Amikor ez év júniusában a Pompidou Központ hirdetni kezdte gigantikusnak ígérkező Roy Lichtenstein kiállítását, szinte még be sem zárt a pop egy másik nagyhírű művészének, Keith Haring-nek az a retrospektív tárlata, amelyet két helyen rendeztek meg a francia fővárosban. De meglepetés várta azokat a látogatókat is, akik Lichtenstein művészetét csak a pop art felől közelítenék. Kétségtelen, hogy az 1923-ban, a Manhattan-ben született festő, Roy Lichtenstein nevét a képregények rajzait megelevenítő, eltúlzó színekkel megfestett, felnagyított képeivel azonosítják leginkább, azonban ez a mostani kiállítás betekintést ad Lichtenstein több festészeti irányzatot, és különböző technikákat megvalosító, sokoldalú életpályájába.
Look, Mickey!, 1961
Wikipedia
Lichtenstein már iskolás korában is jól rajzolt. Húszéves korában besorozták az amerikai hadseregbe, egységét 1944 decemberében Európában vetették be. Szerencséjére elkerülte a keményebb harcokat, viszont a háború befejeztével lehetősége támadt arra, hogy még néhány hónapig Londonban, Brüsszelben és Párizsban szolgálva, minden szabadidejét a múzeumoknak és kiállításoknak szentelhesse. Párizsban – ez majd későbbi képein visszaköszön – lenyűgözte Picasso, Braque, Cézanne, Matisse és a szürrealisták művészete. Egy esős reggeli napon, 1945 novemberében, elment Picasso Grand Augustin utcai műtermébe, de végül a kapu előtt mégsem vette a bátorságot, hogy be is kopogtasson.
1946 elején, amikor apja halálát követően visszament Amerikába, eldöntötte, hogy az ohio-i Képző- és Iparművészeti Főiskolára iratkozik be. 1951-től már kiállításokon is részt vett főként fametszeteivel, és közben kirakatrendezőként, ipari rajzolóként, rajztanárként dolgozott. 1956-os munkáin már megjelennek azok a motívumok, amelyekkel aztán néhány évvel később berobban az amerikai művészeti világba: Tízdolláros bankjegy című sorozatán, jóllehet még szürrealista vonalvezetéssel, de már feltűnnek a mindennapok ipari méretekben előállított tömegtárgyai, az amerikai fogyasztói társadalomra jellemző banális, de fetisizált jelképek. Lichtensteint ugyanekkor a világszerte ismert művészek képeinek újraértelmezése is foglalkoztatta, így például Picasso több képét is vadnyugati környezetbe helyezve rajzolta újra.
„Ami nekem igazán tetszik a jelenlegi kereskedelmi célú művészetből, az az erő, az őszinte agresszivitás, a lerohanás, amiket ebben az új, indusztrializált társadalmunkban a reklámok hordoznak” – írta Lichtenstein a 60-as évek elején, amikor megszületett egyik ikonikus képe, a Look, Mickey! ami nemcsak a festő életművének, de a későbbiekben pop art néven fogalommá vált irányzatnak is mérföldköve. Nemcsak ezen, de későbbi számtalan képén is tudatosan csak alapszíneket használt, tiszta formában. A piros, a kék, a sárga és a fekete mindig vonalakkal határolódik el, a képek témái olykor a legbanálisabbak, a beállítások filmes sémákat idéznek, a festmények felületére buborékformába beírt szövegek pedig közhelyek.
Cubist Still Life, 1974
ddion.wordpress.com
Lichtenstein az igénytelenségre, az ízlés és a művészet devalválódására nem gyűlölettel és haraggal reagál, hanem alig feltűnő, a képekről csak mélyebb empátiával észlelhető gúnnyal. „Az igazi amerikai építészet a McDonald’s, és nem Mies van der Rohe” – nyilatkozza. Mindazonáltal – bár a comics-motívumok felnagyításával létrehozott képei hatalmas sikert aratnak – nem mond le az útkeresésről. Alkotásainak sokszínűsége miatt egyszerre sorolható a pop, a posztmodern és a klasszikus irányzatba is. Nem tagadja meg korábbi expresszionista festészeti stílusát sem, sőt aktot és tájképeket fest, lenyűgözi a kubizmus, és art déco-s elemek felhasználásával is készít műveket. Újra feleleveníti nagy festők ismert képeinek parafrázisait, különösen Matisse művészete foglalkoztatja, akinek több képét – Fekvő akt, A tánc – is újrafesti saját felfogásában. Litográfiákat, sokszorosított rajzokat készít, és festményeit szoborszerű megoldásokkal háromdimenzióssá fejleszti, acélt, égetett zománcot, agyagot, textilt használ fel.
Artist’s Studio – The Dance, 1974
Wikipaintings
A képregényszerű sorozataiban minimálisra redukálja eszközeit, az árnyalatokat inkább csak különböző intenzitású fekete raszter-pontokkal jelzi. Több, számára fontos jelképet használ, mint például tükör, nagyítólencse, és gyakran feltűnik még képein a festéktől csepegő ecset szimbóluma is, amely bizonyos értelemben visszautal a korábbi expresszív-absztrakt időszakához. A 60-as évek végére Lichtenstein már nemcsak Amerikában, hanem Európában is elismert művész, sorra nyílnak kiállításai Amszterdamban, Londonban, Hannoverben és Bernben. 1970-ben három nagyméretű, mozgó falfreskójával ő képviseli az Egyesült Államokat az Oszakai Világkiállításon. Egyre többet foglalkozik nagyméretű köztéri munkák tervezésével és kivitelezésével. Floridai, szingapúri, párizsi, lille-i megrendelésekre jellegzetes, fémből, műanyagból, zománcból készült festett alkotásai egyszerre képek és szobrok. Ezek betetőzése lesz a Gaudi által ihletett, és a barcelonai olimpia alkalmából, 1992-ben felállított, 20 méter magas, zománcozott csempével borított Barcelona Head című szobra.
Barcelona Head, 1992
Wikipedia
Közben hű marad fiatalkori kifejezésmódjához a rajzhoz, és a sokszorosított technikákhoz is, ezernél is több ilyen művet hoz létre. 1997-ben bekövetkezett halála előtt még megadatik számára, hogy a velencei biennálén üvegszálból épült, festett háza – amely, ha körbejárjuk, az optikai trükkök révén mindig más és más formát ölt – nagy sikert arasson.
A Lichtenstein-életmű a dokumentációk szerint mintegy 4500 darabból áll, és bár a mostani párizsi szemle természetesen ennek csak töredékét, mintegy 120 művét mutatja be, a kiállítás eloszlatja azt a szemléletet, amely Roy Lichtenstein művészetét a halála óta eltelt tizenhét évben pusztán a pop art skatulyájába kényszerítette.
Párizs, Pompidou Központ, november 4-ig.
