Beszélgetés Péli Tamás Születés pannójának
további sorsáról
Az OFF-Biennále Budapest és a BTM Vármúzeum
közös programja, szeptember 6., Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum

Félig elfogyasztott szendvicses tálak, elegáns catering nyomai jelezték, hogy itt talán egy másik esemény is zajlik, egyidőben az OFF-Biennále (OFF) és a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) által szervezett beszélgetéssel. És valóban zajlott is. Az újjáépített Szent István-terem pár lépésre található attól a fedett udvartól, ahol a BTM-Vármúzeumban, a Közösen kihordani projekt keretében Péli Tamás (1948-1994) Születés című pannóját mutatta be az OFF és a BTM, és a pompázatos termet éppen VIP-vendégek látogatták, úgyhogy aki a kávézót vagy a mosdót kereste, könnyen futhatott például Szarka Gáborba, az SZFE új kancellárjába. Egy ilyen összefutás nyomán persze azonnal átvillan az emberen: annyira eltérő pozíciók, olyan beláthatatlan távolságok jellemzik ma azt, amit összességében úgy hívunk, hogy magyar kultúra, hogy ez itt ténylegesen két különböző ország.

A nagyméretű pannó mellett eközben éppen arról kezdődött beszélgetés, hogy mi lesz, mi lehet egyáltalán a sorsa ennek a képnek azután, hogy most rövid időre beemelődött egy fővárosi művészeti intézmény falai közé, kiállították, láthatóvá vált, meglépte a kanonizáció egy grádicsát. Budapesti fenntartású intézményben vagyunk, így az OFF-nak sem kellett feladnia azt a pozícióját, hogy nem működik együtt az állam által fenntartott kulturális intézményrendszerrel, de közben a beszélgetésben minduntalan az állam került szóba, az államot szólították meg a megszólalók. Roma értelmiségiek, az OFF kurátorai, a projekt szervezői és résztvevői, művészeti szakemberek, érdeklődők és néhány újságíró vett részt ezen a beszélgetésen, amely egyáltalán nem úgy indult, hogy itt majd mélyen a talajba vésődött frontvonalak, egykori (és bármikor kiújulható) harcok nyomai bukkannak elő az évtizedes törmelékek alól, amelyek bizonyos történetekre, a roma kultúra, művészet elismertetéséért folytatott küzdelem múltbeli eseményeire rakódtak. Pedig ez történt.       

A Közösen kihordani című program, azaz maga a folyamat, ahogy a Péli-pannó a nyíregyházi Jósa András Múzeumból ide, „föl” a Várba került, az idei OFF-Biennále egyik eseménysorozatának, az ERIAC-kal (European Institute for Roma Arts and Culture) együttműködésben létrehozott RomaMoma projektnek volt része. A RomaMoma pedig arról gondolkodott, elképzelhető-e ma, és egyáltalán, milyen lehetne egy roma kortárs művészeti múzeum? Itt, most, Magyarországon. Futurológia? Teljes fikció? Vagy inkább: az elképzelés, mint első lépés, első mozzanat a megvalósíthatóság felé? Mindegyik egyszerre. Legalább elképzelni lehessen dolgokat itt, ma, ha már a helyzet olyan, amilyen.   

A megközelítőleg 41 négyzetméteres, négy elemből álló, pozdorjalapra festett pannót Péli Tamás a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács megrendelésére készítette és 1983-ban fejezte be tanítványai közreműködésével. A művet az tiszadobi egykori Andrássy-kastélyban működő gyermekotthon ebédlőjének falán helyezték el, és ott – ahogy ezt Erőss Nikolett az OFF részéről hangsúlyozta is –, az identitást megerősítő, közösségi funkciója lett, konkrét és átvitt értelemben is „visszaadva a születés narratíváját” a gyermekotthon lakóinak, a valahová tartozás élményét, tudatát erősítve. Kérdés persze, hogy ez a későbbi generációknak is átjött-e, működtek-e ezek az azonosulási pontok, de ez a mű amellett, hogy afféle történeti képeskönyvként is nézhető, olvasható, amely a cigányság és a többségi magyar társadalom közös történelmi pillanatait idézi meg – a Rákóczi szabadságharctól egészen Auschwitzig –, közben mitológiai jelenetekkel átszőve, egyszerre a teremtéstörténet, az eredetmítosz és a nemzetté válás narratívájába ágyazza mindezt. Fontos, hogy ez a narratíva közös: itt roma és magyar nem válik szét, talán ez az egyik legfontosabb és legerősebb állítása ennek a műnek.

A kastély ma már nem gyermekotthon, átalakítása során, 2011-ben eltávolították a művet és négy darabra bontva a nyíregyházi Jósa András Múzeumba szállították. A múzeum folyosóján állt tíz évig, biztonságos körülmények közt megőrizve, de a közönségtől elzártan. Az OFF és a BTM projektjében pedig most akarva-akaratlanul is szimbólummá vált, a rejtett, nem látható, a kánonba be nem emelt, az intézményes keretek közé be nem jutó cigány képzőművészet szimbolikus alkotásává.

A beszélgetésben éppen ez lett az egyik fontos szál: minek a szimbóluma ez a mű, miért emelődjön ki éppen ez? Az OFF kurátorai szerint „trójai faló” lehet belőle, abban az értelemben, hogy ha bekerül egy nagy hazai közintézmény falai közé, ha oda behozza magával a kontextusát – a ’70-es, ’80-as évek roma értelmiségi szerveződéseivel, az öntudat, az önmeghatározás kérdéseivel, a civil és kisebbségi jogokért folytatott küzdelemmel együtt –, ha köré programok és kiállítások szervezhetők, akkor nem csupán egy mű kerül be a kánonba, hanem a nyomában sok másik is.

A projekt egyik kurátora, Szűcs Teri ismertette azt a kérdőívet, amely a mű lehetséges sorsáról alkotott elképzeléseket tudakolta, és amelyek alapján az látható, a válaszadók legtöbbje a Magyar Nemzeti Galériában (MNG) képzelné el a helyét. Kóczé Angéla, a CEU romani studies professzora, a beszélgetés egyik moderátora is aláhúzta, az MNG-ben volna a helye, mert „a magyar kulturális narratíva részévé kell válnia”. Ott ültünk az MNG szomszédságában, az intézményből jelen volt Petrányi Zsolt, az MNG Jelenkori Gyűjteményének vezetője, de mint ő is jelezte, amikor a Nemzeti Galériáról beszélünk, akkor egy éppen költöző múzeumról beszélünk, amely az „átalakulás problémafolyamatában” van. Az MNG-nek úgy kellene elhagynia a jelenlegi helyét, valamint magát és jövendő kiállításait elgondolnia, hogy az új épülete e pillanatban tulajdonképpen nem épül. Ehhez csak annyit tehetnénk hozzá, a Vár abból a szempontból is sajátos helyszíne lett ennek a beszélgetésnek, hogy az utóbbi években az egész kulturális szerepe megkérdőjeleződött – csendben eltöprenghetünk azon, micsoda ma a budai Vár, illetve azon, hogy a képet végül is egy hatalmi centrumban sikerült bemutatni.

A Születés egyébként állami tulajdonú és védett, a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. képviseletében mondta el mindezt Sárosi Péter, aki azt is jelezte, a tiszadobi kastélyban, a Nemzeti Kastélyprogram részeként egy kiállítást is terveznek, amely bemutatná a gyermekotthont és valamilyen formában a művet is, de bármennyire is szép a terv, egyelőre nincs rá pénz. 

Tervek, amelyek aztán nem valósultak meg – ez lett a beszélgetés másik fő vonala. És ilyen történetekből számosat felsoroltak a roma jogvédelem, politikai és kulturális képviselet harcait személyesen végigélő, jelen levő értelmiségiek közül Daróczi Ágnes, Horváth Aladár és Zsigó Jenő. Előbbi, sok egyéb tevékenysége mellett cigány képzőművészeti kiállítások szervezője 1979-től, utóbbiak pedig a Roma Parlament alapítói. Ez az a szervezet, amelynek Tavaszmező utcai székházát 2016-ban gyakorlatilag elvette a kormányzat és az ígéretek ellenére ott azóta sem létesített kulturális központot, a Cziffra Györgyről elnevezett intézmény csak papíron létezik. Az épületben levő művészeti gyűjtemény, 55 roma művész 239 alkotásának elhelyezése azóta sincs megoldva, most átmenetileg a VIII. kerületi önkormányzat segítségével a Kőfaragó utcában van a kollekció – összefoglaló cikkünk az ügyről itt. Daróczi Ágnes felidézte a változó nevű, egykori Népművelési Intézet roma gyűjteményének sorsát is, 2016 után, amikor megszűnt az intézet – úgy fogalmazott – az ő lakása előtt „rakták le” a gyűjteményt, amely ma is a lakásban van, és ma sincs sok kilátás a méltó elhelyezésére. Szuhay Péter néprajztudós, a Néprajzi Múzeum volt munkatársa neki címezte a kérdését: „miért nem hoztad hozzánk?”, és arról beszélt, milyen törekvései voltak a cigányság kultúrájával egyébként nagyon komolyan foglalkozó intézménynek a mai, illetve kortárs cigány művészet bemutatásában. Noha ő alkalmasnak találná a Néprajzi Múzeumot a Születés elhelyezésére is, érezhető volt, hogy ezzel kisebbségben van, a művet legtöbben nem a néprajz, hanem a jelenkori magyar képzőművészet kontextusában képzelnék el.     

A beszélgetésben egy pont után egyre inkább olyan fogalmak váltak dominánssá, mint kultúrarombolás, gyűjtőhelyek felszámolása, gyűjtemények gazdátlanná tétele. Az állam – azaz a legkülönfélébb színezetű kormányok – több évtizedes felelőtlensége és szerződésszegései, különböző tervek melletti elköteleződése majd gyors elállása e tervektől folyamatosan előjött: annyi történet került felszínre a beszélgetésben, hogy az szétfeszítené ennek a beszámolónak a kereteit. Zsigó Jenőtől hangzott el a kérdés: „Mindehhez mi közünk? Megváltozott a kormány politikája?” – utalva arra, hogy egyáltalán szóba kell-e állni azzal a kormányzattal, amely még gyöngyöspatai roma diákok kártérítését is megtámadta, és romaellenes kampányt épített köré. Halk, de annál drámaibb mondatokkal ecsetelte, mit jelent az intézmények fölszámolása, a kulturális és politikai képviselet kiüresítése, a kritikus média megszüntetése, majd megjegyezte, mindez ma Magyarországon már nemcsak a romákkal történik meg, hanem a többségi társadalom napi tapasztalata is.

Székely Katalin az OFF részéről azt mondta, a Péli-pannó ügye és a roma képzőművészet ügye párhuzamosan kell hogy haladjon, és szerinte a kérdés inkább az, elképzelhető-e egyáltalán, hogy egy új MNG gyűjteményi kiállításán ne szerepeljen roma művészet? Somogyi Hajnalka (OFF) és György Eszter, a projekt egyik kurátora felhívták a figyelmet a muzeológiában világszerte megjelent dekolonizációs folyamatokra, a „fehér felsőbbrendűségre épített múzeumi koncepciók” tarthatatlanságára, és arra, hogy ez a gondolkodás előbb-utóbb meg kell, hogy jelenjen a magyar múzeumokban is.

Eközben nem volt egyértelmű, hogy sikerült-e túllépni azon a kérdésen, hogy miért pont ez a kép legyen a trójai faló? Horváth Aladár és Zsigó Jenő utaltak esztétikai és politikai problémákra is. Egyrészt, hogy ez a kép mégiscsak egy romantizáló nemzeti mitológiát jelenít meg, ami azon túl, hogy idomítható a mai kurzus történelemszemléletéhez, legalábbis vitatható. Mint ahogy az alkotó működése is, merthogy – fejtette ki véleményét Zsigó Jenő – MSZP-s képviselőként olyan kisebbségi törvényt szavazott meg, amelyet a cigányság egy része „elnyomó törvényként” élt meg. Bár e ponton úgy tűnt, az alkotó személyes történetének leválasztása a mű történetéről azért mégiscsak lehetséges, és így valahol ott lett vége a beszélgetésnek, hogy egy állásfoglalás megfogalmazásáig el lehet jutni, és egy kezdeményezést a Születés sorsának rendezésére meg lehet kísérelni.    

Nehezen eldönthető, hogy egyetlen kép, egyetlen műalkotás mégoly komplex ügye elbír-e további olyan súlyú kérdéseket, amelyek a BTM udvarán felszínre kerültek. De az biztos, hogy az intézményrendszeren kívüliség, illetve a belülre kerülés, a kirekesztés illetve a kívülállás, a kánonhoz, illetve a hatalomhoz való viszony mind-mind olyasmi, ami a hazai kortárs művészeti szcéna egészének ismerős. Talán ez az a pont, ahonnan ki lehetne indulni.

Nyitókép: A Születés c. pannó megérkezik a Várba, 2021. 06. 03-án. Fotó: Keppel Ákos / OFF-Biennále Budapest Archívum

Megjegyzés: a szerző az artportal főszerkesztője és egyben az OFF-Biennále Budapest munkatársa is, az OFF mögött álló civil szervezet egyik alapító tagja