A majdnem egy évszázadot megért Henri Cartier-Bresson (1908–2004) fotóművészi hitvallása szerint: „Világéletemben eltökélt szándékom volt élőben elkapni az életet. Mindig mohón vágyakoztam arra, hogy egy eseménynek a lényegét, amely éppen előttem játszódott le, egyetlenegy felvételben megörökítsem…”

Pedig a jómódú párizsi textiliparos fia előbb festészetet tanult, majd az irodalom felé fordult (főleg Rimbaud verseit, Dosztojekvszkij prózáját vagy Schopenhauer filozófiáját olvasta), aztán a kortárs zenével kacérkodott, végül a szürrealista mozgalom forradalmi magatartása vonzotta, amelyben a polgári társadalom teljes elvetésének energikus megtagadását látta igazolódni. A fotográfia iránt akkor kezdett igazán érdeklődni, amikor egy Leica-gépet szerzett 1932-ben. A kis képméret lehetővé tette, hogy bármikor kattintásra készen álljon és ez az átmenetinek ígrékező hobbyt életre szóló szenvedéllyé változtatta.

Beutazta az öreg Európát keleti felétől az Ibériai félszigetig vagy délen Itáliáig, az Újvilágban az USA mellett Mexikót is felkereste, eljutott a fekete kontinensre Afrikába. Bár rendszeresen fényképezte a prominens politikusokat és más közéleti személyiségeket, igazán a társadalom peremére sodródott kisemberek sorsa érdekelte, bármikor és bárhol járta a világot. Az a mondás járja, hogy szerencséje csak az igazán tehetséges embernek lehet. Nos, Cartier-Bresson minden bizonnyal ezek közé sorolható, hiszen épp a polgárháború kitörése előtt járt Spanyolországban, Indiában Mahatma Gandhival meggyilkolása előtt alig egy órával találkozott, Kínában akkor tartózkodott, amikor összeomlott a Kuomintang rezsim és a vörösök bemasíroztak a birodalomba, Berlinben pedig megélte a várost hosszú évtizedekre hermetikusan kettészelő fal építésének kezdetét. Ám felvételei korántsem a megörökített személyiségek vagy történelmi események miatt érdekesek az utókor számára, hanem azért, mert a körülmények és a háttérinformációk ismerete nélkül is megragadnak. Ez pedig Cartier-Bresson szemléletének szuverenitásán múlik elsősorban, azon a bizonyos „mindent belesűríteni egyetlen képbe” vágyán, amely jobbára sikerült is neki hosszú és termékeny élete folyamán. Egész munkásságából is különösen kiemelkednek azok a korai, 1926 és 1934 közötti évek , amelyekből mostani kiállítását is válogatta a New York-i Modern Művészetek Múzeuma és Versicherungskammer Bayern kulturális célokat szolgáló (hangversenyeket és tárlatokat egyaránt befogadó) Kunst-Foyerjában tekinthetnek meg a látogatók Münchenben a jövő év januárjának végéig.

A bajorországi vendégtárlatra az adott apropót, hogy Henri Cartier-Bresson hatvan évvel ezelőtt, 1947-ben hozta létre New Yorkban a Magnum Fotóügynökséget olyan társaival, mint a magyar származású és nem kevésbé híressé vált Robert Capa, továbbá David Seymour, Bill Vandivert és George Rodger. A rangos agentúra mindmáig irodákat tart fenn székhelyén éppúgy, mint londoni, párizsi vagy tokiói filiáléin. A müncheni tárlat eredeti címe: Henri Cartier-Bresson: The Early Work, míg a Schirmer-Mosel Verlag németesen precíz katalógusa a Henri Cartier-Bresson: Die frühe Photographien 1926–1934 elnevezést viseli fedőlapján. A kiállítás élményét a világhírű mesterről elnevezett és a hagyatékát ápoló alapítvány 2003-as filmje teszi teljesebbé non-stop vetítésen, Egy tekintet élettörténete címmel. A fotós ars-poéticája pedig utólag is elgondolkodtathatja a látogatót, miszerint : „A fényképészet művészetében a legapróbb részlet is a kép nagyon tartalmas elemévé válhat, a legrejtettebb emberi vonás pedig leitmotívummá léphet elő”.