre, hogy melyik tárgy fejezi ki számára a mobilitást, egy fiatalember azt válaszolta, hogy a pen drive-ja. „Rajta hordom az életemet” – tette hozzá. Nem láttam sok olyan tárgyat, amely a megváltozott kommunikációs eszközök témájához kapcsolódna.
F.Zs.: Képes Gábor muzeológusként a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban foglalkozik ezzel a területtel: ez az ő profiljukba illik egyébként is. Ő rendezte annak idején a Menő üzletember című kiállítást, amelyben épp a munkahely és az iroda mobillá válásának technikai és kulturális jelentésrétegeit próbálta szétszálazni, a kutatás során pedig remek mai tárgyakat integrált a múzeum gyűjteményébe. A MaDok ideája az együttműködés és a munkamegosztás: nem hangzik jól, amit mondok, de ebben vagyunk a leggyengébbek. Amikor Fejős Zoltán kezdeményezésére 2002-ben a program elindult, akkor lelkesedés és erő volt benne. A fenntartó minisztérium néhány év múlva támogatta is, a szakmai felügyeletet pedig a Néprajzi Múzeum biztosította. Több projekt és kutatás indult, önkéntes volt a csatlakozás, ahogy ma is, volt lehetőség gyűjteménygyarapításra, kiadványra, kiállítások létrehozására. Ma töredék pénzből működünk, és ugyan sok intézményben valóban a mindennapi muzeológiai munka részévé vált a jelen (mint például nálunk, a Néprajzi Múzeumban), de ugyanennyi helyen a források csökkenésével párhuzamosan a szakmai figyelem is csökkent. Ahogy az EtnoMobil is mutatja: a hálózat megmozgatható, de valahogy a lelkesedés és a szakmai elkötelezettség nem elég erős ahhoz, hogy ezt az elképesztő problémákkal küzdő múzeumi intézményrendszerben a szakemberek hobbiként űzzék. A lehetőséget egyelőre abban látom, hogy a megerősödött módszertani alapokra fel kell húzni egy 2-3 éves alapkutatást, és más pályázati források felé nyitni. Tehát a MaDok a következő években nem egy szakmai felügyeletet gyakorló, pénzforrások fölött diszponáló koordinációs központként fog működni, hanem inkább egy muzeológia műhely, kutatásokat kezdeményező laboratórium lesz. És nem lehet megúszni: szembe kell nézni a minket körülvevő társadalmi problémákkal, akkor is, ha ez nem lesz kényelmes.