A zene és a képzőművészet összefonódása a 20. század közepén, a rock zene megszületésével teljesedett ki.
Korábban is fontos szerepet játszottak az operaelőadások, operettek, zenés kabarék díszletei, jelmezei a zene élményének kiterjesztésében. Sokszor a kor legelismertebb képzőművészei által tervezett plakátok, szórólapok, újságokban megjelent rajzok, metszetek, később fotók népszerűsítették az előadásokat és az előadókat. A 20. század első harmadától a lemezborítók is fontos művészi üzenethordozókká váltak. Azonban a rock lett az első műfaj, amelyben a látvány és a zene egyenlő fontosságúvá vált.
A rock és mindmáig szaporodó mutációinak lényege nem a zene komplexitása, mint a klasszikus muzsika esetében, hanem az egyéni hangzás és az előadó megjelenítette attitűd. Minden szabadsághirdetése ellenére a rock minimalista, szonettszerűen kötött műfaj. Határait sokan – például a Pink Floyd, Frank Zappa, Crosby, Stills, Nash & Young, David Bowie, Brian Eno, vagy éppen utolsó albumain a Beatles – próbálták tágítani. E próbálkozások közül számos örökzöld műveket eredményezett, de a műfaj szexi logikája a nagy kísérletezőket gyorsan visszacsábította az alapokhoz: a néhány akkordhoz, az egyszerű dal-szerkezethez és ritmushoz, a mantra-szerű szövegekhez, az ismétlődő, hipnotikus riffekhez (leitmotif) és a közönség figyelmét fenntartó hookokhoz (emblematikus zenei gondolat). A rock zenészei a zene komplexitása helyett az egyéni hangzás kifejlesztésére és külsejük, színpadi személyiségük megkomponálására fókuszáltak. A rock zenéje táncra, feszültségeik levezetésére, végső soron szexualitásuk szabadon engedésére inspirálja a fiatalokat, míg az előadók képregényszerűen emblematizált, logósított, a show elengedhetetlen részét képező személyisége viselkedésmodelleket kínálva magatartásváltozásra, sorskontrollra buzdít.
Kortárs beszámolókból tudjuk, hogy például Liszt Ferenc zongoraművészi sikeréhez előadói stílusának külsőségei, a teátrális mozdulatok, a lobogó hosszú haj, a romantikus öltözetek, a markáns arcél (sőt, az arcát ékesítő hatalmas bibircsók is) egyaránt nagyban hozzájárultak. Ugyanígy, a legnagyobbnak tartott karmesterek külseje, mozgáskultúrája (tánca a pulpituson, ha úgy tetszik – l. Herbert von Karayan a világ legtekintélyesebb szimfonikus zenekarait dirigálva előadott balettjeit) legalább akkora hatást gyakorolt, gyakorol rajongóikra, mint zenei ismereteik mélysége. Ugyanez figyelhető meg a világhírű operaénekesek (különösen a férfiak) esetében.
A külsőségek a rock műfajában megteremtői, Little Richard, Elvis Presley, Jerry Lee Louis, Chuck Berry első fellépéseitől kezdve kiemelkedő fontossággal bírtak. Az előadók jelmezei, hajviseletei, színpadi mozgása ugyanúgy a hatásmechanizmus lényegi elemei, mint a dobok szeretkezésre emlékeztető, inspiráló lüktetése, a basszus altestet masszírozó dörgése, a szólógitár erotikus extázist idéző és előidéző sírása. Az előadók kinézete, színpadi személyisége az egész világra kiterjedő divathullámokat indított el, rajongóik milliói igyekeztek, igyekeznek úgy öltözni, úgy fésülni a hajukat, úgy mozogni, viselkedni, mint ők.
A rock koncertek sikeréhez a világítástechnika és a színpadi látvány ugyanolyan (sokszor jóval nagyobb) mértékben járul hozzá, mint az előadói teljesítmény. A nagy sztárok koncertjeit legalább akkora látványtervezői tehetség segíti, mint a nagyoperák esetében. Nemcsak a hangosító és világosító berendezéseket, hanem a díszletelemeket, jelmeztárat is szállítják a kamionok tucatjai a koncertturnék során. A rock színpadtechnikája ma már ugyanolyan bonyolult, sok esetben jóval korszerűbb, mint amilyet a világ legjobban felszerelt színházaiban, operaházaiban tapasztalhatunk. Számítógépek vezérelte háttérvetítések, holográfia, lézerek, intelligens reflektorok, programozható LED falak, pirotechnika, forgószínpadok, süllyesztők, daruk, és más szcenikai csodák támogatják, terjesztik ki, teszik lehengerlő hatásúvá a zenét. Akár tetszik, akár nem, a külsőségek, a látvány, a minden mást kizáró, elfeledtető hangzás, az egyeduralkodóvá vált, a hétköznapok nyomorúságát jótékonyan (vagy álnokul) eltakaró felszín világában élünk, ahol a nyelvnek, a gondolatoknak egyre kevesebb, az érzeteknek, prímér ösztönöknek egyre nagyobb szerepe van.
A kezdetben egyszerű lemezborítók az 1960-as évekre a kortárs szellemiséget megjelenítő műalkotásokká váltak. Andy Warholtól, Salvador Dalín át, Roy Lichtensteinig át számos világhírű képzőművész tervezett lemezborítókat. A lemezborítók stílusa nem egy esetben (pl. a Malcolm McLaren által tervezett, vagy legalábbis koordinált Sex Pistols borító) új képzőművészeti irányzatokat indítottak el. Most, hogy a lemezek megvásárlása helyett a rajongók már az internetről töltik le (általában betegre tömörítve, pocsék minőségben) kedvenc zeneszámaikat, különösen fontosakká váltak az 1970-es évektől kezdve egyre népszerűbb, sokszor több millió dolláros költségvetésű zenei videók, amelyeket gyakran rangos, jó ízlésű filmrendezők (pl. David Lynch, Julian Temple, Spike Lee stb.) készítenek. A zenei videók bemutatásának fő terepe ma már nem az MTV, a zenei tévéállomások, hanem az internet, főleg a YouTube videó megosztó site.
Egy örökkévalósággal ezelőtt, már sikeres színházi látványtervezőként, kényszerűségből az underground sötét, mocskos, bűzös vájataiban követ törő, de a véleményformáló értelmiség által ismert íróként, képzőművészként, színházi- és filmrendezőként, zeneszerzőként azért léptem át az elit kultúrából a pop világába, mert David Bowie példáját elemezve rájöttem, hogy a rock műfajában mindazt meg tudom csinálni, ráadásul nagyságrendekkel nagyobb hatásfokkal, amit a színházban, filmben, irodalomban, képzőművészetben. Évtizedekkel később tűnt el számomra annak fontossága, hogy a közlés mely dimenziójában működök éppen, hiszen a produktumok elenyésződnek, egyedül az ideák örökéletűek, azok viszont bárhol kisarjadhatnak.
A fotósok a rock sztárjainak a kezdetektől ugyanolyan fontos munkatársai, mint a zenészek. Elsőként ők segítik megismertetni, eladni a gondosan kidolgozott, a rock mitológiájába illő karaktert, és a hasonló alapossággal képviselt, általában vad, lázadó attitűdöt. Gimnazista éveimtől kezdve élettereim legfontosabb dekorációs elemeivé rock isteneim magazinokból kivágott, a falakra ragasztott fényképei váltak. Még most, amikor fél lábbal már a koporsómban állva verem a ritmust és támadom a léggitárt, ott pompáznak szobám falán David Bowie, Bob Marley, Marilyn Manson, Iggy Pop, a Kraftwerk és Lou Reed szent ikonjaimmá vált fényképei. Sorsom nehezen vehető fordulóiban („When the going gets tough, the tough get going”) rájuk pillantva kapok energiát. Illúziók nélkül lehet, de nem érdemes élni.
Rock On! Masterworks of Rock Photography címmel fontos kiállítást rendeztek Huntington, a tehetős New York állambeli (Long Island) kisváros August Heckscher (1848–1941) német-amerikai iparbáró és filantróp által 1920-ban alapított művészeti múzeumában. 55 fotót, többek között Art Kane, Joel Brodsky, William Coupon, Bob Gruen, Jonathan Mannion, Mick Rock, Mark Seliger, Allan Tanenbaum és Alfred Wertheimer rock sztárokról készített fényképeit csodálhatják meg azok, akiknek, hozzám hasonlóan a rock zene, vagy annak valamelyik időspecifikus mutációja változtatta meg sorsát, tette teljessé az életét. Itt vannak Elvis Presley, Little Richard, Chuck Berry korai fényképei, a Beatles, The Rolling Stones, The Who, The Doors tündöklésük idején készített fotói, és néhányan a totális műfaj mai sztárjai közül is.
A képeket tanulmányozva ráébredhetünk, valójában mennyire konzervatív művészeti irányzat a rock-fényképezés. A fotósok fantáziáját szigorú szabályok tartják határok között, hiszen végső soron termékeket kell eladniuk. A kiállítás legtöbb képe, az időnként felbukkanó modernista, vagy posztmodern, néha, profán, blaszfémikus elemek ellenére leginkább a 17-18. század udvari festőinek királyokat, arisztokratákat ábrázoló portréira emlékeztetnek. Persze vannak szabadabb szellemben készült rock-fotók is, de nem sok ezen a kiállításon.
A legtöbb bemutatott kép lemezkiadók megrendelésére készült, az előadók, együttesek „hivatalos” fotósai által. Láthatjuk a vonzóan elegáns Elvis Presley-t Alfred Wertheimer 1956-ban készített fényképén, és a nevetségesen merevnek tűnő, termékkatalógusok modelljeit idéző Beatlest Henry Grossman 1968-as fotóján. Ugyancsak 1968-ban, keleti szőnyegek és brokát párnák díszletében, vadnyugati cigány hercegnőként örökítette meg Janis Joplint Baron Wolman lencséje. Joplin imázs-tervezője (stylist) abban az időben első New York-i lakótársam, Niki Nichols volt. Tőle tudom, hogy Joplin nem tudta elviselni a sminket. A gyakran órákig tartó sminkelés után – az énekesnőnek igen rossz arcbőre volt, amit alkoholizmusa még tovább rondított – egyetlen mozdulattal letörölte arcáról a festéket és szétmázolta az ajkait megszépítő, nagy gonddal felvitt rúzs-rétegeket, aztán teljes, természetes csúnyaságának pompájában tántorgott fel a színpadra.
Az alkalmazott rock-fotós feladata nem a liberális értelmiség által annyira imádott mélyvalóság („az igazság” – ugyan kérem!) bemutatása, hanem az idealizálás. Ahogy az udvari festőket elzavarta, esetleg lefejeztette, karóba húzattatta volna királyuk, ha esendő emberként, vagy torzalakként festették volna meg őt (tudomásom szerint egyedül Giuseppe Arcimboldo udvari festőnek engedélyezte ura, II. Rudolf Habsburg császár, hogy karikatúraszerű, zöldségekből és gyümölcsökből összeállított portrét készítsen róla, igaz, Vertumnust, az évszakok római istenét idézve), ugyanúgy azonnal elveszítené jól fizető állását a „hivatalos” rock-fotós, ha a marketingelni kívánt sztárt hétköznapi, esetleg visszataszító emberként mutatja fényképén. Ez a magyarázata annak, hogy például Courtney Love, a nem éppen szelíd szépségéről, finom vonásairól, jó modoráról nevezetes grunge-rocker angyalkának látszik Firooz Zahedi 2004-ben készített promo-fotóján. Még egy apró rózsa is ízlésesen stilizált szőke hajába van tűzve. Gondolom a fotózás befejeztével Courtney Love azonnal szétrágta és a legközelebbi lemezkiadó korifeus arcába köpte a bájos virágot.
Némely intelligens rock-fényképész ki tudta játszani a marketing-specialista cenzorok figyelmét (vagy ügyesen el tudta adni nekik zseniális képeit) és valóban maradandó, modelljének valódi természetét megjelenítő, ugyanakkor halhatatlan voltát nem elfedő mesterművet alkotott. Bob Gruen 1974-es John Lennon fotóján az ex-Beatle igazi vagánynak látszik, olyannak, amilyen valójában volt. Gruen Led Zeppelinről készített képe mágikus. A privát repülőgépük előtt felsorakozó zenekar tagjai között a kigombolt inget és csípőjéről lecsúszott farmernadrágot viselő, karjait széttáró Robert Plant szent elragadtatásban repülni látszik, ahogy lélekben bizonyára magasan repült is a fényképezés idején.
Art Kane Henri Cartier-Bressontól kölcsönözte a művészi ötletet, amikor a The Who szundikálást imitáló tagjait az angol zászlóval (Union Jack) betakarva mutatta. A fénykép később a The Kids Are Alright című kultikus lemez borítófotója lett. Ugyancsak Art Kane készítette a The Rolling Stones szürrealista festményekre emlékeztető képmását, és a Janis Joplint szemek nélküli, grimaszoló, a fénykép keretéből kizuhanni látszó lidércként (banshee) ábrázoló mesterművet. A rock eredendő pimaszsága jelenik meg Kane az angol királynő fényképébe harapó, fiatalon, titokzatos körülmények között elhunyt The Rolling Stones alapító, Brian Jonest mutató fényképén. A fotót visszadobta a megrendelő McCall magazin rémült cenzora. Art Kane szemtelensége eltörpül Jamie Reid angol művész II. Erzsébet királynőt kitakart szemekkel, ajkaiba szúrt biztosítótűvel ábrázoló, tíz évvel később komponált montázsának vadságához képest. A montázs felkerült az első (és tulajdonképpen egyetlen) Sex Pistols lemez borítójára.
A rock-fotók nemcsak művészeti szempontból, hanem szociográfiai, történelmi dokumentumokként is érdekesek. Megjelenik rajtuk a rock alap-mítosza, az alacsony sorból származó, koldusszegény kölyökből pillanatok alatt milliomos arisztokratává varázslódott, gyakran tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt hős legendája, és a történelem egyes állomásai, a korszellem, közízlés, a művészeti stílusok, a divat és az emberi ideálok változásai is.
Heckscher Museum of Art, Huntington NY
2010. október 2. – 2011. január 9.