„Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya.” (Faludy György: Óda a magyar nyelvhez)
Amikor Faludy György e sötét sorokat leírta Párizsban, 1940-et írtak, és Pierre Soulages a legismertebb ma élő francia festő éppen azon igyekezett, hogy megszabaduljon a katonai szolgálattól. Ez hamarosan sikerült is neki, és a háború végéig egy szőlősgazda birtokán húzta meg magát.
Annak ellenére, hogy már a harmincas években is foglalkozott festéssel, pályája csak a háborút követő években, egészen pontosan 1947-ben, a Függetlenek Szalonján indult el, amikor a színes vásznak közt ott „illetlenkedtek” sötét tónusú, fehér alapon sötétbarna-fekete festményei. „Sok ellenséget fog magának szerezni!” – figyelmeztette őt az idősebb kolléga, Francis Picabia. Pierre Soulages-t azonban ez nem bátortalanította el, sőt egyszercsak eltűnt a barna és a fehér is, és maradt a fekete. Ha valaki ma Soulages nevét hallja, azonnal a fekete jut róla eszébe, de Soulages feketéje nem a gyásszal, hanem fénnyel asszociál. Erről győződhetnek meg mindazok, akik megtekintik kilencven éves Pierre Soulages retrospektív kiállítását a Centre Pompidou-ban.
A több mint száz, többségében nagyméretű alkotást egybegyűjtő kiállítás két nagyobb fejezetre tagolódik: az első az 1946 és 1970 közötti évekből származó, kátránnyal üvegre, illetve diófapáccal, guassal papírra készített képeit, és azokat a festményeit mutatja be, ahol a fekete alól vörös, kék vagy lila foltok villannak elő, míg a második rész a monokróm fekete alkotásokat. Ez a rendezés pontosan megfelel azoknak a korszakoknak, amelyeket Soulages leegyszerűsítve, így foglalt össze egy interjúban (Balkon, 2000/09): „Kezdetben a sötét és világos alap közötti kapcsolat foglalkoztatott, ez volt a vastag ecsettel húzott vonalak, „jelek” periódusa. Ezután következett az a sorozatom, amelyben a fény, a szín és a vászon viszonyát kutattam: először az egész vásznat befedtem valamilyen színnel, majd az erre felvitt fekete réteget néhány helyen lekapartam, és előtűnt a piros, a kék vagy a lila. A harmadik szakasz, ami máig is tart, a fekete képeké, ahol a fény átalakítása, variálása a célom a felület állapota által. A sík felületen megpihen a fény, az érdesebben dinamikussá válik, és a textúra sokfélesége egyetlen szín, a fekete használatával a szürkés-feketétől a mély feketéig sokféle tónust képes előidézni. Ugyanakkor a kép tere kitágul, hiszen mit látunk a képen? A fényt. A fényt, ami a néző felé irányul, és ezzel a tér nemcsak a vászonig tart, hanem addig, ahol a néző áll.”
A kiállítás rendkívülisége nemcsak abban rejlik, hogy több olyan alkotást is bemutat, amely eddig sohasem került közönség elé, de Soulages életművének olyan ritkaságait is elénk tárja, mint például a New York-i Museum of Modern Art gyűjteményéből kölcsönzött „La grande Peinture,”-t (1948-49), a művész egyetlen diófapáccal festett vásznát. Emellett a Pompidou Központ hatalmas terei arra is alkalmat adnak, hogy a nagyméretű, különféle szempontok szerint összetartozó művek ùgy kerülhessenek egymás mellé, ahogyan azokat még maga a művész sem látta soha együtt. Mindezek ráadásaként, az utolsó teremben az idős mester legfrissebb alkotásai, monumentális méretű „Polyptyque”-jei búcsúztatják a látogatót, amelyek együttesen, nem a falakra, hanem acélszálakon a térbe függesztve, inkább installációnak, mint hagyományos értelemben vett festményeknek hatnak.
A kiállítás 2010. március 8-ig tart nyitva
Centre Pompidou Musée national d’art moderne
Kedd kivételével, naponta 11-23 óráig.