Gitte Villesen 1965-ben született dán művész, az elmúlt években többször is kiállított Magyarországon. Legfrissebb munkáit – fotóit és egy videót – a Kisterem Galéria mutatta be Budapesten Zaj egy némafilmhez címmel. A videóban Balogh Gyöngyi, filmrestaurátor beszél a némafilmek álomszerű hangulatáról, egy különleges filmrestaurálás történetéről, a némafilmek között töltött életéről. Az a fajta figyelem, aprólékosság és időszemlélet, amely Villesen munkáiban, projektjeiben megjelenik, ritkaságszámba megy. Ez nem vizuális „fast food”.
artPortal: 2006-ban volt először Magyarországon, amikor a Műcsarnok felkérésére 1 hónapig dolgozott nálunk. A most kiállított anyag ötlete akkor született meg.
Gitte Villesen (G.V.): Nagyon örültem ennek a felkérésnek, de egy kicsit aggódtam is amiatt, hogy nem ismerem a nyelvet. A munkáim nagy része emberekről szól, az ő életükről és a szenvedélyeikhez fűződő viszonyukról. Az értékek és társadalmi normák alakulásának folyamatával foglalkozom. A munkamódszeremnek az a lényege, hogy találkozom, beszélgetek emberekkel, és ezek a találkozások, a másikkal létrejövő kapcsolat nagyon fontos a születő műveknél. Emiatt voltam annyira bizonytalan a nyelv miatt. Az nyilvánvaló volt, hogy, mivel sokan nem beszélnek angolul, szükségem lesz egy tolmácsra. De ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha egy némafilmben lennék: eleinte a másik gesztusaira, a viselkedésére koncentrálok, próbálom kitalálni belőlük, miről beszélhet, azután tudom csak meg a jelentést. Akkor viszont már nem a beszélővel vagyok „kapcsolatban”, hanem a tolmáccsal. Tehát rögtön létrejön egyfajta elidegenedés a szövegtől.
Gitte Villesen. Fotó: florliartlysefjord
Korábban nem foglalkozott némafilmekkel?
G.V.: Nem. Illetve volt egy munkám, a Kitchen etc. Ez egy olyan konyháról szól, amelyet egy osztrák építész csinált. Az ő archívumában bukkantam rá egy 1927-es némafilmre. Akkor jöttem rá, hogy mindig is érdekelt a filmeknek ez a két típusa : az egyik a dokumentarista, társadalompolitikai megközelítésű, a másik pedig az olyan mozgókép,amely – mint például a némafilm is – teátrális, a realitástól messzire rugaszkodó. Az első típusnál az a lényeg, hogy a lehető legtermészetesebb legyen, a másiknál pedig egyfajta menekülésről van szó a valóság világából. Megcsinálni azt, ami a hétköznapi életben nem lehetséges.
Miként alakult ki a munkamódszere? Beszélgetések, a szövegek felől közelít a művészethez. Először irodalmat tanult még Dániában, ha jól tudom…
G.V.: Igen, tényleg valahogy mindig az lesz a vége, hogy valamilyen szöveges része is van a munkának. Eleinte csak rajzoltam, meg szobrokat készítettem. Azután amikor elkezdtem videókkal foglalkozni, interjúkat csináltam, és olyan történeteket mondtam el, amelyekben én is benne voltam a szituációk részeseként. Eleinte csak kis szövegeket írtam a videókhoz, amelyek a találkozások hátterét mutatták be. Nagyon érdekel maga a történetmondás folyamata, az, hogyan ad elő valaki egy történetet újra és újra. Szeretek játszani az információval, azzal, hogy mit mondok el, és mikor, illetve mit hallgatok el.
Fotók a Kisterem-beli kiállítás anyagából.
Honnan jön ez az érdeklődés a történetmesélés iránt?
G.V.: Nem tudok rámutatni egy dologra, de most eszembe jut egy fontos élményem: még amikor irodalmat tanultam az egyetemen, az egyik órán Per Olov Enquist Strindbergről szóló darabja volt terítéken, amelyben az írónak azt mondja a volt felesége egy veszekedésük során, hogy vannak emberek akik hazugságokkal mondják el az igazat, és vannak, akik hazudnak az igazságot felhasználva. Ez megmaradt bennem. Sokat gondolkodom azóta is arról, mikor és mennyire számít, hogy mi igaz, és mi nem. Mi köze van egyáltalán az igaznak „a nagybetűs igazsághoz”?
2006-os magyarországi tartózkodása során végül is eljutott a Magyar Nemzeti Filmarchívumba. Hogyan került oda?
G.V.: Azt tudtam, hogy Magyarországon is volt a némafilmnek egy erős korszaka. Innen már adta magát a dolog, hogy a kutatómunkát a némafilmekkel kezdjem. Az archívumban látott rengeteg alkotás közül a némafilmeken túl, a 80-as években készült fikciós dokumentumfilmek varázsoltak el igazán, amelyek nagyon mások, mint a Dániában készült hasonló filmek. Egyszerűen azért, mert Magyarországon pont arra használták, hogy közelebb kerüljenek bizonyos politikai problémákhoz, a társadalmi valósághoz. Könnyebb volt kényes kérdéseket megvizsgálni, elemezni ezekben a filmekben. Skandináviában a fikciónak teljesen más jelentése és feladata volt. A mi szüleink generációja egy a mainál sokkal homogénebb társadalomban nőtt fel, abban a hitben, hogy létezik valahol az igazság, ami megkereshető. Így a filmekben a valósággal, illetve a dokumentálással történő játéknak más volt a tétje. Bizonyos szempontból sokkal naivabb volt ez a filmkészítés, mint Kelet-Európában: a játék mindig annak a megkérdőjelezésére irányult, hogy létezik-e egyáltalán ez a bizonyos egyféle igazság. Visszatérve az itteni munka kezdetére, ha számomra ismeretlen helyen dolgozom, mindig az a célom, hogy olyan munka szülessen, amely az adott helyről is szól, de nem csak arról. És az is fontos, hogy azt a pontot, ahonnak az alkotás elkezd nem a helyről szólni, ne lehessen könnyen azonosítani. 2006-ban az első ember, akit megismertem a filmarchívumban, Balogh Gyöngyi volt, aki a magyar filmkészítés 1945-ig tartó időszakának szakértője, a filmek restaurálásával is foglalkozik. Vele készült interjúkon alapszik a most bemutatott videó. A beszélgetéseink nagyon erős hatást gyakoroltak rám, intenzíven éltek bennem. Éreztem, hogy még vissza kell jönnöm Magyarországra. Bár 2006-ban végül a Fészek Klubról készült videót állították ki a Műcsarnokban, Valkó Margittal, a Kisterem Galéria tulajdonosával megállapodtam abban, hogyha befejezem a Nemzeti Filmarchívumban elkezdett munkát , akkor ők rendeznek egy kiállítást, hogy bemutassák. Sokáig bennem motoszkált ez a téma, visszajöttem háromszor is, 2009-ben, 2010-ben és ’11-ben.
Mi érdekelte ennyire? Valamilyen speciális magyar probléma, vagy általános, európai kérdések?
G.V.: Leginkább az, ahogy az emlékeinkkel foglalkozunk, a történelmünkkel. Ahogy próbáljuk megőrizni, átalakítani, megjavítani, azután ahogy megbékélünk vele. A kontraszt a konkrét realitás és a között a világ között, ahova a gondolatainkban menekülünk filmnézés közben. Azután az is nagyon érdekes, ahogy ez a képzeletbeli világ visszahat a minket körülvevő realitásra is. Mindig is kettős érdeklődésű voltam: vonzott a nagyon valós, konkrét világ, másrészről viszont iszonyú sok szépirodalmat olvastam kitalált világokról. És az az igazság, hogy a két különböző módon nyert tapasztalat között számomra nincs különbség. Ez a film is a két megközelítési forma kombinációja. Arra voltam kíváncsi, egységbe lehet-e hozni ezt a kétféle hozzáállást, létre lehet-e hozni így egy filmet: a fotók egy része egyszerűen dokumentálja a szituációt, a helyszíneket, a másik részük viszont szubjektív, legjobban azzal az „álomszerűséggel” lehetne jellemezni őket, amit Gyöngyi használ a némafilmekre.
Majdnem tíz évig készült ez a film. Miért?
G.V.: Azt hiszem, ha pontosan tudnám az okokat, nem fejeztem volna be a filmet. Addig, amíg nem hagy békén a téma, tudom, hogy dolgom van még vele, és próbálok a mélyére jutni az okoknak, muszáj foglalkoznom vele. Nyilván Gyöngyi személyisége is benne van: az a mód, ahogy a némafilmekről beszél, amikért rajong. Egyrészt félelemmel töltött el, hogy olyan komplex kontextusa van mindennek, sose lehetek biztos benne, hogy értem a dolgokat, másrészről ez az elveszettség-érzés inspirált, lökött tovább, hogy megtaláljam a módját a benne való létezésnek. Meg akartam örökíteni ezt a kettősséget: néha kiismerhetetlennek tűnik, máskor otthonosan ismerős. Nagyon sok mindennek teljesen más a kontextusa, jelentése, mert más a hely története. Tehát az események, helyszínek, történések egyszerűen attól is mások, hogy egy adott helyen vannak, és nem egy másikon. Most Afrikában, Gambiában dolgozom így, egy ottani családhoz megyek vissza újra és újra, 2008 óta. Véletlenül dolgozom pont ott, és épp azokkal az emberekkel. A velük való személyes kapcsolat ablakot nyit nekem, amelyen keresztül egy olyan világba látok bele, ahol történetek várnak rám. Ez Magyarországra is igaz. Ha nem találkozom Gyöngyivel, valószínűleg nem térek vissza. Nagyon sokan hajlandók kérdésekre válaszolni, de az már sokkal ritkább, hogy azt érzem, egy másik ember beenged a saját terébe, a saját gondolatai közé, hogy ott „felfedezéseket” tegyek.
A különböző helyek megértésének nehézségeiről beszél. Ehhez képest már egy ideje Németországban él, tehát elhagyta Dániát.
G.V.: Azért szeretek utazni, különböző helyeket megismerni, mert sokkal messzebbről tudok így ránézni mindenre. Tágabb perspektívából látom saját magamat is. Nagyon könnyű beleragadni egy gondolkodásmódba, és ha különböző helyeket látsz, az mindig megingatja kicsit az ember meggyőződéseit. Ilyenkor meg kell kérdőjelezned azt, amit a világról gondolsz. Rabja vagyok a történeteknek, és az utazás tulajdonképpen különböző történetekkel, narratívákkal való találkozás.
De a történetek állandóan ott hevernek az ember körül, utazás nélkül is. Vagy a távoli tájak történetei másképp működnek?
G.V.: Nem tudom. Abban vagyok csak biztos, hogy ha egy olyan helyen dolgozom, amelyről azt gondolom, hogy ismerem, biztosnak, magától értetődőnek veszek mindent, azt is, amit nem kellene. Ha viszont új, ismeretlen helyen vagyok, sokkal nyitottabb állapotban kell magamat tartanom. Így kényszeríti magát az ember arra, hogy folyamatosan figyeljen, résen legyen, gyanakodjon.