Slip of the Tongue
Velence, Punta della Dogana, 2016.01.10-ig

Velencében a Biennále mellett kevés ideje marad az embernek arra, hogy más kiállításokra is ellátogasson, pedig a Punta della Doganában látható Slip of the Tongue (Nyelvbotlás) című tárlat több szempontból kiemelkedik az idei felhozatalból.

Fotók: artPortal

Erénye a bátorság és a kísérletező kedv. Nálunk sajnos kevéssé ismert, de kiváló művészeket mutat be – korszakokon és kontinenseken átívelve. Másik érdeme a test(kép), azon belül is a betegség (jelen esetben az AIDS) és a fájdalom különböző aspektusainak egyáltalán nem öncélú megjelenítése. Ezzel a fontos témával kapcsolatban ritkán látni ennyire letisztult, poétikus kiállítást, melyben egyik téma sincs túlhangsúlyozva, és a látogató dolga lehetséges párhuzamok megtalálása.

A kiállítás kurátora a dán pavilonban művészként is bemutatkozó, vietnámi származású, de Dániában felnőtt és ott alkotó Dahn Vo. Az itt látható munkáinak kiegészítéseként értelmezhető a pavilonbeli kiállítás; a művész tehát kettős szerepben van jelen a városban.

A legszembetűnőbb különbség a „klasszikus” kurátori koncepciót követő kiállítás és a művész mint kurátor szerep között, ez utóbbi rugalmasságában rejlik. A Slip of the Tongue asszociatív elrendezéssel dolgozik, mely elsőre talán néhol esetlegesnek is tűnhet. Ahogy beljebb haladunk a térben, észrevesszük, hogy nem feltétlenül függ össze minden munka egymással; viszont olykor nyúlványszerű elágazások és zsákutcák, másszor egyértelmű összefonódások jönnek létre a művek között. Az összefüggések nemcsak vizuálisan, hanem a taktilis érzékelésre hatva is létrejönnek, ugyanakkor a szokatlan párosítások és az izgalmas rendezés folytonosan megbontja ezt a harmóniát. Szokatlan a válogatás is: Vo a Punta della Doganában látható Pinault gyűjteményból indult ki, így a kiállításon egyaránt látható 13. századi és kortárs műalkotás.

Főmotívum a melankólia – a magány és a fájdalom különböző aspektusai –, amely kiegészül a test és testetlenség, a töredezettség és a hibriditás absztrakt fogalmaival. Ezen belül markáns, ugyanakkor finoman jelzett irány az amerikai művészet és az AIDS-diskurzus témája, a hatvanas évektől kezdve, a nyolcvanas évek válságán át napjainkig.

Az első teremben rögtön David Wojnarowicz zuhanó bikákat ábrázoló ikonikus és erőteljes fotóját láthatjuk, amely az AIDS krízis szimbólumává vált. Vele szemben Bertrand Lavier vörös ajak objektje – egy fagyasztószekrény tetején – erotikus szimbólum, ugyanakkor a beszélni akarás, a coming out aktusát is kifejezheti. A 60-as években alkotó amerikai fotóművész, Peter Hujar Palermo Catacombs című fekete-fehér sorozatában élet és halál határvonalai mosódnak össze a katakombák és a művész partnereinek, barátainak egymás mellett való megjelenítésével. Az unheimlich sorozat – melynek más darabjai a kiállítás egyéb pontjain is felbukkannak – az előbb említett Wojnarowicz-ot is megidézi, aki az AIDS-ben elhunyt Hujar tanítványaként és szerelmeként készítette el portréját mesteréről annak halálos ágyán – a fotó láthatatlanul, de mégis jelen van a kiállításon.

A 80-as és 90-es évek jelentős alkotójához, Felix Gonzales-Torres-hez fűződik az AIDS-diskurzus másik megidézése. Vörös gyöngyökből készített „függönyön” kell keresztül haladnunk, melynek az alcíme is árulkodó: Untitled (Blood). A művész a minimalista gyakorlatokból építkezve, egyszerre visszafogott, mégis erőteljes gesztusával a betegség folyamatát, a szenvedés fázisait idézi meg, a néző bevonása pedig a téma meg- és kikerülhetetlenségére is utalhat.

Roni Horn letisztult „aranyszőnyege” szintén a betegség végső stádiumait és a személyes fájdalom feldolgozását tematizálja. Ismét egy láthatatlan párhuzam: a vibráló arany felület Gonzales-Torres-re is nagy hatással volt, az utolsó naplementékre és közös sétákra emlékeztette a mű, amit még partnerével együtt láttak egy Los Angeles-i kiállításon, később pedig kapcsolatuk mementójává vált.

Nancy Spero csaknem 50 méter hosszú papír frízén, a gyász egy másik motívumon keresztül jelenik meg. A művész inspirációs forrása egy egyiptomi reliefen látható siratóasszony profilja volt, aki az égnek emeli a kezét. A Cri du coeur-ben ugyanaz a kép van megszámlálhatatlanul sokszor egymásra nyomva, különböző színekben, árnyalatokban, montázsszerűen megjelenítve. Ahogy a néző végigsétál a mű mellett, a világosan kivehető sziluettől kezdve a forma teljes eltűnését követheti végig, az ismétlés által pedig az egyszeri momentum megsokszorozódik és egy valódi sirató csoportot hoz létre. Nincs két egyforma alak, a gyász más-más aspektusát jelölhetik, talán a művész sajátját is, akinek férje, (az amerikai festő, Leon Golub) ezen munka létrehozása közben hunyt el.

A különféle anyagok ütköztetése, a mesterséges és a természetes kontrasztja, a hibriditás és a test nélküliség fogalmának megjelenése szintén hangsúlyos motívum a kiállításon. Az iráni művésznő, Nairy Baghramian szobraival túllép a minimalista hagyományokon és furcsa konstrukcióihoz megannyi szokatlan és nehezen azonosítható anyagot használ (pl. szilikon, polikarbonát). Egyik műve egy hatalmas szájat idéz: a tizenhat színezett szilikon panelt alumínium állványok támasztják, mintha valamilyen protézis lenne. Az „életnagyságú fogszabályzó” egyszerre válik viszolyogtatóvá a szájsebészeti asszociációkon keresztül, ugyanakkor az anyagok szépsége, a különleges felületek vonzzák a tekintetet.

Másik munkája egy egész termen végigkígyózó, belül üres forma, melynek kivájt belsejéből készült a kiállítás címadó munkája a Louise Bourgeois-szerű Slip of the Tongue. Az üvegvitrinben látható hengerszerű formák erősen fallikus konnotációval bírnak, ugyanakkor töredezettségükben egy furcsa lény levágott testrészeit is eszünkbe juttathatják, melyek itt kerültek megőrzésre. Egy másik anyag, a bőr is különös formában látható: Leonor Antunes, portugál művésznő kantárjai a mennyezetről lógnak le pókháló-szerűen. Az eszközök absztrakt formákká válnak, melyek a lovak testének hiányát és az ebből fakadó űrt jelenítik meg. A bőr anyagiságában pedig a szado-mazo szubkultúrák eszközeivel, sajátos tárgyaival is párhuzamba állítható. Az anyagok természetes és mesterséges volta is egy visszatérő téma: Hubert Duprat nagyméretű sziklája valójában egy általa készített „hamisítvány”, több kődarab összeragasztása során jött létre, ahogy Fischli és Weiss „szimulált ready-made-je” sem valódi fagyökér. A művészpáros egy speciális műanyag, a polierután segítségével alkotja meg a természeti replikákat, melyek érdekes kontrasztot képeznek a Biennálén is látható, Robert Smithson féle emblematikus munkával, a Halott fával.

Nem utolsósorban érdemes kitérni a kiállítás kurátorának és egyben kiállító művészének, Dahn Vo-nak a munkáira. A művész, aki gyakran él a kisajátítás eszközével, számos talált illetve általa vásárolt tárgyat, objektet használ munkáiban: a francia Hotel Majestic 19. századi csillárjától kezdve egy 17. századi kerub-szobor fejéig. Legizgalmasabb munkái is a különböző szobrok töredékeinek egymásba építései, amikor egy új, hibrid és rejtélyes objekt jön létre. Ilyen a Log Dog, mely első látásra egy nagy faágakból álló kupacnak tűnik, azonban ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a vasgyűrűk és láncok mellett, különböző helyekről származó fából készült vallási szobrok darabjai, illetve egy 17. századi francia tölgyfa Krisztus van elrejtve az ágak között vagy hozzájuk ékelve.

Ezáltal a fakupac mintegy megelevenedik, rejtett arcok és testek hordozójává válva, melyről akár a boszorkányüldözések máglyáira is asszociálhatunk. A dán pavilonban és a kiállításon is megjelennek azok a szintén ehhez az irányhoz tartozó munkák, melyek címe William Friedkin 1973-as Ördögűzőjéből származnak. A Your Mother Sucks Cocks in Hell sorral fémjelzett munkában egy korai gótikus Madonna fej és egy antik márványszobor töredékei vannak egymáshoz illesztve, egy nyugtalanító, aránytalan és test nélküli nőalakot teremtve. A címben elhangzó káromkodást a film során az „ördög” mondatja az általa megszállt kislánnyal, Vo rejtélyes munkáinak pedig lehet egy olyan olvasata, melyben a kereszténység hagyományát illetve aktuális dogmáit idézi meg és fordítja ki az átalakított szobrokon keresztül. Ezek variánsai láthatók a dán pavilonban, az itt is megismert laza, ugyanakkor nyugtalanítóan üres, enigmatikus elrendezésben.

A Slip of the Tongue rendkívül izgalmas, szerteágazó és megannyi réteget megjelenítő kiállítás, mely a Biennále mellett valódi fénypontot jelent Velencében és amelynek csak töredékéről esett szó jelen kritikában. Ugyanakkor megoldásra váró rejtély is, amely napokkal a hazaérkezés után is ott motoszkál az ember fejében.

 

Nyitókép: Sigmar Polke, „Objekt Kartoffelhaus”, 1967-1990
Pinault Collection. Installation view at Punta della Dogana, 2015. Ph: Heinz Peter Knes © The Estate of Sigmar Polke by SIAE 2015 / Palazzo Grassi