Vajon igazolhatók-e azok a kormányzati vádak, melyek szerint a Földközi-tengeren menekülteket mentő csoportok összejátszanának az embercsempészekkel? A londoni Grenfell Tower tavalyi, 72 áldozatot követelő tűzeseténél kinek és milyen biztonságtechnikai mulasztásai vezettek a tragédiához? A szíriai kormány által vehemensen tagadott kínzások Saydnaya börtönében miként bizonyíthatók, ha oda független szakértő be nem teheti a lábát? Négy évvel ezelőtt pontosan miért bombázott az izraeli véderő Rafában, és miért kellett 136 civilnek meghalnia?

A Forensic Architecture csoport ezekkel és más, politikailag hiperérzékeny ügyekkel foglalkozik, hogy bizonyítási eljárásaival új, eltérő megvilágításba helyezze a történteket. Az architektúra, a térelemzés, a számítógépes modellezés, az oknyomozás különféle eszközeivel szinte újrajátssza az eseményeket, hogy megragadható legyen az a képlékeny valami, amit igazságnak nevezünk. És ami még a post-truth világban is rendkívül kellemetlen tud lenni, főként a hatalom mindenkori birtokosainak.

A londoni Goldsmiths egyetemen, Eyal Weizman építész kezdeményezése alapján alakult műhely tagjai között építészek, számítógépes és vizuális szakemberek, újságírók, filmkészítők, társadalomtudósok, jogászok vannak, kimondottan képzőművész nincs is. Munkájuk eredményét pedig leginkább bírósági tárgyalótermekben mutatják be, és jelentésekben publikálják, vagy kiállításokon teszik hozzáférhetővé.

Amióta április végén nyilvánosságra hozták a brit Turner Prize, a legrangosabb európai képzőművészeti díj jelöltjeit, többen vakarják a fejüket: a Forensic Architecture helyet kapott a listán, tehát akkor művészeti projekt? Pedig alapvető szándéka más. Kutatócsoportként, sőt, ügynökségként határozzák meg magukat, a témáik erősen kötődnek az emberi és állampolgári jogok területéhez, amúgy pedig az oknyomozás egy igen speciális válfaját művelik.

Évek óta szerepeltek már kortárs művészeti helyszíneken, de tavaly, a kasseli Documentán – ami a Velencei Biennálé után a legnagyobb kortárs művészeti esemény Európában – szinte meg- és felrázta a művészeti világot egy munkájuk. Vagy művük? Éppen egy Kasselben történt, rasszista indítékú gyilkosság ügyében zajlott nyomozásuk anyagát mutatták be, érdekfeszítően izgalmas videóprezentációban.

Halit Yozgat török fiatalembert, egy netcafé pultosát munka közben lőtték le 2006-ban. A tettes a később lelepleződött NSU (Nationalsozialistischer Untergrund) nevű neonáci terrorcsoport tagja volt, a merénylet pedig a kilencedik eleme annak a bevándorlók, vagy leszármazottaik ellen irányuló gyilkosság-sorozatnak, amely sokkolta Németországot.  A kasseli eset idején azonban a német nyomozati szerveknek még a sorozatszerűséget és a rasszista indítékot se akaródzott vizsgálni – erős hasonlóság ez a magyarországi romagyilkosságokkal, egy ideig ott is az „egymás közti leszámolás” teóriáját kommunikálta a rendőrség.

Az eset kapcsán aztán a tanúvallomások között ott feküdt egy titkosszolgálati alkalmazotté is. Andreas Temme pont a szélsőjobbal foglalkozó fedett ügynök, de azt állította, egyszerű vendégként ült bent akkor a netcaféban. „Rosszkor, rossz helyen” – vallotta. Egy randioldalt böngészett, majd fizetett és távozott, s közben nem látott és nem hallott semmi különöset. Vele aztán nem is foglalkozott a bíróság, a Forensic Architecture-t viszont itt kezdte érdekelni a dolog. Nemcsak az, hogy Temme, a tinderező titkosszolga igazat mondott-e (mint a csoport bebizonyította: nem), hanem az, hogy milyen kérdések vannak itt még, lehet-e ebben az egészben szerepe az államnak?  Mindenesetre a titkosszolgálat a saját belső vizsgálatának anyagát 120 évre titkosította.

A  hétvégén Budapesten járt Christina Varvia, építész, a csoport egyik tagja, és előadást tartott a Trafó Galéria Gondolatplasztika című sorozatában – tehát megint csak egy művészeti eseményen. Az előadás másnapján volt néhány percünk beszélgetni – a csoport már nemigen ad interjút, de mint Christina Varvia mondta, Magyarországon kivételt tesznek, mert itt a személyes megszólalásnak nagyobb a tétje.

artportal: Az előadás elején úgy definiáltad a csoportot, hogy „research group”, vagy „research agency”. Eközben rendre feltűntök művészeti kontextusban, kiállítási terekben. Mennyire tartjátok a tevékenységeteket művészi munkának, művészeti praxisnak?

Christina Varvia (Ch.V.): Amit csinálunk, az alapvetően kutatás. A gyakorlatunk pedig a nyomozás, oknyomozás. De ezzel együtt vannak benne esztétikai elemek, értékek, és ezek éppen úgy a kutatás részei. Szóval, ha egy bizonyításon gondolkodunk, akkor ennek az is része, hogy azt miként prezentáljuk, hogyan jelenik majd meg. Kérdés, hogyan definiáljuk a művészet, a művész fogalmait. Számunkra a művész azt is jelenti, aki megkérdőjelezi a fennálló viszonyokat, rákérdez a politikai status quóra, és akiben dolgozik a kiváncsiság, hogy a dolgok végére járjon. Mi azonban nem kizárólag művészek vagyunk, hanem csak részben művészek.

Computer simulation and motion tracking of Andreas Temme’s line of vision in the internet cafe. Image: Forensic Architecture, 2017

Azt mondtad a prezentációban, hogy a kiállítási tér számotokra elsősorban fórum. A dolgok megbeszélésének a fóruma. Ez azzal függ össze, hogy változik a kiállítóhelyek szerepe? Vagy inkább a Forensic Architecture keres magának helyeket ahhoz, hogy bemutathassa a munkáit?

Ch.V.: Nem hinném, hogy a kiállítóterek, kulturális terek változó szerepe van emögött, hiszen mindig is a nyilvános diszkurzus terepei voltak. Itt inkább arról van szó, hogy mi hogyan használjuk a kiállítást, mint helyzetet. Kipakolunk, előtárunk egy anyagot, ami olyanfajta viszonyrendszereket mutat,  amelyeket nehéz volna feltérképezni más kontextusban. Szóval, ha összeraksz egy bizonyíték-csomagot, amelyet beviszel a bíróságra, hogy bemutasd, akkor ennek ott megvan a maga szabályozott módja. A mi munkánknak vannak olyan elemei, vonatkozásai, amelyeknek ott nincs helyük, miközben ugyanolyan fontosak. Például az erőszak bemutatásának mikéntje, vagy az, hogy kitakarunk-e egy arcot a fotón vagy sem. Amikor a Földközi-tengeren dolgoztunk, és azt kutattuk, hogy igazak-e a különféle kormányzatok vádjai, melyek szerint az emberi jogi szervezetek összejátszanak az embercsempészekkel, akkor rengeteg felvételünk keletkezett olyan menekültekről, akik a tengeren keltek át, a segélyhajók onnan mentették ki őket. Nagyon is konkrét kérdés a bemutatás során, hogy jogunk van-e megmutatni az arcukat, vagy nincs. Ha kitakarjuk, akkor tulajdonképpen azt a narratívát folytatjuk, amely démonizálja a „migránsokat”, arctalan tömegként mutatja, végső soron dehumanizálja őket. Ezek egyre alapvetőbb kérdésekké válnak a munkánk során, és ki akarjuk nyitni a témákat, hogy vitatkozni lehessen róluk. Ebben a konkrét esetben végül kitakartuk az arcokat, mert nem volt meg az engedélyünk az emberektől, hogy mutathassuk őket. Mindannyian menedékkérők, de különböző szakaszban van a kérelmük elbírálása, és nem tudhatjuk, mikor avatkozunk bele az ügyükbe akaratlanul is. Namost, pontosan a kiállítási tér az a hely, ahol a munkánkat érintő nagyobb kérdésekről beszélni lehet. És ott fel tudjuk vetni a problémákat építészekként, művészekként vagy akár egyszerű polgárokként. Így különböző aspektusok jönnek elő a társadalom és az egyén, a kormányzat és az állampolgár viszonyáról egy olyan térben, ahol sokkal tágabb értelemben lehet ezekről beszélgetni. Ezt nem tudod megtenni egy bírósági ülésteremben, ahol korlátozva vagy, de a médiában sem, ahol szerkesztve, tömörítve jelennek meg a dolgok.  A kiállítási térbe eseményeket szervezhetsz, behozhatod az embereket, és magad teremtheted meg a beszédhelyzeteket.

Mit mondanál a saját személyes motivációidról? Miért csinálod éppen ezt?

Ch.V.: Építészként kezdtem, mert egyszerűen így gondolkodom: térben, időben, viszonyrendszerekben. Nálunk azonban mindez módszertanként jelenik meg, az építészetet módszerként használjuk. Ellentétben a hagyományos értelemben vett építészettel, mi nem épületekre teszünk javaslatot, hanem látószögeket, megközelítésmódokat ajánlunk, ahonnan egy esemény szemlélhető. Legyen az konfliktushelyzet vagy akár háború. Ahonnan egy helyzet és egy helyszín „olvasható”, értelmezhető. Mondjuk, egy város. Ez a gondolkodásmód, a módszer pedig a térben és időben zajló pontos analízis. A viszonyok feltárása azáltal, hogy rekonstruálunk történéseket a hozzáférhető adatok, tények, bizonyítékok alapján. Hogy személyesen én miért csinálom? Van ebben egyfajta politikai késztetés is. Úgy érzem, hogy ha politikailag aktív polgárokként érzékeljük, mi zajlik a környezetünkben, a szomszédban, akkor az egyetlen út, hogy az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen küzdjünk, az az, ha valóban cselekszünk, beavatkozunk, teszünk valamit. Én is ezen az egy módon tudom csak elviselni azt, ami történik. Használjuk a képességeinket, de elemző módon tesszük ezt. És mindez kifizetődő is, mert például elképesztő emberekkel találkozhatunk a munkánk során. Ha olyanokkal hoz össze a sors, akik keresztülmentek valamin, amin te remélhetőleg soha az életben nem fogsz, az nagyon sok mindenre megtanít. Amikor például találkoztunk a Saydnaya börtön túlélőivel Szíriában, akik az ottani kínzásokat, bántalmazásokat elszenvedték. Velük megismerkedni hihetetlen élményt jelentett, és alázatra tanított.

Hogyan találjátok meg az eseteket, ügyeket? Vagy az ügyek találnak meg titeket?

Ch.V.: Mindkettő. Van, hogy egy NGO vagy emberjogi szervezet keres föl minket, mert valamilyen ügyben segítségre van szükségük. Nem is mindig tudják, éppen mire volna szükség, csak szeretnének együttműködni velünk. Van, hogy nagyon is pontosan megfogalmazott kutatási célról van szó. És van, hogy mi gondoljuk azt egy adott ügyről, hogy fontos lenne foglalkozni vele.  Most például nagyon figyelünk a Gázában zajló eseményekre. Beszélünk NGO-kkal, de a saját megfigyeléseinkre is hagyatkozunk, és aztán minden esetben kapcsolatba lépünk helyi csoportokkal. Fontos tudni, hogy ami történik, az nem a valahol a távolban, a mi londoni székhelyünktől messzire zajlik, ahol nincs módunk tájékozódni. Mi mindig helyi szervezetekkel dolgozunk. Olyan témát választunk, aminek politikai jelentősége van. És mindig kell, hogy legyen egy megoldandó kérdés, ami összefügg az adott tér valamilyen vonatkozásával. És van, hogy úgy választunk ki eseteket, hogy ki tudjunk próbálni valamilyen új technológiát, mert az is része a munkának, hogy friss megoldásokat használjunk, vagy fejlesszünk ki.

Technikai szempontból nagyon is attraktív, amit csináltok, a bemutatás módja, az eszközök, a látvány, a számítógépes modellek, a videók. Mennyire fontos a „produkciós” oldal?

Ch.V.: Ez mind része ugyanannak az integrált folyamatnak, nem különül el a kutatás, az analízis és a prezentálás. Minden lépésnél fontos az esztétikai oldal is, és mindig azért, hogy segítsen megvilágítani, mi is zajlik pontosan. Ezen a módon tudjuk akár a legbonyolultabb ügyeket is közvetíteni.  Különböző időmetszeteket használva, különféle látószögeket, az események más-más nézetét. A tárgyalóteremben is fontos a bizonyítékok bemutatásának módja. Nem elég csak leírni, be kell mutatni, el kell játszani, ábrázolni kell.

Hogyan mérhető a munkátok hatásfoka?

Ch.V.: Nem lehet számokban, mennyiségekben megfogalmazni. Azt mondanám, van néhány győzelem, amelyet elkönyvelhettünk. Amikor 2014-ben a gázai Rafában zajló bombázásokkal foglalkoztunk, és bemutattuk a jelentésünket, az IDF, az izraeli véderő felfüggesztette az úgynevezett „Hannibál direktívát”, egy szigorúan titkos policyt, ami azokra az esetekre vonatkozott, ha valahol izraeli katonákat ejtenek fogva. Az izraeli hadseregnek ilyen esetekben mindent el kellett követnie, akár a saját katonáit is megölhette, annak érdekében, hogy ne váljanak túszokká. Ez Rafában, 2014-ben nagyon súlyos veszteségekhez vezetett, 136 palesztin civil halt meg egy nap alatt a bombázásban. Vagy ott volt egy gyilkossági eset a Negev-sivatagban, 2017-ben. Izraeli rendőrök lelőttek egy beduin tanárt, a magyarázat szerint azért, mert autójával keresztülment egy rendőrön, aki meghalt. Azt állították róla, hogy terrorista, és hogy kapcsolatban áll az ISIS-szel. Mindez akkor történt, amikor az izraeli erők egy illegális beduin települést akartak lerombolni. Mi be tudtuk bizonyítani, hogy először a beduin férfit lőtték meg, ettől vesztette el az uralmát a kocsija fölött, és csak ezután ütötte el a rendőrt. Itt az államnak el kellett ismernie, hogy az illető nem volt terrorista. Megnyertünk egy apró küzdelmet, de közben mégiscsak leromboltak egy egész falut. Meg kell elégednünk apró győzelmekkel, de ezek stratégiailag fontosak lehetnek, és mind valamiféle nyomást jelentenek, hogy a dolgok változzanak. De türelmesnek kell lenni.

Ragaszkodtok a tényekhez, miközben a világban, a tény mint olyan, tökéletesen megkérdőjeleződött – főként politikai motivációk alapján. Interpretációk vannak, és ezekhez igazítják hozzá a tényeket.

Ch.V.:  Az igazság elég problematikus koncepció, mert sokféle nézete, felfogása van, az események számtalan megélése lehetséges. Ebben a post-truth korszakban nem is igazán azt látjuk, hogy a tények nem számítanak, hanem azt, hogy keményebben meg kell dolgoznunk értük. Burjánzik a média, kiszélesedett a nyilvánosság mezeje, többféle hang hallatszik. Új reflexeket és új módszereket kell kifejlesztenünk a dolgok hitelesítésére. Nem arról van szó, hogy vége a tényalapú megközelítésnek. Még Donald Trump sem menekülhet el a tények elől; egy darabig sikeres volt abban, hogy elzavarja őket, de csak visszajönnek, és harapdálni kezdik.   

Nyitókép: Christina Varvia prezentációja a Trafó Galéria Gondolatplasztika című sorozatában. Fotó: Szalai Bori/Trafó Galéria