Todd Haynes: The Velvet Underground, 2021, Apple TV+

Brian Eno mesélte egy interjúban, hogy amikor Lou Reed a Velvet Underground & Nico album eladási számairól panaszkodott neki — az első öt évben mindössze 30 ezer példányban kelt el —, akkor azzal vígasztalta Reedet, hogy bár csak 30 ezren vették meg a lemezt, mindenki, aki megvette, zenekart alapított aztán, így hatása gyakorlatilag felmérhetetlen. De vajon miért? Mi (volt) az a lemez, amelynek ekkora hatása lehet(ett)? És mi az a zenekar, amely klasszikus felállásában — Lou Reed, John Cale, Sterling Morrison, Maureen ‘Moe’ Tucker — mindössze három évig létezett, mert 1968-ban Reed kirúgta Cale-t a zenekarból, és ez az ellentét annyira erős volt közöttük, hogy 1992-es újjáalakulásuk is csak pár hónapig tartott, miközben már 1972-ben újra együtt játszottak egy híressé vált koncerten Párizsban (Lou Reed, John Cale and Nico: Bataclan Live ’72), majd 1987-ben megírták az Andy Warhol művészete megértésének tekintetében az egyik legfontosabb dokumentumot, az 1987-es Songs for Drella-t?

A Velvet Undergroundról készített új, az Apple TV+ felületen látható film rendezője és producere, Todd Haynes nem ilyen didaktikusan teszi fel ezt a kérdést, de végsősoron ez izgatja. Azaz nem a zenekar történetét szeretné elmesélni, nem egyszerűen dokumentumokat, koncertfelvételeket és visszaemlékezéseket fűz (viszonylag időrendben) össze, mint mondjuk a brit Classic Albums dokumentumfilm-sorozat egyes részei, például a Lou Reed Transformer-jéről készített 1999-es epizód. Miközben az és a hasonló filmek rendkívül informatívak (lehetnek), Haynes többre vágyik egy történetnél: meg szeretné érteni és meg szeretné értetni, mi is az, ami a Velvetet egyedülállóvá tette. A zenekart, mint egy időben kibomló művet tekinti és akként próbálja meg interpretálni. Az interpretáció módja pedig nem feltétlenül korlátozódik az időbeli elhelyezésre, a verbalizált alkotói gondolat megismétlésére, esetleg sajátos szimbólumok megfejtésére — ezt jól tudjuk a művészettörténetből és művészetkritikából, ahol sokszor táncba kell menni a művel, irányítva a lépéseket, de hagyni azt is vezetni minket. És ha ez igaz lehet egy statikus táblaképre, mennyivel inkább az egy rock and roll zenekarra. (Kérdés persze, hogy mennyire volt rock and roll zenekar a Velvet; de erről később.)

Haynes tézise a film vége felé, a 107-ik percben hangzik el: „olyan fényesen ragyogtak, hogy nem volt tér, amely ennyi fényt be tudott volna fogadni.“ Miközben ezt halljuk, a háttérben a Velvet Ocean című száma megy, a képernyőn pedig egy egészen elképesztő (részben mozgó) képsorozat — csobogó víz, bokrok, levelek, felhők, kihalt utcák, gyerekek, virágszirmok és esőcseppek —: az egyes képek a másodperc tört részéig láthatók, majd hirtelen megáll a látványfolyam és a zenekar portréját látjuk, hosszabban, aztán megint a felpörgetett látvány és megint egy kép a zenekarról. Egy percen belül ötször pulzál így a látvány és ötször merevedik meg, végig az Ocean hömpölygéséhez társítva; majd a kimerevített képek már nem a zenekart, hanem a zenészek szóló munkáit mutatják egészen a Songs for Drella-ig. Mintha a természet építő és romboló erejének képei mellé rendelné Haynes a zenekar képeit, mintha a természet erejével azonosítaná őket; és tényleg, Fields így folytatja: „A fizika nyelve tudja csak leírni azt a zenekart, működése csúcsán.“ És:

„magukban hordozták az entrópiát.“

Vagyis az a három év olyan izzás volt (vö. White Light / White Heat, a Velvet Underground második lemeze), amely csak a természet erejéhez hasonlítható, illetve amit természetük ereje — azaz, a közegnek és egymásnak feszülésük dinamikája — mentén érthetünk meg. És Haynes pontosan erre vállalkozik: megmutatni a tagokat uraló teremtő és romboló erőket, illetve a hatvanas évek New Yorkjának azt a felfokozott művészeti/kulturális atmoszféráját, amely lehetőséget és keretet adhatott mindehhez. Lehetetlen felsorolni mindazt, ami a korszakból, a közvetlen kulturális közegből és a zenészek személyiségének összetett voltából megjelenik itt. Számomra most az egyik legnagyobb revelációt John Cale zenei műveltségének La Monte Younghoz kötődő elemei jelentették: az a hosszan kitartott, sokszor torzított (brácsa, elektromos gitár, orgona esetleg zongora) hang, amely a Venus is Furs-től a Black Angel’s Death Song-ig számos darabban hallható, Young minimalista drone zenéjének hatása, amelyet Cale nemcsak a vele való zenélésben tanult meg, de teoretikusan és történetileg is értett. A drone zene Warholra is hatott, amint La Monte Young a Theatre of Eternal Music nevű társulatával megvalósított multimédia performaszok is (Warhol Exploding Plastic Inevitable műsorai, amelyek során a zenélő Velvetre filmeket vetítettek sokat köszönhet ezeknek a performanszoknak); és persze Lou Reed híres-hírhedt Metal Music Machine-ja, de talán a Metallica-val készített Lulu-ja sem érthető enélkül, nem beszélve a Songs for Drella több számáról (Work, Starlight, Images, A Dream).

A másik revelációt a Velvet improvizációi jelentették, a European Son (to Delmore Schwarz) vagy a Sister Ray hosszú, időnként kakofóniáig fokozott zenélései. Ezekről mindig azt gondoltam, hogy a rövidebb, összeszedettebb számok mellett meghúzódó, viszonylag érdektelenebb darabok. A filmből kiderül, hogy ezekben az időnként huszonöt-harminc percig is eltartó improvizációkban tudott a zenekar olyan feszültséget elérni, olyan hatást teremteni, amelyről szinte spirituális élményként számolt be több résztvevő. És ehhez már nemcsak Reed kellett, a végletekig leegyszerűsített monotónia iránti lelkesedésével és elképesztő verbális improvizációs képességével, vagy Cale, a La Monte Youngtól tanult drone zenével, hanem Sterling Morrison is, időnként betámadó szólóival, és Maureen Tucker egészen rendhagyó, fájdalmas, de biztosan érkező, a hangfüggönynek alapot adó dobütéseivel is. Mindez olyan hatást keltett, amelyre jó volt mozogni, táncolni, ahogy azt Patti Smith meséli, aki rendszeresen járt a Max’s Kansas City-beli koncertekre, ahogy Nureyev is, és a teljes New York City Ballet. Vagyis, hogy visszatérjek egy korábbi kérdésre, a Velvet ebben az értelemben is rock and roll zenekar volt, mégha viszonylag váratlan módon is.

Az improvizáció a személyiség mélyebb rétegeiből éppen úgy táplálkozik, mint spontán asszociációkból, laza reakciókból mások ötleteire. Nagyon sűrű és egyúttal sajátosan játékos folyamat lehet ez — Haynes filmjében kísérletet tesz ennek vizuális megjelenítésére is. Egészen elképesztő mennyiségű mozgó és állóképpel dolgozik, a film végén a kredit lista egy PhD szigorlat alkalmas anyaga lehetne. E filmek és képek Warhol filmjeihez – és az Exploding Plastic Inevitable performanszok vetítéseihez – hasonlóan egymáson és egymás mellett futnak, néhol erősítve, máskor ellenpontozva vagy éppen elemelve egymást. Illusztrálják és értelmezik a zenét és egyes interjúalanyok megszólalásait; de ezen túlmenően olyan vizuális világot teremtenek, amely képes megidézni a Velvet legfontosabb próbahelyének, Andy Warhol Factory-jának egészen felfokozott intenzitású hangulatát. Nem meglepő módon Warhol jelenléte nagyon meghatározó Haynes filmjében, ám kevésbé őt látjuk, mint inkább azt, ahogy ő látott és láttatott. Haynes több tucat Warhol-filmből emel be rövid részletet, és különösen sokat az úgy nevezett Screen Test-ekből. Ezek négy perc hosszúságú néma filmek, amelyek sajátosan mozgó portrékként is működnek: Warhol arra kért mindenkit, aki elment műtermébe, hogy viszonylag rezzenéstelenül nézzen a kamerába addig, amíg egy tekercs film ki nem fut. És bár e filmek magukban sokszor érdektelennek tűnnek, felszínesnek, Haynes képes őket — a Lou Reedről, John Cale-ről, Moe Tuckerről készült számos szkeccset például — úgy filmjébe illeszteni, hogy azok egészen mély, szinte árulkodó portrékként tűnnek fel. Mindez, nem kétséges, Warhol zsenijét igazolja, és persze Todd Haynes-ét, aki teremtő módon tudott hozzányúlni ehhez az anyaghoz.

Ehhez az anyaghoz, amely a hatvanas évek New Yorkjának egy rendkívüli hatású szelete, úgy a vizuális, mint a zenei kultúra tekintetében, de azon túl is. Így Haynes filmjét nem csak azért kell megnézni, mert segít megérteni, sőt megtapasztalni azt, ami a Velvet Underground volt több mint fél évszázaddal ezelőtt, hanem azért is, mert lenyűgöző részletekkel és mélységben visz el minket az ötvenöt évvel ezelőtti New York-i underground szcénába. Kis túlzással minden második-harmadik percben meg kell szakítani a filmet azért, hogy egy-egy szereplőnek vagy utalásnak utánanézzünk, ám ez a szeminárium biztosan megéri: egy spontán létrejött kultúra elképesztő ragyogásával ajándékozza meg azt, aki időt szán rá.