A kiállítás, illetve a kiállításon bemutatott nagyszabású műegyüttes címe – Napló a múlandóság cáfolatául – bensőséges költői indíttatásokról és szikár, higgadt program kijelöléséről és megvalósításáról egyként tanúskodik.
A történet végső soron banális: egy szobrász, közeledvén születésének hatvanadik évfordulója, elhatározza, hogy az év minden napján elkészít egy alkotást, és így egy különleges szobrászati naplót ír, mintegy a múló idő plasztikai vetületét foglalja művekbe. Ehhez egy egységes rendszert kellett kidolgozni, egy, a műveket összefogó keretet kellett legelsőként megtalálni: ez lett az a 12×12 centiméteres, tehát 144 négyzetcentiméteres felület, amely a sík lapra szerelhető, a falsík előtt függő, domborműként megjelenő munkák alapja vagy hordozója.
Az azonos befoglaló méret által meghatározott kompozíciók általában egymás mellett, egymás alatti sorokba rendezetten – mint egy nyomtatott naptár napjai –, néha egymással összekapcsolódón, vízszintesen húzódó szalag-művekként jelennek meg. Ezek a kis művek önállóan, és egymással összefüggésben is értelmezhetők, plasztikai értékeiket ebben a formában is kibontakoztatják, de természetesen modellekként is szemlélhetők: majdani önálló kisplasztikák vagy monumentális kompozíciók előképeiként. De természetesen vizsgálható és interpretálható ez a mű egyetlen nagy, tulajdonképpen 365 részből álló egységes, totális szobrászati összegzés gyanánt is. Vagyis ennek a 2011-es évnek mind a 365 napja Szilágyi Bernadett számára feszült készenlétben, állandó alkotói lázban telt: a napok múlásával épült a műegyüttes, mintegy konkrét testet, formát öltött az idő. A műveken, illetve a hónapokba rendezett tizenkét egységen végigvonul az évszakok váltakozása, és az egyes hónap-egységeken belül hétköznapok és ünnepnapok váltják egymást, s a szoborművekké sűrűsödött nap-plasztikákban megszokott események, és váratlan történések, és ami még fontosabb, az ezeket tükröztető, naplószerűen feljegyzett, plasztikai eszközökkel rögzített lélekállapotok, érzések és gondolatok összpontosulnak. És mindezt remek egységbe foglalja a program, és a programot vezérlő alkotói szubjektum, s áttételesen az alkotói szubjektumot karakterizáló világszemlélet. Szilágyi Bernadett ezzel a 365 napra, 52 hétre, 12 hónapra, az évszakokra és egy évre hivatkozó, lenyűgöző vállalkozásával mintegy összefoglalja vagy megkoronázza a mintegy három és fél évtizedes munkásságát, amely az egy-egy periódus terméséről számot adó önálló kiállításokból és a magyar szobrászatot rapszodikusan áttekintő csoportos tárlatokon való fellépésekből, kisplasztikákból, érmekből és plakettekből, valamint a térben és időben is szerteágazó monumentális köztéri műegyüttesből, a szabad térbe és épületek belső terébe állított plasztikákból és domborművekből, emlékművekből, portrészobrokból szerveződik.
A múlandóság cáfolatául írt szobrászati naplót egységes, áttekinthető rendszer, szorosan összefogó keret, formai egyöntetűség jellemzi, de ezen túlmenően fantasztikus változatosság, üdítő sokszínűség regisztrálható. A dombormű, az érem és az objekt műforma-jellemzőit sajátságosan egyesítő kisméretű plasztikák anyaghasználata, anyagalkalmazása rendkívül gazdag: a különféle fémek mellett megjelenik a fa, a textil, a kő, a papír, feltűnnek különböző műanyagok, és sok alkotáson az anyag természetes megjelenése mellett fontos szerepet kap a festés, a szín is. A színeken, a színhatáson túlmenően a felületek és az anyag-szerkezetek, a faktúrák és textúrák változatossága is lebilincselő. Ez a sokféle anyag, illetve az anyagok különböző variációja és összekapcsolása szükségszerűen követeli a technikai sokrétűséget is, amelyek körében a klasszikus szobrászati eljárások csakúgy jelen vannak, mint az ipari megmunkálásmódok, az egyedi kézműves metódusok. Fontos, hogy a plasztikák szobrászati célzattal megdolgozott nyersanyaga mellett sokszor a kompozíciókba épülnek a talált tárgyak, illetve az önmagukat talált tárgyaknak álcázó, ugyancsak a szobrász által készített alkatrészek, kompozíció-alkotó-elemek is, így kiemelkedő jelentőségű műalakító, műépítő metódusként regisztrálható a kollázs konstrukciós eljárásának alkalmazása. Az anyagok és eszközök ezen sokrétűsége a tömegalkotás, a formarend változatosságának garanciája: az együttesben felfedezhetünk néhány elemből szerveződő, világosan szerkesztett, harmonikus együtthangzású, és bonyolult, többrétegű, a kifejező- és hatóelemek összetettsége, feszültsége, konfrontációja által éltetett kompozíciót. Van olyan munka, amely alig-alig lép ki a síkból, és van olyan, amely tobzódik a térben: amely dinamikusan áthatja, mintegy bekebelezi, vagy szétzilálja, kaotikussá formálja közegét. Vannak lezárt és vannak nyitott plasztikák, vannak felületük és vannak testük, tömegük révén megszólalók, vannak áttörtek és vannak a tér által megbontottak, vannak világosan körvonalazódók és vannak sejtelmesen áttetszők, vannak épek és szétroncsoltak, vannak keménységet és szilárdságot sugárzók és vannak finom törékenységeik révén létezők, vannak súlyosak és vannak könnyedén lebegők. A plasztikai kifejezések kibontakoztatásában, az emocionális szobrászati gócpontok szervezésében Szilágyi Bernadett kizárólag elvont eszközökkel él: az absztrakció szobrászati nyelvét használja, és minden egyes műve azt igazolja, hogy ez a nyelv, ez a motívumkincs kimeríthetetlenül gazdag. Egyes műveken fel-feltűnnek a pálya korábbi alkotószakaszaiban hangsúlyos, majd helyüket más elemeknek átadó alakzatok illetve motívumok: egyes munkákon a geometrikus formák a hangsúlyosak, míg másoknál a nehezen leírható szabálytalanságokkal jellemezhető plasztikai elemek az uralkodók, míg az egyik leghangsúlyosabb műcsoportban a szövetszerű, hol kifeszülő, hol íves palástként meghajló, hol valamit körülfonó vagy eltakarni vágyó, a dolgokat elfedő és felfedő, apró szemekből felfűződő fémháló-rácsozat kerül a kompozíció gyújtópontjába. És a nagy munka táblái által övezetten, a termek középső terében, tálcaszerű posztamens-táblákra fektetetten – és nagyon fontos itt a művek pozicionálása, térbe helyezése –, a felülnézeti rálátást biztosító szemlélői lehetőséget megnyitón kaptak bemutatóteret azok a munkák, amelyek Szilágy Bernadett alkotótevékenységének utolsó két-három évében önálló kompozíciókként valósultak meg. Mint például az egykori Várbazár műterem-alkotóperiódushoz kapcsolódó, a Vígh Tamás-műhely közvetlen közelségének emlékét őrző formanyelv-szótár hengertest-alakjaiból vagy
-alakzataiból összeállított együttes, vagy azok a zászló- és kokárda-variációk, amelyek megintcsak formarendjük változatosságával és anyagmegmunkálásuk különösségeivel, s asszociatív gondolat-indítattásaikkal ejthetik rabul a szemlélőt.
Az objektszerű, térbe fektetett alkotások sorát és a nagy napló-művet is csupa cikázó virtuális mozgás, csupa nyugtalanság, csupa szeszély, ideges, vibráló plasztikai közeget indukáló szándék és erő hatja át, s e munkák körében csak néhol találhatunk nyugvópontokra.
Nincsenek konkrét, a valóság beazonosítható jelenségeire hagyatkozó jelek és jelzések, a formák szabad, korlátlan birodalmában szabadon kalandozhat az alkotói, szabadon szállhat a befogadói fantázia, érzelmi mély- és csúcspontok között csaponghatunk, majd megnyugodva talán csak-csak elmerenghetünk, elmerülhetünk a csendes meditáció mély hullámaiban. Szilágyi Bernadett az idő menetét regisztrálni, múlását megragadni igyekvő napló-műve révén az idő megfoghatatlansága, a létezés megmagyarázhatatlansága, a teremtő-szándékokkal hajtott alkotói lét titokzatossága ölt 365 varázslatos plasztikai testet. Hosszan, nagyon hosszan kellene tanulmányoznunk e műveket: tulajdonképpen úgy, ahogy létrejöttek, minden nap egy művet, és akkor nekünk, szemlélőknek így múlhatna el ez a nehéznek ígérkező 2012-es év.
Budapest, Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza, 2012. március 8.–április 8.