Egyre gyakrabban fordul elő, hogy olyan intézmények vagy magánszemélyek ajánlják fel a támogatást, amiktől, illetve akiktől azt a múzeumok nem, vagy nem szívesen fogadják el. Vagy, ha a múzeumok le is csapnának a pénzre, a közvélemény, a szakma, vagy az aktivista-körök nyomása visszakozásra kényszeríti őket. Előfordulhat persze, hogy a megajánlott támogatás illegális forrásból származik és a pénz tisztára mosását szolgálná – ilyenkor nincs is miről beszélni. Azonban sokkal gyakoribb eset, hogy a pénz legális ugyan, de a múzeum, a művészeti szakma, vagy a nagyközönség értékrendjével ellentétes – például a környezetet súlyosan károsító vagy hadiipari – tevékenységből származik. Mint ahogy az sem ritka, hogy nem a pénz forrásával, hanem a potenciális adományozó – például rasszista vagy homofób – nézeteivel van baj.

Érthető, hogy a múzeumi vezetők ilyenkor valamivel kevésbé érzékenyek mint a művészek vagy az aktivista csoportok – hiszen minden támogatásra nagyon rá vannak utalva – de azért vannak határok, amiket ők sem lépnek át. Vagy ha mégis, akkor a tiltakozások hatására visszavonulót fújnak. Tény az is, hogy

sokszor nagyon nehéz  megvonni a határt a még vállalható és az elfogadhatatlan támogatások között.

Nyíltan beszélt erről a problémáról például a MúzeumCafé című hazai folyóiratnak adott tavalyi interjújában Dr. Reinhard Spieler, a hannoveri Sprengel Múzeum igazgatója, aki szerint nehéz általános szabályokat megfogalmazni,  minden egyes esetben a konkrét körülményekből kiindulva kell dönteni. Hozzátette azt is, hogy az egyes támogatások ellen tiltakozók magatartásában is van időnként némi ellentmondás, amikor például  egyfelől szívesen tankolnak valamelyik nagy olajcég benzinkútjánál, nem mérlegelve, hogy a cég tevékenysége mennyire káros a környezetre, de tiltakoznak, amikor ugyanez a cég egy kiállítást tervez támogatni.

Az „olajos” példa bizonyára nem véletlenül jutott a német direktor eszébe, hiszen a BP (British Petrol) volt talán az első igazán nagy cég, amelynek támogatásai a múzeumi szférában komoly tiltakozást váltottak ki a Deepwater Horizon nevű fúrótorony 2010-es felrobbanása után – és azóta lényegében folyamatosan. A Mexikói-öblöt súlyosan szennyező katasztrófa ugyan sajnos nem egyedülálló, de minden korábbinál nagyobb publicitást kapott és nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is óriási károkat okozott a cégnek. A BP kitűnő eszközt látott imázsának rehabilitálására a művészetszponzorációban – egészen addig, amíg meg nem kezdődtek ellene a kitartó tiltakozó akciók. A BP több vezető brit közgyűjtemény támogatói listáján szerepel előkelő helyen – tegyük hozzá, hogy nemcsak az említett katasztrófa óta – ám többen, így a Tate is befejezte velük az együttműködést, ami rendszerint nem egy érvényes szerződés látványos felbontásával, hanem „finomabb” módon, az éppen lejáró szerződések meg nem hosszabbításával történt.

A British Museum ugyanakkor a heves tiltakozások ellenére egyelőre kitart a BP mellett; amikor a múzeum tavaly novembere és idén februárja között megrendezte a BP támogatásával az Ashurbanipal vagyok, a világ királya, Asszíria királya című kiállítását, az arab kultúra bemutatására szakosodott londoni P21 galéria A British Petrol vagyok, a kizsákmányolás királya, az igazságtalanság királya címmel rendezett tárlatot, dokumentálva azokat a károkat, amiket az olajcég iraki tevékenysége okozott az elmúlt évtizedekben. Ami pedig a National Portrait Gallery-t illeti, épp a múlt héten követelte 78 művész, köztük a Turner-díjas Anton Gormley, Anish Kapoor és Rachel Whiteread, hogy a múzeum ne újítsa meg a BP-vel 2022-ben lejáró szerződését, melynek keretében az olajcég az intézmény Portrait Award-jának névadó szponzora. A National Portrait Gallery postafordultával válaszolt, de nem foglalt egyértelműen állást az ügyben. Az utalás arra, hogy az állami támogatás csak költségvetésük egyharmadát fedezi, továbbá a BP hosszútávú támogatásának meleg szavakkal történő méltatása inkább azt sejteti, hogy a múzeum egyelőre inkább az együttműködés folytatása felé hajlik.

Lássunk néhány egészen friss példát más ügyekben is! Az utóbbi hónapok legnagyobb publicitást kapott ügyei az amerikai Sackler családhoz és múzeumi partnereikhez kapcsolódnak. A család vagyonát a tudomány és a művészetek területén egyaránt komoly tehetséget mutató Arthur M. Sackler alapozta meg, aki pszichiátriai kutatásaival, s még inkább a gyógyszermarketing területén végzett munkájával szerzett nevet és vagyont magának. Műgyűjtőként a világ legnagyobb kínai magánkollekcióját építette fel, amit aztán 1982-ben a washingtoni Smithsonian-nek adományozott, megfejelve azt 4 millió dollár készpénzzel, a gyűjtemény elhelyezésére szolgáló múzeumi szárny építési költségeihez való hozzájárulásként. Az 1987-ben elhunyt Sackler családja alapítványain keresztül folytatta a kulturális intézmények nagyvonalú támogatását, ám közben nevükre súlyos árnyék vetült: Purdue Pharma nevű cégük fejlesztette ki az Oxycontin nevű opioid fájdalomcsillapítót, amihez hasonló készítményeket korábban csak kórházi felügyelet mellett, végstádiumban lévő betegeknek adtak. Sacklerék elérték, hogy a szer könnyebben hozzáférhető legyen, és agresszív marketingkampányt folytattak széles körű használatáért. A veszélytelennek nyilvánított gyógyszer súlyos függőséget okoz; egyes felmérések szerint 200 ezer amerikai ember halála hozható összefüggésbe szedésével. 2007-ben 20 millió dollár megfizetésével kerültek el egy pert, de jelenleg is számos, egyelőre bizonytalan kimenetelű eljárás folyik ellenük. Sokan vélik ezért úgy, hogy akármekkora összegeket is adományozott a család korábban múzeumoknak, elfogadhatatlan, hogy nevüket ezen intézmények épületszárnyai, termei viseljék.

Tiltakozás a Metropolitan Sackler-szárnyában, 2019 márciusában, Nan Goldin részvételével. Forrás: Youtube, Sandi Bachom

Ami magát a Smithsoniant illeti, Jeff Merkley oregoni szenátor a közelmúltban írásban kérte az intézményt Sackler nevének eltávolítására a múzeum egyik galériájának faláról – noha Arthur M. Sackler halálakor az Oxycontin még a láthatáron sem volt, mi több, az azt gyártó Purdue is csak négy évvel később alakult. A Smithsonian azzal tért ki a kérés elől, hogy a Sacklerrel annak idején kötött szerződés korlátlan időre kötelezi őket a névhasználatra. Hozzátették: ők maguk is felismerték, hogy ez a gyakorlat problémákat okozhat, ezért már 2011-ben úgy módosították szabályzatukat, hogy az adományozók nevét egy-egy épület vagy épületrész csak 20 évig viselheti.

Időközben számos más, korábban a Sackler-család jelentős adományaiból részesült intézmény, így a New York-i Metropolitan Museum és a Guggenheim, a londoni National Gallery és a berlini Zsidó Múzeum is bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogad el támogatást a családtól. Az érintett intézmények ugyanakkor, részben a Smithsonian-hez hasonló jogi okokra hivatkozva, nem tervezik Sackler nevének eltávolítását. Néhányan közülük inkább diszkréten kezelik e helyzetet, míg mások nyilvános vitákat is terveznek az „etikus mecenatúráról”. Mindegyiküket foglalkoztatja ugyanakkor a névfelvételi szabályok módosítása; a névviselés 20 évre történő korlátozása, amit a Smithsonian már bevezetett, a többség számára elfogadható megoldásnak tűnik.

Csatlakozott a Sackler-név eltávolítását követelőkhöz a német médiaművész Hito Steyerl is, akinek jelenleg éppen a londoni Serpentine Galleries egyik bemutatóterében van kiállítása – történetesen abban, ami Sackler nevét viseli. Power Plants című tárlatának sajtóértekezletén egy olyan applikációt mutatott be, aminek segítségével a mobiltelefonok kijelzőjéről eltűnik a kiállítóhely bejárata feletti, a Sackler nevet is tartalmazó felirat. Ez már sok volt a Sackler Trust-nak és bejelentették, hogy Nagy-Britanniában nem kötnek új támogatási szerződéseket. Indokul azt hozták fel, hogy az ilyen szerződések a kedvezményezetteket a munkájukat is akadályozó nagy nyomás alá helyeznék és egyúttal burkoltan hangulatkeltéssel vádolták meg a sajtót. Nos igen, a felelősség áthárítása a sajtóra nem új keletű módszer, ha gondok merülnek fel. A Trust egyébként eddig 75 millió dollár értékben támogatott nagy-britanniai művészeti, tudományos és kulturális intézményeket.

A Sackler elleni tiltakozás eddig jobbára megmaradt az USA és Nagy-Britannia határai között, a napokban azonban megjelent a kontinentális Európában is, méghozzá rögtön a világ leglátogatottabb múzeumában, a párizsi Louvre-ban, ami 12, antik keleti műtárgyakat bemutató termében ugyancsak megörökíti a nagyvonalú adományozó nevét. A család még 1997-ben juttatott a híres múzeumnak tízmillió frankot. A párizsi akciót a Sackler P.A.I.N nevű csoport szervezte, amit két éve hozott létre a neves amerikai fotográfus Nan Goldin. Ő korábban maga is az Oxycontin rabja volt, így pontosan tudja, miről beszél (személyes beszámolója erről itt).

A csoport szerint a Sackler-családnak nem kulturális intézmények támogatásával kéne imázsát polírozni, hanem pénzüket azok kezelésére kéne fordítaniuk, akiknek rovására meggazdagodtak, azaz az Oxycontin-függők felvilágosítására és terápiájára. A Sackler P.A.I.N csoport 40 tagja hatalmas molinón követelte Sackler nevének eltávolítását a Louvre falairól, majd erre egy die-in akcióval is felhívták a figyelmet. „A Louvre-nak, mint a világ leglátogatottabb múzeumának példát kell mutatnia a kifogástalan etikából és meg kell szabadulnia a filantrópia eme bűnöző válfajával fenntartott kapcsolatától” – hangsúlyozták közleményükben, hozzátéve: elfogadhatatlan, hogy egy, az állam és az adófizetők által finanszírozott intézmény egy gyilkos vállalkozást ünnepeljen.

A másik név, ami az utóbbi időben igen gyakran bukkant fel hasonló összefüggésben a sajtóban – igaz, jobbára csak az amerikaiban – Warren B. Kandersé. Kanders a Whitney Museum of American Art alelnöke és anyagi értelemben is egyik jelentős támogatója, másfelől viszont a fegyveres erők és testületek számára főleg önvédelmi eszközöket, így gázspray-ket és golyóálló mellényeket gyártó The Safariland Group tulajdonosa és elnök-vezérigazgatója.

A biztosítékot sokaknál főleg az verte ki, hogy a rendvédelmi szervek a mexikói határon ennek a cégnek a könnygázát vetik be a bevándorolni szándékozókkal szemben.

Előbb a Whitney közel száz dolgozója követelte Kanders távozását az intézmény  vezetésében betöltött funkciójából, majd a múzeum legfontosabb kiállítására, a május 17. óta látogatható Whitney Biennialra meghívott művészek fele is visszalépésre szólította fel Kanderst. Volt olyan művész is, aki a személye elleni tiltakozás jegyében részvételét is lemondta. A Kanders elleni fellépés fő szervezője a Decolonize This Place nevű akciócsoport, ami főleg a kisebbségek védelmét szolgáló kezdeményezéseivel vált ismertté.

Támogatóik között többen vannak olyanok is, így például Nan Goldin, akik a „toxikus filantrópia” előbb ismertetett másik ügyében, a Sackler-ügyben is exponálják magukat. A csoport elszánt; minden héten akciókat szerveznek a múzeum és Kanders háza előtt, s ezeket az akciókat terveik szerint mindaddig folytatják, amíg Kanders vissza nem lép. Maga az érintett azt állítja, hogy cége az általa gyártott termékeket csak a használatukra engedéllyel rendelkezőknek, bel- és külföldön egyaránt főként állami szerveknek adja el, és ezek az eszközök a közbiztonságért felelős szervezetek tagjainak személyes védelmét, azaz közérdeket szolgálnak. Szerinte tehát annak a problémának, ami a tiltakozókat foglalkoztatja, nem ő az okozója. A múzeum maga nem nagyon nyilatkozik a kérdésben, de magatartása arra utal, hogy kitartanak Kanders mellett.

A szakma és a közvélemény nemcsak a mecénásokkal és szponzorokkal szemben érvényesít egyre erőteljesebb elvárásokat, hanem kritikus szemmel figyelik azt is, milyen egyéb forrásokból származik még bevétele a múzeumoknak. Az alapelv ugyanaz: az együttműködés alapfeltétele a képviselt értékek azonossága vagy legalábbis közelsége. Friss példa erre az a ceremónia, amit a Brazil-Amerikai Kereskedelmi Kamara az American Museum of Natural History-ban (AMNH) tervezett megtartani, hogy ott adja át „Az év embere” díját Jair Bolsonaro brazil elnöknek. Bolsonaro fogadása ellen – akit Bill de Blasio New York-i polgármester nagyon veszélyes, rasszista és homofób nézeteket valló emberként jellemzett – ebben az esetben főként környezetvédelmi szervezetek emeltek kifogást, mivel szerintük az idén januárban hivatalba lépett elnök „közvetlen veszélyt jelent Brazília ökoszisztémájára”. A múzeum végül visszalépett a nyilván jelentős bevétellel kecsegtető rendezvénytől, mondván a New York-i intézmény „nem lenne optimális helyszín”.

Nem véletlen, hogy példáink nagyobbik része amerikai; egyrészt az ilyen jellegű mecenatúrának itt van a legnagyobb hagyománya, másrészt a múzeumok is itt vannak a legjobban ráutalva a szponzorokra és mecénásokra. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a múzeumokba áramló magánpénzekhez az USÁ-ban igen jelentős adókedvezmények társulnak, így az állam szerepe a finanszírozásban közvetve mégiscsak nagyobb, mint az első ránézésre látszik.

A múzeumi vezetők mindenesetre nincsenek könnyű helyzetben. Az Artnet News nem véletlenül fogalmaz úgy, hogy a tiltakozók kinyitották Pandóra szelencéjét. Az „etikus mecenatúra” komoly erkölcsi érték, de a támogatók egy részének kizárásával – és egy másik részének esetleges elbizonytalanításával – kevesebb pénzt jelent a múzeumok számára. Nem véletlen, hogy ebből kiindulva egyre erősödnek azok a hangok, amik a múzeumok egész támogatási rendszerének alapvető újragondolását szorgalmazzák.

• Frissítés, július 24.

A kedélyek sem a British Petrol mecénási aktivitása ügyében, sem a Sackler-, illetve a Kanders-ügyben nem csillapodnak.

A BP-ügyben leginkább támadott British Museum igazgatója, a német Hartwig Fischer a napokban ismét megerősítette, hogy a múzeum továbbra is számít a BP támogatására, amit nélkülözhetetlennek nevezett ahhoz, hogy a múzeum meg tudjon felelni missziójának. A nyilatkozatra való közvetlen reakciónak is tekinthető az intézmény egyik igazgatótanácsi tagja, Ahdaf Soueif neves egyiptomi író lemondása. A Szerelmem, Egyiptom című, nálunk is több kiadást megért regény szerzője két okkal magyarázta lépését: egyrészt a BP támogatásának elfogadásával, másrészt a gyarmati eredetű műtárgyak restitúciója ügyében a múzeum általa meglehetősen tartózkodónak ítélt álláspontjával.

A Sackler-ügy legfrissebb fejleménye, hogy a Louvre megadta magát a tiltakozóknak és levett illetve letakart minden olyan felületet a múzeumban, ahol egykori mecénása neve szerepel; Sackler nevét a múzeum honlapjáról is törölték. Mindezt meglehetősen ügyetlenül igyekeztek úgy beállítani, mintha semmi köze nem lenne az elmúlt hetek tiltakozó akcióihoz. Fő érvük az volt, hogy a Sacklerrel kötött megállapodás 20 éven át kötelezte őket a névhasználatra, s mivel a húsz év már lejárt, időszerűvé vált a név eltávolítása. Ez az érvelés két ponton is sántít, vagy legalábbis sántíthat. Egyrészt, nincs, vagy legalábbis nem hozzáférhető olyan szerződés, ami azt igazolná, hogy a Louvre csak 20 évre kötelezi el magát jótevői nevének használatára. Másrészt, ha mégis létezik ilyen dokumentum, akkor Sackler nevének eltávolítása már tavalyelőtt időszerű lett volna, tekintve, hogy utolsó adományát a múzeum 1993-ban kapta és a névadásra is 20 évnél régebben, 1997-ben került sor. Azt a tényt tehát, hogy a Sacklerre utaló feliratok eltávolítására most került sor, a Sackler P.A.I.N csoport joggal könyvelheti el saját sikerének, ami befolyással lehet más, az ügyben jelenleg hezitáló múzeum álláspontjának alakulására.

Eredeti írásunkban jeleztük, hogy egy művész, Michael Rakowitz eleve lemondta a Whitney Biennálén való részvételét, így tiltakozva a Kanders személye ellen a múzeum vezetésében. Időközben a biennálén résztvevő művészek kétharmada és az intézmény közel száz alkalmazottja is tiltakozó levelet hozott nyilvánosságra, nyolc művész, illetve művészcsoport, köztük a Forensic Architecture pedig kérte műveinek visszavonását a kiállításról. Ők, bár hosszas hezitálás után eredetileg a részvétel mellett döntöttek, most azért változtatták meg az álláspontjukat, mert úgy látják, hogy a múzeum vezetése a növekvő nyomás ellenére is elzárkózik a kérdés megvitatása elől. Adam D. Weinbergtől, a múzeum igazgatójától most is csak annyira futotta, hogy sajnálkozását fejezze ki a „nyolcak” döntése miatt, aminek eleget tesznek, tiszteletben tartva minden művész jogát a szabad véleménynyilvánításra.

A téma tehát változatlan intenzitással napirenden van s sokan ma már nemcsak a múzeumok támogatási rendszerének átalakítását követelik, hanem, az említett példákból okulva, a múzeumok vezető testületei összetételének újragondolását is, azaz főként azt, hogy a kiemelkedő támogatások ne nyissanak szinte automatikusan utat az adományozók számára ezekbe a testületekbe.

• Frissítés, július 29.

Úgy tűnik, írásunk témájában felgyorsultak a fejlemények, ezért újabb frissítéssel jelentkezünk. A legfrissebb fejlemények azt jelzik, hogy az egyik példaként bemutatott Kanders-ügy nyugvópontjához érkezett – hogy ez mennyire végleges, azt az idő dönti majd el. Az történt ugyanis, hogy Warren B. Kanders lemondott a Whitney Museum elnökhelyettesi posztjáról, amit egy keserű hangú levélben jelentett be, hivatkozva a személye ellen indított „átpolitizált és gyakran mérgező hatású” kampányra, ami már a múzeumra nézve is a céljainak megvalósulását fenyegető veszélyt jelent. „Azért csatlakoztam az elnökséghez – írja a levélben – hogy segítsem a múzeum felvirágzását. Nem kívánok, még akaratlanul sem, szerepet játszani lerombolásában”. A múzeum vezetése tudomásul vette az elmúlt évek során az intézményt több mint 10 millió dollárral támogató Kanders döntését, megköszönte eddigi munkáját és jelezte, hogy a róla elnevezett lépcsőház a múzeumban továbbra is az ő nevét fogja viselni. Arról sem a múzeum, sem az érintett nem nyilatkozott, hogy Kanders visszavonulására önként vagy a reá gyakorolt nyomás következményeként került sor. A döntést hallva a műveiknek a Whitney Biennáléról való visszavonását követelő művészek – lásd előző frissítésünket – megváltoztatták döntésüket, így műveik augusztus 2-ra tervezett eltávolítására a kiállításról nem kerül sor.

A Kanders lemondásáért harcolók természetesen győzelemként ünneplik a hírt, ami szerintük egy megtisztulási folyamat fontos, jelzésértékű állomása. Persze nem mindenki látja így a kérdést, a színtér több ismert szereplője például maradásra akarta bírni Kanderst, aki ennek hatására egyes hírek szerint meg is ingott, de végül nem  változtatta meg döntését. David Gordon, aki korábban a londoni Royal Academy of Arts titkáraként és a Milwaukee Art Museum igazgatójaként is dolgozott, azt hangsúlyozta, hogy egy múzeum, ha szeretne a mai gazdasági környezetben a túlélők közé tartozni, akkor rá van utalva a nagy mecénások adományaira. Utóbbiak egy része, akár magánszemélyekről, akár cégekről van szó, olyan dolgokat is csinál, amit egyesek megkérdőjeleznek. Egy múzeum, ha extrém finnyásan válogatja meg támogatóit, elveszti a hatékony működés esélyét. Mr. Kanders nem csinált semmi törvénybe ütközőt – hangsúlyozza Gordon. „Nem ő oszlatott könnygázzal, ő a könnygázt gyártó üzletben érdekelt. Kergessünk el a múzeumok környékéről mindenkit, aki olyan dolgokat gyárt, amiket számunkra nem tetsző módon is fel lehet használni? Üljünk le és beszéljük ezt meg”.

Akármelyik oldalon is állnak ebben a kérdésben a véleményt nyilvánítók, abban minden megszólaló egyetért, hogy a megváltozott hangulat, az „erkölcsi tisztulás” nyomása negatív következményekkel járhat a múzeumok anyagi forrásaira nézve. De ebben sem lát mindenki feltétlenül veszélyt. Elke Buhr, a tekintélyes német művészeti magazin, a Monopol főszerkesztője például egy minapi rádióinterjújában annak a véleményének adott hangot, hogy a „nagy donorok problémája” a nagy múzeumokat érinti, amiknek szerinte sokszor több pénzük van, mint amire feltétlenül szükségük lenne és ezért állandóan új múzeumi szárnyak építésén, az aktuális sztárok méregdrága műveinek beszerzésén törik a fejüket, miközben az elmélyült, magas színvonalú múzeumi munka ezek nélkül is lehetséges, sőt esetenként inkább lehetséges.

 

Nyitókép: Tiltakozás a British Museum-ban a BP olajvállalat mecenatúrája ellen, 2019 februárjában. Fotó: Safa Kadhim, forrás: https://www.independent.co.uk/news/uk/home-news/british-museum-bp-sponsorship-protest-iraq-kurds-assyria-a8783021.html