A budapesti kortárs galériák vezetőivel készített interjúsorozatunkban a beszélgetések kiegészítik egymást, problémákat villantanak fel és lehetséges utakat rajzolnak ki. Azt reméljük, a sorozat végére nemcsak arról tudunk meg többet, kik és milyen ambíciókkal vágtak bele a galériaalapításba, hanem kiderül ez-az a teljes szcénáról is: hol tartunk most, milyen ötletek vannak a „hogyan tovább”-ra.

 

Nem vagy tulajdonosa, de neved mégis összenőtt a Godot-val. Ez volt a terved, hogy galériás legyél? Most már biztos akad, aki tudatosan galériásnak készül, de amikor én érettségiztem, ilyen szakma nem létezett. Problémás gyerek voltam, saját elhatározásomból négy különböző gimnáziumba jártam, semmi nem érdekelt annyira, hogy továbbtanuljak. Anyukámnak, Illár Erzsébet keramikusnak a Köztársaság téren volt egy pici műterme, azt találta ki, csináljunk benne galériát. Mondtam, jó. Ez volt az Illárium. Talált nekem egy iskolát, a Casust, hogy mégiscsak tanuljam meg, hogyan kell szakmaként művelni a galériázást. Nekem nagyon bejött az iskola, hozzám hasonló „crossoveres” emberek jártak oda, a tanári kar pedig olyanokból állt, mint a Néray Kati, Réz András, Szemadám György, Andrási Gábor. Nemcsak fontosnak tartották a gyakorlatot, helyet is szereztek hozzá. A Várfokba kerültem, majd Éri Gyöngyihez, aki akkor, a 90-es évek elején a galériák szövetségének elnöke volt. Mikor végeztem és átvettem anyukámtól az Illáriumot, besétáltam a Képzőre, és megkértem Nagy Gábort, állítson össze egy listát az akkoriban végzett tehetséges fiatalokról. Rajta volt a listán Szűcs Attila, Kósa János, Szépfalvi Ági, Wächter Dénes, Sárközi Tóni, nagyjából 15-20 név. Szisztematikusan végiglátogattam őket. Hányban járunk? 1997-ben. Nem nagyon voltak még kortárs galériák. A Várfok mellett Éri Gyöngyi galériája, a Pandora a Népszínház utcában, egy apró galéria, az EveArt a Király utcában és természetesen a Dovin, nem is jut több eszembe. Hány művészt választottál a listáról és kiket? Nem így ment akkoriban. Ismerkedtem, és lassanként összeállt, kiket kedvelek a generációmból. 2000-ig tartott nekem az Illárium, közben folyamatosan alakult a programom, a vége felé idősebbekkel is foglalkoztam, feLugossy Lacának, Szikora Tamásnak, Tölg-Molnárnak rendeztem kiállítást. De elegem lett. Kis hely volt, behatárolt lehetőségekkel, és anyukámról is le akartam válni. Művészet helyett objektív dologra vágytam, azt hajtogattam, hogy valami iparit szeretnék. A Ludwig Múzeum könyvesboltjában kötöttem ki, de rettenetesen szenvedtem, olyan unalmas munka volt. S akkor jött a megváltás, a MaMű-be (Marosvásárhelyi Műhely) kerestek titkárt, ezt megpályáztam. Ezzel egyidőben szólt egy haverom, hogy a Godot-sok is keresnek valakit. Kilenc hónapig csináltam a kettőt párhuzamosan, végül a Godot választottam.

 Mennyire te határozod meg a Godot arculatát? Most nincsenek itt a többiek, ezért elmondhatom, hogy 100 százalékban :). Sáfár Zoltán és Kaucsek Bálint a tulajdonosok, természetesen megvannak a nagyon karakteres saját elképzeléseik, de alapvetően rám bízzák a galériát. Ennek azért az az alapfeltétele, hogy a 2000-es évek elején rengeteg időt töltöttünk együtt, és emiatt viszonylag mélyen ismerjük egymás gondolatait, apró finomhangolásokra van csak néha szükségünk. Jól egymásra találtunk, hasonló naivitással kevert idealizmussal kezdték, mint én: jaj de jó, akasszunk ki képeket a falra, írjunk művészettörténetet, de adjunk is el azért. Abban különböztünk, hogy nekik volt kapcsolatrendszerük és valami tőkéjük is, Safi szülei nemcsak a helyiséget adták, de az elején a számlákat is fizették. Be is járt az összes művész telefonálni a Godotba. 1999-ben kezdtek, 2001-re, mire én jöttem, már nagy volt a katyvasz. Egyrészről túlzottan meghatározó szerepet játszottak mind a kiállítási program, mind a galéria profiljának a kialakításában olyan nagy országos szervezetek, mint például a Magyar Grafikusművészek Szövetsége vagy a Magyar Festőtársaság. Amikor Safi és Bálint kívülállóként elkezdte a galériát vezetni, kézenfekvő megoldásnak tűnt ezekkel a nagy szervezetekkel kooperálni, hiszen ők lefedték az egész szakmát. Szükség van rájuk és bizonyos területeken fontos munkát is végeznek, de egy magángaléria működtetése egészen másfajta gondolkodást igényel. Másrészt a kezdetekben nem voltak képben, nem tudták, hogyan kell kialakítani egy galéria karakterét, kiválasztani a megfelelő művészeket, megválni a számunkra nem megfelelőktől. Ehhez a profiltisztításhoz kellettem én. És ne feledjük, a Godot (már a cég elnevezésében is) művésztámogató galéria volt mindig, sok karitatív dolgot felvállaltunk már a kezdetektől. Ott volt az a hatalmas ingatlan, ezért nagy, országos tárlatoknak nálunk volt a begyűjtése. Volt, amikor néhány nap alatt 300 kép bejött, lezsűrizték, egy részét beválogatták kiállításra, elszállították, majd visszahozták a kiállításról, aztán az összes képért jöttek a művészek. Ehhez mi adtuk az infrastruktúrát. Művészeknek szállítottunk, kiadványokat terveztünk, jópár kiállításhoz katalógust adtunk ki és a mai napig folytatjuk az ingyenes képeslap sorozatunkat, ami már 120 lap felett jár. De már elindult a professzionálisabb vonal is, nagyon büszkék voltunk, amikor Szurcsik József minket bízott meg, legyünk a galeristái, és minden képét odahozta.

 Egyszóval rád a rendrakás várt? 4-5 éves tapasztalattal kerültem oda, de már ismertem a szakmát, tudtam melyik művészről milyen kép alakult ki. Tudtam, szakmai galériának kell lenni, művészeinknek legyen múzeumi háttere. Tessen nekünk, de tessen a művészettörténészeknek, kritikusoknak, múzeumi szakembereknek is. És nagyon fontos: el tudjunk adni. Hiába tartok én valakit jónak, ha 8 éve nem tudok tőle eladni semmit, akkor el kell válnunk egymástól. Alapvetően erre a hármas pillérre épül a Godot válogatása, de – mivel egy kis magángaléria vagyunk – a kiindulási pont mi magunk vagyunk. Csak olyan művészekkel foglalkozunk, akikben hiszünk, így természetesen nem egyszer mi is vesszük, gyűjtjük a munkáikat. Milyen művészeket szerettek? Progresszíveket. Akik kritikusabbak, sötétebb tónusú világuk van. Irónikusak és humorosak. A bennük létező kifejezési vágy ezerféle formában felszínre tör. Legalább 4-5 olyan művészünk van, akik sokféle műfajban alkotnak, gyakorlatilag bármiben ki tudják fejezni magukat. Nézegetjük a fiatalokat is, de nem elég nekünk, ha az első pillanatban tetszik, csak akkor kezdünk el foglalkozni vele, ha a sokadik alkalommal is hatást tud ránk gyakorolni. A képzőművészet hosszútávfutás. Mindegy ki vezet az első száz méteren, lényeg, hogy 42. kilométernél ki fog beérkezni. Mennyire változott a művészkör? 2009-ben voltunk 10 évesek. A jubileumra kiadtunk egy katalógust, amiben összefoglaltuk az addigi munkánkat, esetleges tévedéseinket is. Itt 18 művész szerepelt, közülük tízzel dolgozunk még együtt, hozzájuk jött 2-3 új név. Mindegyiknek megvan a története és mindegyiknek más. Milyen viszonyban vagy a művészekkel? Tudom, hogy Nagy Krisztát például, ha kell, te kíséred orvoshoz, illetve amikor „kellett”, feleségül is vetted. Kipróbáltam már, nekem barátság nélkül nem megy. Így mindenkivel baráti viszonyban vagyunk, néhányukkal egészen közeliben. Nálunk alaptörténet az is, hogy senkivel sincs szerződésünk. Minek? Úgysem fogunk pereskedni egymással, ha valaki megszegi a szavát, akkor szépen elválunk. 2011-ben átköltöztetek a Bartók Béla útra. Bevált az új helyszín? Nagyon időszerű volt már a költözés. A valaha nyugis Madách téren éjjel-nappal részeg legénybúcsúztató holland hordák vonulnak, romkocsmákat keresve. Ők, ha be is jönnek, az nekem időpocsékolás. Nem vagyok népművelő, nekem nem kell, hogy naponta 150-en jöjjenek be, jöjjön be 5 olyan, akit valóban érdekel a kiállítás vagy nyitott az újra. Ez a budai helyszín ideálisabb egy galériának. Az önkormányzat szeretne egy új kultúrnegyedet, ebből még nem látszik semmi, de jó lenne, ha kialakulna, olyan lehetne mint egy kortárs Falk Miksa utca.

 Megmaradt a törzsközönségetek? Nem a hely, hanem a helyzet változására gondolok. Válság van, ez kétségtelen. Visszatekintve azt látom, 2001-től folyamatosan növekedtünk, 2005-től nagyot ugrottunk, 2006-2008 három csúcsév volt, ezt követte 2009-2010-ben a nagy visszaesés. 2011 érdekes módon ismét jó volt, az idei pedig újra nagyon rossz. Van egy általános része a trendnek, 2008-2010 világszinten válság, 2011 mindenhol stabilizáció. De azért mégsem ilyen egyszerű, nem csupán a kinti folyamatok gyűrűznek be. A magyar helyzet nagyon bizonytalan. Elterjedt a gyűjtők és a gazdagok körében, hogy még várni kell, mindennek tovább fog esni az ára. Arra várnak, hogy komoly gyűjtők dőljenek be. Szerintem hiábavaló a várakozás. Aki tudja, mi van a birtokában, az nem adja el, inkább pénzzé tesz egy ingatlant vagy bármi mást. A komoly kincseket nem fogják eladni. Azt mondod, egy téves gondolat miatt benne vagyunk egy zsákutcában. Hogyan lehet ebből kijönni? Nem tudom, mikor fordul meg a trend. Tesszük a dolgunkat, ahogy eddig. Bukta Imrének életműkiállítása nyílik a Műcsarnokban november elején. Ha ez öt évvel ezelőtt van, akkor már dörzsölném a tenyerem, sok pénzt fogok keresni a következő fél évben, most nem tudom megjósolni, mi lesz. A 2000-es években nagyon jó folyamatok zajlottak, 2009-ben ez megtorpant. Ebben sok dolog benne van. Most rossz a műgyűjtés megítélése, „rossz optikája” lenne egy felhalmozott gyűjtemény kiteregetésének, ezért nem illik róla beszélni, írni, és mindezt rá lehet fogni a válságra. Álszenteskedünk. Ha itthon nem vásárolnak a gyűjtők, miért nem azt az utat választjátok, hogy kimentek külföldi vásárokra? Nem megyünk, mert nem tudunk annyi pénzt kockáztatni, amennyibe egy vásár kerül. 2009-ben voltunk, akkor is csak B kategóriás vásáron Berlinben, meg Vilniusban, ezek majdhogynem poénnak számítottak. Most nincs rá pénzünk, amikor meg volt, akkor fölöslegesnek tűnt bárhová is menni, hiszen hetente eladtunk két képet. Akikkel igazán foglalkozunk, azok idősebbek, a külföldi vásározás pedig inkább fiatalokról szól. Ettől függetlenül nem zárkózunk el ettől, mert a mi profilunkból is ki lehetne választani ehhez megfelelő anyagokat, illetve megtalálni a hozzánk illő vásárt, majd ott beilleszkedni, kialakítani a kapcsolatrendszert, de nálunk ez egy későbbi történet lesz. A galériák külföldi piacra való törekvése számtalan olyan kérdést vet fel, amiről nem igazán szoktak beszélni. A két legfontosabbnak, ami azonnal eszembe jut, van egy közös oldala: az itthoni és a nyugati rendszer nem kompatibilis egymással. Egyrészt az árak ott egy nagyságrenddel magasabban vannak. Ez azt jelenti, hogy alkalmi együttműködések születhetnek, de a hosszabb távú kapcsolatokat ez igen erősen megkérdőjelezi. Másrészről pedig a művészettörténeti beágyazatlanságunk. Az okok nagyon bonyolultak, de tény, hogy még egy európai szintű „sztárt” se tudott kitermelni a magyar képzőművészet (csak a fotó!), sajnos egyszerűen fogalmazva nem vagyunk rajta a világ képzőművészeti térképén. Kurátorok jönnek-mennek, fontosabb csoportos kiállításokra beválogatnak egy-egy művészt, de aztán általában ezek a történések elszigetelt képződményekké válnak. Amíg nem erősödik meg a belső piacunk és nem érünk el megközelítőleg olyan magas árakat, mint a nyugatiak, addig semmi nem lesz. Mehetünk nyugatra, de menekültek leszünk, és ha felfedezünk valakit, el fogják vinni. Azt mondod, ha egy magyar galéria eléri a vágyott célt, azaz felfedezik a művészét, az legalább annyira pech lesz, mint siker, mert nem lesz képes megtartani és menedzselni a sztárrá változott művészét? Ez a baljós sejtésem, igen. És sajnos ez nem foci, ahol bonyolult szerződések révén ha a játékos kupagyőztes csapatba kerül, a nevelőegyesülete is kap bizonyos összegeket. Ilyen a képzőművészetben nincs. De mindegy is ez, a belső piac erősödése nélkül nem lesz nemzetközileg jegyzett képzőművészünk.  Kozák Gábor a BÁV “Mesélnek a műkincsek” sorozatában szeptember 25-én 17 órakor a Szent István körúti Bizományiban tart előadást „Kortárs galériák, kortárs gyűjtők, kortárs magángyűjtemények. Mecenatúra vagy befektetés a kortárs művészet gyűjtése? Érdemes kortársba fektetni?” címmel.