Péntek délután zsúfolásig megtelt a Ludwig Múzeum előadóterme, hogy a Magyar Nemzeti Galéria jövőjéről rendezett kerekasztal megbeszélés résztvevőit meghallgassa a főleg szakmai érdeklődő. Bencsik Barnabás (LUMÚ), Baán László (Szépművészeti Múzeum), György Péter esztéta, Bereczky Loránd (MNG), Marosi Ernő (MTA) és az AICA, a Nemzetközi Műkritikusok Magyar Szervezetének vezetőségi tagjai Horányi Attila és Sasvári Edit moderátorok – saját álláspontjuk rövid kifejtésén túl érdemi vitára se időt, se lehetőséget nem kaptak. A fórumra a sajtóban megjelent írások, valamint egy régóta folyó vita, és Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatójának visszavonulása adott okot.
Az ÉS legutóbbi számában György Péter írt kritikát a Magyar Nemzeti Galéria Vajda-kiállításáról (A fájdalmas közöny [Vajda Lajos története], 2009/5., jan. 30.).  Idézet a cikk utolsó bekezdéséből:
Ami rossz most történt, az a Magyar Nemzeti Galéria vezetése által történt. Nem felkészült és tehetséges munkatársai, hanem az intézmény igazgatója által, aki nem adott időt, pénzt és teret arra, hogy a fenti kérdésekre válaszolni képes kiállítás és katalógus készülhessen, amely nélkül Vajdának a New York-i magyar évad kereteiben való bemutatása nem sok jóval kecsegtet. Ami Vajda Lajossal történt ebben a nemzeti galériában, az elkerülhetetlen volt. Ennek az intézménynek a jelenlegi működése éppúgy árt a művészeknek, a benne dolgozó művészettörténészeknek, mint a művészettörténetnek, illetve a kortárs nemzeti kultúra presztízsének.
Marosi Ernő válasza: … Két kérdésünk van: 1) Biztos abban György Péter, hogy „kortárs” és „művészek” igényeit okvetlenül a Magyar Nemzeti Galériában kell bejelenteni? 2) Miért ő az önkéntes szószólója a művészettörténet(észek)-nek? Ez a szakma húsz éve szabadult meg mindig valamely „tudományok tudománya” negyven évig tartó gyámságából.
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21959
Okosabbak nem lettünk, viszont élőben hallhattuk és láthattuk a hazai múzeumi élet nagyágyúit. Előszőr Bereczky Loránd anekdotázott az elmúlt 30 évről, említett néhány emlékezetes kiállítást – többek között az 1980-ban rendezett Korniss Dezső-kiállítást, valamint elhangzott ismét, hogy a Magyar Nemzeti Galéria élő művésznek nem rendez tárlatot. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója ismételten a nemzetközi kontextusba helyezést hiányolta, és kisebb vitára okot adó kijelentést tett, mely szerint a világon sehol sincs kettéválasztva a Nemzeti Galéria a Szépművészetitől (itt utalt azon javaslatára, hogy a két intézményt össze kéne olvasztani). Erre azonnal reagált Marosi Ernő, aki az olasz múzeumok példájával cáfolta a kijelentést. Olaszországban csakis és kizárólag nemzeti múzeumok vannak, ahol az olasz művészet eleve csak nemzeti keretek között jelenik meg. Marosi akadémikus kiemelte a múzeumok tudományos feldolgozó szerepét, amely nélkül egy múzeum csupán csak egy „tér”, amely bárhol lehet. Ezen a ponton érdekessé válhatott volna a beszélgetés, amikor Marosi Ernő kritikával illette a Szépművészeti Múzeumot, hogy nem rendelkezik tudományos koncepcióval, hanem kizárólag a nagy közönségsikert hajszolva rendez kiállításokat. Baán László nem reflektált a felvetésre. György Péter esztéta, akinek nemrég könyve is megjelent az Élet és Irodalomban sorozatban közölt múzeumi tárgyú írásaiból, felvetette az egész magyar múzeumi struktúra átgondolását, az ún. urbanisztikai tér figyelembe vételét, és ennek jövőbeni jelentőségét. Végeredményben az említetteken kívül érdemi vitára nem került sor, a Magyar Nemzeti Galéria jövőjét valószínűleg vitáktól nem mentes kinevezés (pályázat) után a jövendő igazgató határozza meg. Kevés esély van arra, hogy a jelenlegi szűkös anyagi és morális keretek között nagy múzeumi átrendezésre sor kerüljön. Említés történt a politika teljes érdektelenségéről, amit a múzeum és egyáltalán a kultúra iránt érez, Bereczky főigazgató szavaival – a politikát leginkább stupid, napi érdekek vezérlik és a könnyen learatható pillanatnyi siker.
(Egyébként a mai nappal zárul a Galériában a Vajda-kiállítás)