Míg évtizedeken keresztül csak az Európában dolgozó kelet-ázsiai festőknek, közülük is elsősorban Chu Teh Chunnak és Zao Wou-Kinek sikerült  festészetével beépülnie az európai képzőművészetbe, addig néhány év óta a nyugati világ érdeklődésének folyamatos és erőteljes nővekedése figyelhető meg  az ázsiai, ezen belül is leginkább a kínai és koreai kortárs képzőművészet iránt. Ez az érdeklődés napjainkban tetőfokára hágott, és ma már szinte minden valamirevaló galéria kötelezőnek érzi, hogy kiállítási programjában szerepeljen  legalább egy-két japán, kínai vagy koreai művész is, de ugyanezt a jelenséggel találkozunk a múzeumok nagy részénél is. Annak csak örülhetünk, hogy Európa végre más világtájakra is odafigyel, és igazán elismerésre méltó a művészeti élet szereplőinek erre irányuló erőfeszítése is, de amikor egy tendencia divattá válik, óhatatlanul megjelenik a porondon az érdemeiken jóval felülértékelt, középszerű művészek sokasága is. Olyanok, akik, ha nem a szóbanfogró földrész valamelyik országából érkeztek volna, hanem mondjuk Budapestről, Berlinből vagy éppen Amszterdamból, akkor kritikusok, kurátorok és gyűjtők egyaránt észrevétlenül siklanának el munkáik fölött.
A hosszú bevezetővel azt kívántam érzékeltetni, hogy  milyen fenntartásokkal érkeztem az idén fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő brüsszeli J. Bastien ART Galériába, hogy megnézzem a tulajdonos legújabb felfedezettjének, a kínai Zhang Fangbainak a kiállítását. Előítéletemet pillanatok alatt legyőzte az a kisugárzás, ami a fiatal festő képeiből árad. Ahogy a katalógusban kritikusa, Lennart Utterström írja, Zhang Fangbai festményein «nemcsak láthatjuk a buddhista, taoista energiát, a «qi»-t, de azt érezzük is».
Az 1965-ben született, Pekingben élő Zhang Fangbai művészetében a keleti és nyugati hagyományok olyan természetes módon ötvöződnek, hogy minden keresettség nélküli festményeit hitelesnek, belülről fakadónak érezzük. A kínai bölcsek szellemében, csak arra szorítkozik, ami lényeges, és ez nemcsak a létrehozott látványban, de eszközhasználatában is megnyilatkozik: a néhány festményén fellelhető, diszkréten elhelyezett színes kis foltoktól eltekintve, csak fekete és fehér színnel dolgozik, papírra vagy vászonra. Újabban ugyan a vászon egyenletes felületét, kis szigeteket alkotva,  kókuszrosttal vagy áztatott papírral töri meg, de ezt csak azért teszi, mert «ezek az anyagok lelassítják a kezem mozgását, és ez a léleknek éppúgy, mint a kéznek,  időt  ad a gondolkodásra». Zhang Fangbai a nyugati festőkhöz hasonlóan leginkább olajjal dolgozik, de azt oly módon használja, mint ahogyan azt a kalligráfusok tették régen, és teszik ma is a tussal.  Képeinek kiinduló témája leggyakrabban a keleti művészetben több évszazad óta jelenlévő sas és hal motívuma, amely néha határozottan felismerhető, máskor pedig csak egy foltszerűvé oldódó forma idézi. Ha Zhang Fangbai képeivel az európai festészetben próbálunk rokonságot  találni,  akkor talán leginkább Henri Michaux munkáit említhetjük.
Nem nehéz megjósolni, hogy a Stockholm utáni brüsszeli bemutatkozást hamarosan további európai városok fogják követni.
Galerie J. Bastien ART , Brüsszel
2008. február 14.–március 30.