Tavaly januárban a Fővárosi Közgyűlés ellenzéki többséggel határozatot fogadott el a háborúkban megerőszakolt nők emlékművének 2022-es felállításáról, nemzetközi pályázók és nemzetközi zsűri bevonásával. Ennek az átláthatónak szánt, tág történelmi és művészettörténeti szaktudást is felhasználó folyamatnak nyilvános vita is a részét képezi. Az emlékművet előkészítő állandó bizottság tagjai pedig nemzetközileg elismert tudósokat, teoretikusokat, művészeket interjúvolnak meg.
A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek tehát csak egyik eleme, hogy Budapesten létesüljön egy ilyen témájú emlékmű. Az emlékezet-történeti előkészítő fázisban forrásgyűjtés, nemzetközi tapasztalatok megismerése és gyűjtése, illetve a témával kapcsolatos tudások és kérdések nyilvános megismertetése is szerepel. Az interjúsorozat, amely itt tekinthető meg, és amelynek írott, szerkesztett változatát az artportal közölte az elmúlt hetek során, ennek a folyamatnak a részét képezi. A sorozat az itt következő szöveggel, a Németh Ilonával folytatott beszélgetéssel zárul.
Németh Ilona (1963, Dunaszerdahely) kortárs képzőművész, elsősorban köztéri munkáiról, nagyobb léptékű installációiról ismert, melyekben emlékezetpolitikai kérdések és a kelet-európai hibrid identitás áll a középpontban. Gadó Flóra, a Budapest Galéria kurátora beszélgetett vele a múltfeldolgozás folyamatáról, az emlékművek mai szerepéről és megvalósításuk lehetőségeiről, a köztéri művészet különféle aspektusairól. Illetve nagyon hangsúlyosan a személyes művészi praxisáról, a „emlékező tárgyaktól” kezdve, az általa tervezett és gyakran efemer, időszakos emlékművekig.
Gadó Flóra (GF): Fontos eseménynek gondolom, hogy Dunaszerdahelyen, 1989-ben te kezdeményezted a holokauszt áldozatainak emlékére készülő Memento emlékművet. Mi volt a szereped ebben a folyamatban és hogyan alakult ez a kezdeményezés?
Németh Ilona (NI): Igen, 1989-ben rögtön a rendszerváltás után néhány kollégával és barátommal kezdeményeztük, hogy legyen Dunaszerdahelyen egy holokauszt emlékmű. Ennek főleg az volt az oka, hogy a második világháború előtt Dunaszerdahely lakosságának kétharmada zsidó származású volt. Kis Jeruzsálemnek is szokták nevezni, azonban a zsidó lakosságnak csak egy töredéke tért vissza a háború után. Ebbe a városba jártam gimnáziumba, azonban a téma tabu volt: sosem került szóba a történelemnek ez a része. Szinte azonnal a rendszerváltás után, 1990-ben írtuk ki a pályázatot és 1991-ben fel is avatták az emlékművet, Memento címmel. A város középpontjában lévő elhelyezkedése sem véletlen, a zsinagóga helyén áll, amit sajnos az ötvenes években lebontottak, pedig Közép-Európa második legnagyobb zsinagógája volt. Amit még fontos elmondani, hogy a mai napig sem szokványos, hogy pályázati úton jöjjön létre egy emlékmű és ebben az esetben mi ezt alkalmaztuk.
GF: Az emlékezetnek és a múltfeldolgozásnak a szerepe mindig is jelen volt a munkáidban. A Mindent becsomagolni című kiállítás esetében (2017, Knoll Galéria) három asztal és három történet állt a középpontban. Egyre hangsúlyosabbak lettek munkáidban az ún. „emlékező tárgyak”, amelyek valamilyen történetet, múltbeli töredéket foglalnak magukba, amelyeket te a kiállítás során aktiválsz. Hogy találkozik és fonódik össze ezekben a művekben és tárgyakban az egyéni, a privát emlékezet a kollektív emlékezettel?
NI: Ezek a tárgyak megtaláltak engem. Mindhárom asztal a családi raktárból került elő. Az egyik apámnak volt az tárgyalóasztala 1989 után, amikor elkezdett vállalkozni, a másik asztal a férjem családjának volt az ebédlőasztala, a harmadik pedig a budapesti nagynéném étkező asztala volt. Ezek a tárgyak nem véletlenszerűen kerültek hozzám, hanem a család által megőrzött dolgok közé tartoztak. Fontos, hogy vannak tárgyak, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, de reprezentálnak számunkra valamit, ezért megőrizzük őket, megmaradnak a családi almáriumban. A családomról pedig el kell mondani azt is, hogy ahogyan más közép európai családokat, úgy a miénket is eléggé megtépázta a huszadik századi történelem. Amikor egy tárgyon elkezdek gondolkodni, akkor mindig benne van az a potenciál, hogy azon kívül, hogy a saját családomról szól, reprezentál egy szélesebb témát is. És azon túl, hogy az ember feldolgozza a családi traumáit és nehézségeit, ha ezt össze tudja kötni egy régiós vonatkozással, vagy tágabb történettel, akkor válik izgalmassá az egész.
GF: Fontos téma műveidben a kettős identitás kérdése. Hogyan éled meg a szlovák-magyar identitásod rétegzettségét és változott-e ez a praxisod során?
NI: Az identitásom nem is kettős, hanem többes. Tulajdonképpen hibrid. Csehszlovákiában nőttem fel, ez egy elég erős identitás volt, aztán az ország kettévált, de ez nem a lakosokon múlt és sokakban megmaradt egy erős csehszlovák identitás. Emellett van magyar identitásom is, mert teljesen magyar családban nőttem fel és Dunaszerdahely is magyarok lakta város. A családomnak egy része mindig is Magyarországon élt és ott is jártam egyetemre. Ezután következik a szlovák identitásom, ami a szlovák állam létrehozásával jött létre és amikor szét kellett választani a csehszlovákot. Aztán az embernek az évek során kialakul egy közép-európai, egy európai és végső soron egy globális identitása is.
GF: Ezáltal többféle múlthoz és történethez tudsz kapcsolódni, amelyek más módon nehezen volnának hozzáférhetők. De térjünk rá az emlékművek kérdésére! A Tükör sorozatod Győrben, Pécsett és Kassán valósult meg, ennek keretében egy-egy tükröt helyeztél interakcióba különböző emlékművekkel. Az emlékművek az akció során megkettőződött, előbukkant az adott emlékmű. Mit gondolsz, mit tudott hozzátenni ez a gesztus az emlékművekhez és miben volt más az akció különböző városokban?
NI: A projektet egy felhívás keretében csináltam, amely public art művekre vonatkozott 2009-ben, a Te itt állsz projekt és pályázat keretében. Az első helyszínnek Győrt választottam, ami a legközelebbi magyarországi város Dunaszerdahelyhez, és sokszor jártam arra, például amikor a vasútállomásra vittem a fiaim, amikor Budapesten tanultak. Van ott egy 1848-as emlékmű, a tetején egy turullal, és mindig is érdekelt, hogy ez a turul nem arra néz „ahova kellene”, minthogy háttal van az állomásnak. Ennek megvannak az urbanisztikai okai is természetesen.
Amikor eldőlt, hogy ez lesz az egyik helyszín, és többször átmentem Győrbe, akkor épp mélyponton volt a szlovák-magyar politikai helyzet. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az újrainduló nacionalista hullámra kell, hogy reagáljak és arra gondoltam, tükröt állítok a szabadságharc időszakának,
és arra bíztatok mindenkit, hogy térjünk vissza a múltba és gondoljuk végig, mit jelentett ’48-49, milyen következtetéseket lehet levonni belőle. Álljon itt egy nagy tükör és forduljon felém a turul, ha kilépek a vasútállomásról.
Azt hittem, ez a projekt másutt nem fog megvalósulni, de 2012-ben meghívást kaptam vele Pécsre. Arra jutottam, a tükörállítás máshol is működik, csak fontos, hogy ne legyen öncélú és mindenhol meg kell keresni, hogy mire tud reflektálni. Pécsett észrevettük, hogy a Fő utcán lévő Kossuth szobrot úgy fordították, hogy a Konzum áruházat nézi. Arra jutottunk, hogy itt is érdemes lehet felállítani a tükröt. Kossuthot fordítottuk vissza a Fő utca felé, ahol eredetileg is állt, azaz „kifordítottuk” a konzum látványból. A harmadik tükör pedig Kassára került: egy antifasiszta emlékművet választottunk ki, ami egy elég kieső parkban található és nem is látszik a fáktól. Sikerült úgy elhelyeznünk a tükröt, hogy aki a főutcán sétált és elhagyta a kassai dómot, az bizonyos távolságból szembe találta magát az emlékművel. Azért beszélek amúgy ilyenkor többesszámban, mert szinte minden munkámban egy csapattal dolgozom, elsősorban Ravasz Mariánnal, aki építész és egyben a férjem is.
GF: Ez a fajta minimalista, gyakran efemer megközelítésmód és az építészeti érdeklődés végigvonul a munkáidban. Felmerül a kérdés, hogy hogyan nézhet ki ma egy emlékmű, hogyan lehet ezt a műfajt megújítani, van-e értelme még figurális emlékművekről beszélni vagy csak az absztrakt megoldások lehetnek érvényesek. Mit gondolsz, mi ma a feladata egy emlékműnek? Az, hogy kitűnjön a térből és figyelemfelhívó legyen vagy, hogy belesimuljon az adott környezetbe? Rosszat tesz-e egy emlékműnek, ha nem marad meg az örökkévalóságnak, hanem csak átmeneti, időszakos?
NI: Aki a köztérben megjelenik és ott bármit csinál, annak nagy a felelőssége. Szerintem nagyon körültekintően kell megkeresni a formát. Azon a művészettörténet már szerencsére túl van, hogy az efemer művészet hatását megkérdőjelezze. Amikor a ’90-es években olyan installációkat készítettem, amelyek egyetlen térbe készültek és utána megsemmisültek, akkor is nyilvánvaló volt, hogy a dokumentáció ki tudja majd fejteni később a hatását és a mű művészettörténeti, politikai, filozófia értelemben megmarad. Nem akarom kinyitni a művészeti piac kérdését, de ha egy mű később eltűnik, az is kérdés lesz, hogy miként árusítható. Visszatérve a kérdésedre: feltétlenül igaz, hogy mindegyik térhez meg kell találni a megfelelő formát, viszont vannak általános eldöntendő dolgok, például, hogy használjon-e a művész figurát és ha igen, az milyen legyen. Bennem konkrétan felmerült ez a kérdés egy munka során, ahol adekvát lett volna, hogy egy alak jelenjen meg és sokat gondolkodtam, hogyan nézhetne ki egy kortárs figura. Egy beszkennelt női alak háromdimenziós kiprintelt változata például megoldás lehetett volna. Nemrég láttam azonban egy ilyen szobrot és megállapítottam, hogy nem működik.
Az, hogy mi a kortárs figura és mik az ismérvei, valamint, hogy ne ismételgessünk régi, jól bevált kétszáz évvel ezelőtti nyelvezetet, az egy nagyon aktuális kérdés. Kevés jó példát látok arra, amikor ez sikerül: hogy egy emlékmű nem giccses, aktuális és kapcsolódni tud a térhez.
Ami az efemer emlékmű kérdését illeti, van néhány olyan munkám, ami ehhez kapcsolódik, például ilyen a Köd (2013, Pozsony). Felkérésre készült, egy pozsonyi művészeti egyesület, a Nyilvános talapzat írt ki egy pályázatot és minden visegrádi országból választottak egy művészt. Pawel Althamert Lengyelországból, Kristof Kinterát Csehországból, Magyarországról KissPál Szabolcsot, Szlovákiából pedig engem, hogy valamifajta reakciót adjunk a pozsonyi Szabadság térre. Nagyon terhelt térről van szó, volt, amikor katonai felvonuló terület volt, most pedig köztéri park, ami a miniszterelnöki hivatal előtt helyezkedik el, egy hatalmas, nem működő szökőkúttal. Régen itt volt a Gottwald-emlékmű is, amit ’89-ben felrobbantottak. Olyan tér, ahol egy „reset”-re van szükség szerintem, ahol végig kell gondolni, milyen jelentésrétegei vannak a helyszínnek. Két tervem volt erre a „reset”-re, a köd és tornádó, végül az előbbi valósult meg, egy húsz perces performansz során, amely videó mű formájában elérhető és azt lehet látni, hogy a mesterséges köd által eltűnik a tér és vele a szökőkút.
GF: Mennyire ragaszkodjunk a fizikai térhez és lokalitáshoz az emlékművek esetében? Létrejöhetnek-e például digitális platformok, hogy egy emlékműhöz a virtualitásban kapcsolódhassunk, mit gondolsz erről? Mennyit számít maga a tér? E kérdések kapcsán pedig áttérhetünk egyik legaktuálisabb projektedre, amely a Rijeka 2020 EKF keretében indult, ez az Emlékmű a Sófőző asszonyoknak című munka a horvátországi Crikvenica városában, de a mai napig nem valósult meg. Mutasd be kérlek a koncepciót, amelyben a kisajátítás és egy korábbi emlékmű újragondolása is fontos gesztus, valamint, hogy milyen akadályokba ütközhet egy emlékmű létrehozása és megvalósítása.
NI: Michal Koleček cseh kurátor hívott meg bennünket a Rijeka 2020, Európa kulturális fővárosa projektbe. Az alapötlet az volt, hogy tíz városban tíz emlékmű készüljön el, amelyek hosszútávon is ott maradnak. A témákhoz, amiket felkutatott, olyan művészeket választott, akiknek az adott téma testhez álló. A közös meghívásunk Mariánnal Crikvenicába szólt, ami egy Rijekához közeli fürdőváros. Turizmus, vendégszeretet és befogadás voltak a kulcsszavak. Amikor megérkeztünk, azon túl, hogy megnéztük a várost és a felajánlott teret, elkezdtünk megismerkedni a helyi civil szervezetekkel is. Mert amikor megérkezel egy idegen városba, mindig azzal érdemes kezdeni a munkát, hogy felveszed a helyi szervezetekkel, véleményformálókkal a kapcsolatot és megpróbálsz minél több mindent megtudni a helyről. A kutatás, ismerkedés során hangzott el, hogy a nők sót főztek a válságos időszakokban, például a második világháború alatt. Amikor a férfiak a fronton voltak vagy külföldre kellett menniük dolgozni, a nők értelemszerűen otthon maradtak. Amikor válság volt és nem volt étel, az egyetlen dolog, amit tudtak csinálni, az volt, hogy a tengervizet a hátukra akasztott edényekben hazahordták és otthon a tűzhelyen nagy fazekakban elkezdték kifőzni, hogy sót nyerjenek ki belőle. Az így előállított sót – 100 liter vízben 15 kilónyi só – zsákokban átvitték a dombokon és ott elcserélték ételre, például krumplira, gabonára, hogy táplálékhoz juttassák a családjukat. Ha arról beszélünk, hogy befogadás, vendégszeretet és segítség, szerintem nincs ennél erősebb gesztus, mint hogy a semmiből létrehoztak valamit ezek az asszonyok. Ennél több pozitívumot egy vidékről elmondani nem lehet, hiszen benne van a nem feladás ereje. Elkezdtem tehát felkutatni ezeket az asszonyokat vagy leszármazottaikat, akiknek lehetett erről még tapasztalatuk és velük készítettünk interjúkat.
Amikor a formán gondolkoztunk, akkor jött be egy újabb réteg: a városban nagyon sok emlékmű van, például azon a sétányon, ahol nekünk is helyet adtak. A klasszikus jugoszláv figurális szobrászat van jelen, hagyományos realista alakok, amelyek férfiak: költők, katonák, halászok. Nők nincsenek. Egy parkban elhagyatva megtaláltunk egy megfeketedett emlékművet, amelyről kiderült, hogy kő, mi azt hittük, hogy beton. 1973-ban avatták fel, Zdenko Kolacio szobrász műve, aki a híres jugoszláv betonszobrászat egyik legjelentősebb képviselője. Az emlékmű egy híres horvát költőnek van ajánlva: nagy kő korong, körülötte szirmokat formáló formák. Azon gondolkoztunk, hogy mi reprezentálhatná a sófőző nőket, és amikor megtaláltuk ezt az emlékművet, arra jutottunk, hogy megismételjük ugyanazt a formát. Két kilométerre Kolacio művétől megismételjük ugyanazt, viszont hófehér betonból és a betonszoborban kősó darabokat helyezünk el. Így a híres férfi költőnek ajánlott mű átalakul egy minden sófőző nőnek ajánlott művé. Kettős emlékmű jön létre, amikor a látogató megtalálja a mi művünket és továbbsétál, meg fogja találni a másikat.
Többször prezentáltuk ezt a tervet a városházának, már jól álltunk, közbeszerzés, építészeti tervek stb. Azt is kitaláltuk, hogy a szobor gőzt engedett volna fel, ami egyfajta sópárlat lett volna. Amikor minden elkészült, két éve decemberben a polgármester úgy döntött, hogy neki ez nem tetszik. Itt megállt a közbeszerzés folyamata, nem volt semmilyen szakmai érv, egyszerűen le kellett állítani az egész projektet.
GF: Nagyon szomorú, hogy sem az új emlékmű, sem a két munka közti dialógus nem tudott megvalósulni.
NI: Annyit hozzátennék még ehhez, hogy mi, művészek sok olyan művet hozunk létre, aminek nincs megrendelője. Tehát ennek az emlékműnek az egyik változatát elkészítettük annak ellenére, hogy le lett fújva a projekt. A szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap által támogatott programból sikerült annyi pénzt pályáznunk, hogy egy részét meg tudtuk valósítani: egy kéttonnás betonszobrunk van most, parajdi só van benne. Egyszóval megcsináltuk az emlékműnek ezt a részletét és az interjúkat is az asszonyokkal, most dolgozunk az angol verzión. Egy részlet is reprezentálhatja az egészet, és amit említettél, a digitális emlékmű kérdése is relevánssá válik, mivel az interjúkat fel fogom tenni a weboldalamra és így létre tud jönni akár egy digitális emlékmű is. Az online tér lehetőséget ad a mű másfajta elgondolására. De abban bízom, hogy el fogom tudni helyezni a köztérben is valamilyen formában. Amúgy az emlékműben rejlő potenciál nemcsak az én számomra volt meggyőző: például az egyik civil szervezet vezetője, egy idős bácsi írt nekem egy emailt a projekt lefújása után, hogy most nem egy emlékművet vesztett a város, hanem kettőt. Ez számomra nagyon pozitív visszajelzés volt arra nézve, hogy a város közössége megértette, miről szól ez a projekt.
GF: Ez a projekt párhuzamba állítható egy másik munkáddal, az Eastern Sugarral is, amely a szlovákiai cukoripar történetével foglalkozik. A cukor és a só, mint fontos szimbólumok, izgalmas dialógusba lépnek egymással a két művön keresztül. Az Eastern Sugar keretében létrehoztál egy fiktív cukormúzeumot is: mivel sok olyasmi van, aminek nincs múzeuma, nem került be egy gyűjteménybe, a múzeum (mint mű a műben) egy hiányt igyekezett pótolni. Hogy látod a múzeumok szerepét és felelősségét ennek kapcsán?
NI: A múzeumnak a kontextus megteremtésében van nagyobb szerepe. Ha van egy kritikai szemléletű múzeum, akkor ott tisztázni lehet azokat a dolgokat, amelyek valamiért hiányoznak a gyűjteményből. A cukormúzeum – amit létrehoztunk a kiállítás keretein belül, mint egy installációt – felvetette azt a kérdést, hogyha valaminek múzeumot állítunk, az nem jelenti-e azt, hogy már tudjuk róla, hogy vége. Van egy negatív érzés is ebben, annak állítunk múzeumot, amiről tudjuk, hogy annak már annyi. De a múzeumoknak nagy szerepük van az emlékezetkultúra és az abban való tisztánlátás folyamatában. Én például nem vagyok híve az emlékművek eltávolításának. Persze van olyan, amit el kell, mert olyan dolgot reprezentál, ami teljesen elfogadhatatlan és erről közmegegyezés van. Azonban az, hogy bármely politikai időszakban lecseréljük a szobrokat, szerintem nem működik. Kommentálni és kontextualizálni kell, hogy mi a probléma az adott szoborral. Kommentálni és kontextust teremteni: lehet, hogy mellé kell tenni egy szöveget, egy másik emlékművet, beszélgetést kezdeményezni, véleményt formálni, ezek jobb metódusok, mint az eltörlés, eltávolítás.
GF: Ősztől indul egy új köztéri művészeti kutatásalapú mesterképzés a pozsonyi egyetem építész tanszékén, és ebben te is aktív közreműködő vagy. Mit gondolsz, egy ilyen összetett témakört vagy irányt, hogy lehet a legmegfelelőbb módon tanítani, milyen típusú megközelítés szükséges? Illetve, kikkel tervezel együttműködni ennek során?
NI: Ez egy friss dolog: a dékán megkeresett, hogy nyitnának egy új művészeti programot az építészeti egyetemen. A művészeti program kifejezetten a köztérről kellene hogy szóljon. Fokozatosan kristályosodott ki, hogy ezt egy mesterképzés keretében lenne érdemes elkezdeni. Olyan hallgatókkal, akik már vagy design, vagy építészeti, vagy művészeti előképzettséggel rendelkeznek és érdekelné őket egy köztérrel foglalkozó mesterképzés. Az elképzelés szerint interdiszciplináris képzés lenne, különböző szakemberek közreműködésével járnánk körbe a köztér és a köztéri szobrok témakörét. Építészeti, urbanisztikai, szociológiai, jogi, gazdasági, művészeti megközelítéseket alkalmaznánk. Jaro Varga képzőművésszel és Ivana Rumanova kulturális antropológussal fogok együtt dolgozni. Valamikor télen lenne az akkreditálás és reményeink szerint 2022 szeptemberében indulna el a képzés. Ami miatt nekem ez az ajánlat vonzó volt, hogy építészeti tudás és interdiszciplináris együttműködés nélkül köztéren dolgozni szerintem nem lehet. És pontosan az építészeti kar lehet az a helyszín, ahol erről a megfelelő kontextusban gondolkodhatunk. Fontos megtanulni, hogy mit jelent a művészeti kutatás, a másokkal együttműködés és, hogy nem lehet kihagyni a teret használó embereket a diskurzusból. Ezeket mind végig kell gondolni és akkor majd kialakul, hogy milyen művek hozhatók létre a térben. Hogy milyen lesz a mű formailag, az másodlagos, az a fontos, tisztában legyünk azzal, hogy hova, miért és kinek csináljuk, amit csinálunk.
Nyitókép: Németh Ilona performansza a Kívül tágas c. projekt részeként, a budapesti Műcsarnok előtt 2013-ban. Fotó: Simon Zsuzsanna
