Első kiállítása nyílik most Budapesten, a Trafó Galériában. Nevéhez mintegy eposzi jelzőként rendre hozzáteszik: a világ egyik legismertebb fotográfusa. Wolfgang Tillmans képei hihetetlenül egyszerűeknek tűnnek, miközben nem azok, a tér pedig, amelybe belépünk, nehezen áttekinthetőnek, pedig nem az. Amikor találkozunk vele, épp a kiállítást rendezi asszisztensével, hordozható hangszóróból elektro zene szól. Tillmans életét végigkíséri a négynegyedes techno, több interjúban is említi, hogy a nyolcvanas évek gyermeke, amikor a zene, a viselkedés, az öltözködés is politika volt. Legalábbis számára. A fotó mellett ma is zenél, a képek mellett hanggal és szöveggel is dolgozik. A politikai érzékenység pedig az aktív kiállás felé vitte, itt az artportálon is beszámoltunk plakát- és fotókampányairól, kampányolt a Brexit ellen, az Európai Parlamenti választásokon való részvételért, a független művészeti helyszínek megmaradásáért, a Between Bridges alapítvánnyal számos művészeti és polgárjogi kezdeményezést támogat. Meggyőződéses, már-már romantikusan elkötelezett európai. Jelenleg Berlinben él és dolgozik, de életének meghatározó időszaka köti Londonhoz, és a brit fővárosba rendre visszatér. A Brexit tehát személyesen is érintette, mint ahogy érinti és foglalkoztatja az Európában és másutt felerősödött nacionalizmus, az LGBT emberek jogai, a kisebbségek helyzete. Ideológiai kinyilatkoztatásokra azonban ne számítsunk a Trafó Galériában.

Aki belép A te tested a tiéd / Your body is yours címet viselő kiállítására, testekkel találkozik – azaz testekkel is. Emberek közelsége és távolsága, közösségek, helyszínek, a személyes biztonság terei, emberi kapcsolatok, játszmák és játékok, mindez a történelem, a kozmosz viszonyrendszerébe helyezve, a portré művészettörténeti hagyományához kötve. Egy olyan térben, amelyben dinamikusan helyezte el a legkülönfélébb méretű nagyításokat, szabad, játékos, nyitott és pozitív rendszert alakítva ki a képekből. Pár nappal a megnyitó előtt a Trafó tetőteraszán ültünk le beszélgetni.

artportal: Az elmúlt másfél év alapélménye volt a félelem a testtől. A másik testétől, amihez nem lehet közelmenni, a saját testünktől, ami tönkremehet. És jó most látni testeket közelről, újra. Hogyan élte meg az elmúlt időszakot?

Wofgang Tillmans (WT): El akartam kerülni, hogy az úgynevezett Covid-tapasztalatról beszéljek, már csak azért is, mert kiváltság, hogy beszélhetek a saját tapasztalataimról, miközben ezek univerzális tapasztalatok, mindenki érintett volt az egész bolygón. És a tapasztalatokban sok a hasonlóság. Óh, igen, a tavaszi fák, nem láttam őket így vagy harminc éve…, a nyugalomról, a költőiségről, a pozitívumok megtalálásáról beszélni a korona-időszakban, azért ez elég szerencsétlen lenne. Miközben persze van ilyen, sok mindenki élte át, hogy pozitív módon változott meg a viszonya a természethez, az élethez, csakhogy közben az egész egy valódi katasztrófában gyökerezik, olyasmiben, amibe rengetegen belehaltak és belehalnak most is. Ez a katasztrófa még zajlik, gazdasági, társadalmi értelemben is, és erről most az érzékek nyelvén beszélni a lényeg elvétését jelentené. Mindenki érintett, de nagyon különbözően, az anyagi vagy lakhatási helyzetétől is függő módon, merthogy a válság felerősítette az egyenlőtlenségeket is. Mindenkire hatással volt, de nem mindenkit egyforma hatások értek.   

És mit fogunk kezdeni a félelemmel? Egyáltalán: félünk még?

WT: Pontosan ezt akartam mondani, nem hiszem, hogy az emberi lény, az emberi „állat” teljesen magányosnak teremtetett, vagy arra, hogy távolságot tartson. Az emberek szeretnek közel lenni egymáshoz, és ha megnézünk képeket mondjuk az 1500-as évekből, a falvak életéről, akkor látjuk, hogy mennyire közel vannak, együtt esznek-isznak, ünnepelnek, és ebben az időben azért nagyon messze voltak még az orvosságok, köztünk jártak a betegségek, fertőzések. A pestis után azonban az emberek rögtön bulizni kezdtek. És most, ahogy beszélgetek másokkal, érzékelem ezt a vágyat a közelségre, az együttlétre. Ezt az egészet hamar el fogjuk felejteni. Egészen addig, amíg újra fel nem bukkan. A nyolcvanas években nőttem fel, fiatalként és melegként, 1984-ben volt a saját coming out-om, alig egy évvel azután, hogy az AIDS krízis a címlapokra került. Szóval, a másiktól, a másik testétől való félelem meghatározó élmény volt, de közben az emberek mégsem hagyták abba a táncot, hogy úgy mondjam. Mert szükségünk van rá, mert együtt akarunk lenni. Meg folytatni akarjuk a szexet is, persze biztonságosabban, és persze meg akarunk tenni mindent, hogy a betegséget kordában tartsuk. És ez működni is fog. AIDS-szel élek, most már harminc éve. Nem vagyok beteg, de itt van velem, és itt van az emberek között, miközben nincs jelen mindenki életében. És persze meglepődnek, amikor felbukkan egy vírus. Ez a vírus is itt fog maradni, legalábbis az orvosom ezt mondja, és lehet, hogy majd évente be kell oltatnunk magunkat, mert mutálódik. Ez az élet, nem? Az antibiotikumok feltalálása óta csak egy rövid és csodálatos időszak telt el, és a nyolcvanas évek elejéig, amíg meg nem jelent az AIDS, azt hitték, hogy nem is lesznek újra tömeges fertőzések.

Volt még egy alapélmény az elmúlt másfél évben, legalábbis itt, ebben az országban sokan éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. A határok lezárva, fegyveresek az utcán, kijárási tilalom, rendeleti kormányzás, amit bármire fel lehetett használni, arra is, hogy a társadalom egyes csoportjai körül fokozzák a szorítást. A parlament szerepe végképp jelentéktelenné vált, a civil kontroll nyoma is eltűnt, úgynevezett „vészhelyzetet” hirdettek, amelyben a kormány szó szerint bármit megtehet. Azon tűnődöm, hogy aki most, a nyitás idején Budapestre látogat, mennyit láthat vagy érezhet a megváltozott helyzetből?

WT:  Azok, akikkel én találkoztam, nagyjából rendben vannak, szóval…nem tudom, nem érzem, hogy ítéletet kéne mondanom. Azért nem egy diktatúráról beszélünk, bár autokratikus tendenciáról igen. Több is ez, mint tendencia. Nem mondom, hogy a kérdése túlzó, de azt érzem, hogy van benne némi melodramatikusság. Szerintem nincs olyan, hogy egy bizonyos városon rajta ül a kollektív szomorúság. Nem szeretném azt mondani, hogy igen, látom ezt vagy azt, de azt sem, hogy nem látom. Túlérzékeny sem akarok lenni, de érzéketlen sem.         

Rendben. Hadd kérdezzek rá más városokra is: arra a kettőre, ami, mondhatjuk, az ön két otthona, Berlin és London. Sokat mozgott a két város között, de ha most Berlinből elmegy Londonba, akkor az EU-ból megy át az EU-n kívülre. Lényeges változás ez? Hol érzi most otthon magát?  

WT: A felnőtt életem nagy részét Londonban éltem. Az utóbbi tíz évben viszont a fő műtermem, stúdióm Berlinben van, miközben Londonban is megtartottam egy helyet, a visszaköltözésemnek pedig nem volt köze a Brexithez. Azt mondanám, hogy mindkét városban otthon érzem magam. Most éppen nem is tudtam Londonba utazni a járvány miatt, szóval, nem igazán jártam még úgy az Egyesült Királyságban, hogy az már teljes egészében EU-n kívüli ország lett volna. A Brexit persze szomorú történet. És én nagyon is aktívan kampányoltam ellene, mert valamiképp előre éreztem a negatív következményeit, a vádaskodást, az ellenségkeresést, ami abban a pillanatban megjelenik, amikor a dolgok rosszabbra fordulnak. Itt emberekről van szó. Nem valami elvont fogalomról, amit úgy emlegetnek, hogy Brüsszel. Akik a Brexit mellett kampányoltak, azok azt mondták, ugyan, hát itt csak Brüsszelről van szó. Pedig hát Brüsszel 440 millió ember képviselete – a Brexit előtt meg éppenséggel 510 millióé volt –, az Európai Parlament az ő demokratikusan választott képviselőikből áll, és a legutóbbi EP-választáson több ember szavazott, mint amennyi távol maradt, szóval teljesen legitim intézményről beszélünk. Azt mondani, hogy mi márpedig otthagyjuk ezt a sokszázmillió embert, a közös házat, amit negyven éven át építettünk, a saját házunk kedvéért, az nagyon nem semleges aktus, az igenis érzelmeket érint. Ez az elutasítás gesztusa, és nem ez, amire Európának szüksége van. Afféle sziget vagyunk az autokratikus, antidemokratikus tendenciák közepette és össze kellene tartanunk. És Magyarországgal kapcsolatban is ez a helyzet kínossága, hogy itt van az  antidemokratikus tendenciák egyik hídfőállása, és ez az unión belül van.

Mi elég jól ismerjük az elvont Brüsszel-fogalmat, a brüsszelezést, mint az idegen, az ellenség szinonimáját.  

WT: A Brexit sikerének egyik fő oka éppen az volt, hogy ezzel a retorikával nem számolt senki az elmúlt 25 évben, egészen addig, amíg el nem érkezett a referendum. 1990-ben költöztem Nagy-Britanniába és láthattam ennek a retorikának az indulását és felemelkedését a ’90-es években. Hogy miként lesz az EU-ból elvont ellenség, hogy mennyien kezelték mindig is így, és nem úgy, mint az európaiak legitim képviseletét. Lustaságból nem foglalkozott senki ezzel a szöveggel, mert lényegtelennek tűnt, de közben a nyelv az, ami eldöntötte a Brexit kérdését. Ezért kell odafigyelnünk a jelenségeket körülvevő nyelvre – de ez persze itt nem újdonság, és nem újdonság az Egyesült Államokban, vagy Oroszországban sem, ahol a nyelvet kiforgatták. Én csak azt érzem, hogy védeni szeretném azt, amit védeni tudunk ettől a leromlástól.

A járványidőszakban újraolvastam Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című könyvét. Nem akarnék olcsó párhuzamokat teremteni az akkori idők náci nyelvi fordulata és a mai illiberális, nacionalista-populista rezsimek nyelve között, de a könyv a lockdown hónapjaiban elgondolkodtatott azon, hogyan válnak bizonyos, a hatalom által kreált és sulykolt kifejezések a hétköznapi beszéd részévé, miként zárul körénk egy nyelvi burok.

WT:  A munkámban mindig is benne volt, hogy az az idő, amelyben élünk, valójában a megelőző korok terméke, és hogy ami most van, az nem szükségszerűen stabil és állandó. Persze azoknak, akik háborúkat és forradalmakat éltek át, ez egyértelmű, de mondjuk nekem, aki biztonságos és stabil időszakban nőttem fel Nyugaton, nem az. Számomra az olyan látszólag fölösleges dolgok, mint a klub-szcéna vagy az éjszakai élet, a polgári szabadságjogok eredményét jelentették, és fel kellett ismernem, hogy nem léteztek mindig és a világ egy jelentős részén nem élhetők át úgy, mint ahogy a szabad demokráciákban. Amikor a második világháború után a megbékélés nyelve kezdett megjelenni, majd aztán terjedni kezdtek a nemek közti egyenlőség, a fajok közti egyenlőség beszédmódjai, kifejezésmódjai, akkor azt hihettük, főként 1968 és 1989 után, hogy ez lesz az egyetlen útja az együttélésnek. Ha ezt a nyelvet elvesztjük, nem lehet gyorsan csak úgy újrateremteni, talán egy vagy több generáción át is hiányozni fog. A Brexit-ellenes kampányomban az egyik poszteren ez állt: What is lost, is lost forever (Ami elvész, az örökre elveszett). Merthogy az egész európai megbékélési és egyesülési folyamatot ötven át alakítottuk, és ha félrelökjük, akkor nem lehet majd újra előhúzni, ha mégis szükség lenne rá. Meg kell tartani és meg kell óvni ezeket a dolgokat. Az európai rendszer masszívnak tűnik, pedig nagyon is törékeny felépítmény, ami az emberek együttműködési szándékán alapszik, és ha egyszer az olaszok, a svédek, a németek, a magyarok, a franciák azt mondanák, nem akarunk az egyezmények szerint működni, akkor ennek vége.

Ami a kampányokat illeti, a plakátjain megjelenő képnyelv és képi gondolkodás mennyiben tér el attól, amit a személyes művészi praxisában használ? Két külön megközelítésről van szó, vagy összetartozónak tekinti ezeket?   

WT: Az utóbbi öt évben rátaláltam a szavakra, és ezekben a kampányokban a vezérszerep a szavaké, ezeket támogatják meg olykor a képek, vagy a kép és szöveg kombinációja. Például a EP-választási kampány esetében az üzenet fősora, Vote Together. Vote for Europe, egyszerűnek tűnik, de rengeteg töprengés előzte meg. És a kép végül is maga a szöveg lett, a nyelv, azaz a huszonnégy nyelven megjelenő üzenet, ez jelenítette meg annak a szépségét, hogy tényleg huszonhat ország polgárai szavaznak együtt. Ezt tényleg szépnek tartom egy olyan kontinensen, ahol ezek az országok többszáz éven át harcban álltak egymással. Szóval, egyszerű polgárként kampányoltam, használva a rendelkezésemre álló eszközöket és azokat a kommunikációs csatornákat, amelyek hozzáférhetőek a számomra, de innen visszatekintve belesimul abba, amit művészként csináltam, és nem válik szét, hogy ez művészet, amaz pedig nem. Egyszerűen ezt csinálom, mint egy olyan személy, akinek a művészet a legpontosabb munkaköri leírása. Mindannyian különféle dolgokat csinálunk, és a poszterek is részét képezik a praxisomnak, nem sokat foglalkozom a definíciókkal. Akárcsak a zene esetében, ami ugyanúgy fontos része az életemnek, az utóbbi években főként. A zenéket amúgy meg is lehet hallgatni a Spotify-on és más platformokon a nevem alatt – hadd keltsek ennek itt szégyentelenül egy kis hírverést, mert erről nem feltétlenül tudni… –, és ez az egész nagyon felszabadító. Az újabb generációk már elég simán átlépik a műfaji határokat, és a különféle output-ok között el is mosódnak a határok, ami megint csak jó, hiszen a fiatal és kreatív elmék nem feltétlenül egy irányba tartanak, és nem csak mondjuk a vizualitás nyelvén fejezik ki amit akarnak, hanem a komputerek kínálta sokfajta lehetőséggel élve. Képek, szöveg és mozgókép, elektronikus zene, videojáték, meg még sok minden, ami számomra lehet, hogy már idegen, de közben mégiscsak létező és ha nem is mindig releváns csatorna, de potenciálisan releváns. Ahogy nekem annak idején relevánsak voltak a magazinok, nem csak a galériák és múzeumok, hanem a mondén, úgynevezett low culture is, ami nagyon vonzó volt és nagyon fontos. Meg is maradt az érdeklődésem a médiumok képlékenysége iránt, és ez éppenséggel itt, a kiállításomon is látszik. Különféle műfajok jelennek meg és az egészet többféle módon lehet végigjárni, akár a művészettörténet birodalmában maradva, a portré többszáz, vagy ezer éves hagyománya felől nézve, a képkészítés felől nézve, a ma lenyomataként, vagy akár a szín és a tér viszonyában, ahogy a kékek összekapcsolódnak a teremben, szemben a sárgával és a naranccsal. Többszintű installáció, ami több belépési pontos is felkínál, különféle, nyitott olvasatokat. Ha valaki éppenséggel a csillagászat és a természettudomány iránt érdeklődik, annak is sok mindent ajánl a kiállítás.

Akkor itt kérdeznék vissza a képre, amelyről még a beszélgetésünket megelőzően volt szó: egy nagy méretű fotográfia, amely mintha az égboltot ábrázolná, millió apró, fényes ponttal, és olyan, mintha textúrája is lenne, rücskös felülete. Nincs, de az az érzésünk támad, hogy megtapogathatjuk az égboltot.

WT: Van benne egy trükk, ez ugyanis egyáltalán nem az égbolt, a képet sötétszobában készítettem, fény és fotópapír, semmi más, nincs a folyamatban kamera sem. De minthogy ez technikai értelemben egy fénykép, az emberi szem felismeri és az agyunk megpróbálja a valósághoz kapcsolni. Valóságot akar benne látni, ezért aztán valóságot is fog látni. És ez valamiképp a munkám lényege, beismerem azt a vágyamat, hogy azt szeretném belelátni a dolgokba, amit szeretnék. Ez természetes és emberi, illetve, nem biztos, hogy természetes, de biztos, hogy emberi. Nem baj, ha tudatában vagyunk annak, hogy ez történik. Önnel, velem, mindenkivel, és folytonosan csekkolni kell az érzékelésünket, megfigyeléseinket, hogy mit látunk és mit akarunk látni. Erre invitálom az embereket, és arra, hogy játsszunk el ezzel: használjuk játékosan a szemünket! Előtér, háttér, mi történik, ha becsukom az egyik szemem, váltogatom a balt és a jobbot, és ha valaki lát valamit a képemen, akkor lehessen az az érzése, hogy érez, tapint, szagol valamit. Hogy megteremtődjön valamiféle szolidaritás a másikkal – ez a legtöbb, amit remélhetek. Persze nem teremtődik meg mindig, nem is teremtődhet meg, de ha igen, az boldoggá tesz.

A néző óhatatlanul összefüggéseket kreál. Narratívát keres, ha egy tárgyat vagy embert lát a képen, azt keresi, mi lehet az, ki lehet az,  van-e mögötte egy történet. Kell tudnom ezt a történetet? A művész vajon tudja-e, emlékszik-e rá…?

WT: A kérdés az, mit és mennyit kell tudni? Merthogy folyamatosan a félig-tudás állapotában élünk, vagy a nemtudás állapotában. És amikor a teljes betekintést, a teljes megértést követeljük a művészettől, az egy kicsit azt jelenti, hogy nem bízunk meg benne. Sokan azt mondják: nem értem, és ha nem tudom teljesen megérteni, akkor nem is kaphatok tőle semmit.  Ezt én nem szeretem. Hiszen ha fölnézek például az égre, vagy megnézek egy növényt, azt sem értem, azt sem ismerem, csak bizonyos részét… Szóval: igen, a képeim mögött vannak történetek, de a dolog nyitja nem az, hogy kifürkésszük, pontosan mit jelent ez vagy az a kép az én életemben, már csak azért sem, mert a képek egy része beállított, vagy félig megrendezett, és mert univerzális élményekről próbálok beszélni egy adott személyen, eseményen, tárgyon keresztül. Csak így tudok dolgozni. És ha megnézzük Manet csendéletét a spárgával, akkor el kell fogadnunk, hogy az ott egy szál spárga, nem feltétlenül kell tudnunk, hogy 1880-ból, hogy honnan, melyik francia városkából, és, hogy Manet mit gondolt róla. Persze a kép egy bizonyos kontextusból jön, az életből, de itt és most, a mi életünkben beszél hozzánk. Ezt próbálom én is a saját munkámmal. Yulan Grant, a nő, aki azon a poszteren szerepel, amelyet a Trafó tetején elhelyeztünk, egy bizonyos zenész-művész New Yorkból, egy bizonyos évben. De én nőként, emberként fotóztam le, olyan emberként, aki jól érzi magát a testében, itt, most a 21. század elején, és egy sajátos attitűdöt képvisel a testével kapcsolatban, ami számára fontos, de közben millió más nőhöz is szól, akik szintén éppen azon tűnődnek, miért is borotváljam a hónaljamat folyton, és közben meg ő csak úgy hagyja, hogy a szőrzete olyan legyen a hónalján, amilyen.

Talán annak, hogy magyarázatokat keresünk egy kiállítás képeiben és a képek mellett, szintén a bizalmatlanság az oka, mert hozzászoktunk már, hogy a látványt manipulálják, a médiában található képek egy része átalakítva, eredeti kontextusától megfosztva, átkeretezve, másképp interpretálva érkezik elénk.     

WT: Szeretném itt leszögezni, hogy bárki, aki az én kiállításomra eljön, megbízhat a képekben. Az elmúlt tíz évben már szinte kizárólag digitális fényképeket készítettem, noha úgy gondolok magamra, mint analóg fotográfusra, aki nem változtatja meg azt, ami a negatívon van. Nem változtatom meg azt, ami a képfájlban van, egyetlen pixelt sem rakok arrébb, a színeken vagy a kontraszton egy picit állítok, de nem nyúlok bele a látványba, nem editálok, nem komponálom át a képet. Tudatos alkotói döntés, mert az, amit az agyunk vagy az életünk létrehozni képes, az sokkal igazibb és meglepőbb, mint amit a számítógépünkön elő tudunk állítani. Az emberek bízhatnak a képeimben. Nem azért, mintha a kép minden esetben a valóság volna, dokumentarista értelemben, mert ahogy mondtam, vannak beállított vagy félig beállított képek is, eleve a képkivágás egy akaratlagos döntés eredménye, aminek vajmi kevés köze van úgy általában a valósághoz, de utána már nem nyúlok bele.

A Trafó Galériában, a fotók melletti teremben egy hang-installációt is bemutat, amit eredetileg nem tervezett. Tehát mégiscsak: szavak a képek mellé. Improvizáció volt, itt a helyszínen?

WT: Ez egy kilenc perces spoken word darab, a címe: I want to make a film.

A fotográfus álma? Elég az állóképekből, filmet akarok..?

WT: Talán igen. Három éve készült, Hong Kongban. Csak beugrott valami, egy olyan ötlet, ami már keringett egy ideje, de hirtelen adódott egy pillanat, hogy most elmondom és miközben mondom, az létrehoz egyfajta valóságot. Visszamentem a szállodába, nem engedve el az ötletet, ledőltem az ágyra, bekapcsoltam ezt az apró hangrögzítőt, amit mindig magamnál hordok, és megszakítás nélkül elmondtam azt, ami bennem volt. Szerkesztés nélküli tudatfolyam-szöveg, performansz, de próba és előkészület nélkül, minthogy nem vagyok színész, nem is tudnék így dolgozni. Zavarba ejtően szerencsés módon egyensúlyoz ez a szöveg a spontán kérdések és a valódi rácsodálkozás között: a technológiára kérdez rá, a zsebünkben lapuló mobiltelefonokra, a digitális lehetőségekre, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Szinte naivan kutatja, hogy mindez mit tesz velünk, mit tesz a társadalommal. Háromszor mutattam be eddig, New Yorkban, Brüsszelben és Berlinben – csak a tér és a hang, nincs kép és nincs zene –, és van egy sajátos érzelmi hatása, sokan kerülnek közel hozzá. Megörültem, hogy itt a galéria mellett éppen van egy terem, mert a hangnak, attól függetlenül, hogy anyagtalan, kell a tér. Lesz így egy ellensúlya a képekkel teli teremnek.  

Fotók: Erdei Krisztina