Gertrude Vanderbilt Whitney (1875–1942) szobrász és műgyűjtő 1929-ben
felajánlotta a New York-i Metropolitan Múzeumnak közel hétszáz
Amerikában született, főleg modernista műalkotásból álló gyűjteményét. A
múzeum nem fogadta el az ajándékot. Az elutasítás és a nem sokkal
korábban megnyílt Museum of Modern Art részrehajlása az európai
modernisták felé arra ösztönözte az amerikai művészetek nagy vagyonnal
rendelkező patrónusát, hogy 1931-ben megnyissa saját múzeumát.
Az egyre növekvő műgyűjteménynek otthont adó Whitney Múzeum háromszor költözött új épületbe. A jelenlegi, a Madison Avenue és a 75. utca sarkán álló, felfelé szélesedő, jellegzetesen modernista épületet 1966-ban adták át. Tervezői Hamilton P. Smith és Marcel Breuer voltak. Az a Walter Gropius tanítvány, a weimari Bauhausban tanuló, később ott tanító Breuer Marcell, akit 1934-ben a Magyar Mérnöki Kamara nem vett fel tagjai közé, s aki három évvel később az amerikai Harvard Egyetem építészeti fakultásának tanára lett. A Whitney Múzeum állandó gyűjteményében ma már több mint 18,000 20. és 21. századi műalkotás van, a képzőművészet minden műfajából. A múzeum – amelynek, Renzo Piano olasz építész tervei alapján most épül egy új szatellit épülete New York belvárosában (Gansevoort St.) – az alapító akaratának megfelelően nagy súlyt fektet az élő művészek munkásságának bemutatására, s a Modern Művészetek Múzeumával (MOMA) ellentétben nem riad vissza viszonylag ismeretlen művészek és szélsőségesen provokatív művek bemutatásától sem. A kétévente megrendezett Whitney Biennále évente sorra kerülő kiállításként indult 1932-ben, s már jó ideje a legfontosabb amerikai kortárs művészeti eseménynek, a világ egyik legnagyobb hatású, irányzatokat, trendeket, nemzetközi karriereket elindító, élő művészeti bemutatójának számít.
A 2010-es Whitney Biennále a világgazdasági válság következtében jóval szerényebb, mint a korábbi grandiózus bemutatók voltak. Csak 55 művész munkáit láthatjuk, fele annyit, mint 2006-ban. A biennále nem terjed ki a Park Avenue Armory épületére, mint 2008-ban, megmarad a múzeum terében. Jóval kevésbé hirdették meg, nincs médiaizgalmat kiváltó, kurátorok hadseregének munkát adó tematikája, és jóval vékonyabb, szegényesebb kivitelű katalógussal dokumentálták, mint korábban. Persze mindennek nem valós pénzhiány az oka, a Whitney Múzeum továbbra is a világ egyik leggazdagabb művészeti intézménye. Egyszerűen arról van szó, hogy a szervezők igyekezték elkerülni a pazarlás, gusztustalan pénzfitogtatás vádját olyan időkben, amikor nagyon sok múzeum, alapítvány, kulturális intézmény – a művészekről nem is beszélve (tartalomszolgáltatók lévén ezúttal is rajtuk csattan legerősebben az ostor) – küszködik pénzügyi nehézségekkel. Nem egyedül a megkurtított költségvetés, hanem jóval inkább az egyre alacsonyabban szárnyaló korszellem az oka annak, hogy az idei biennále sokkal unalmasabb a korábbiaknál. Nincs lélegzetelállító látványosság, technikai bravúr ezúttal. Nincsenek szikrázó, új ideák, koncepciók, csak többnyire a múlttal, referenciákkal való kockázatmentes, erőtlen játszadozás folyik a spártai installációban. Kevés mű – főleg a fotó és videó műfajában – minősíthető többnek futószalagról legördülő, művészetipari termékeknél. A helyzetet tovább rontja, hogy a kurátorok a minőség helyett életkori kategorizálással operáltak, főleg a karrierjük közepén járó művészeket favorizálva, a fiatalokat és az idősebbeket háttérbe szorítva. Ráadásul engedtek a művészeti piacon uralkodó tendenciának, amennyiben túl sok üres, de dekoratív absztrakt művet állítottak ki. A múzeum és a biennále új ideákat, élő üzeneteket kedvelő alapítója a déja vu érzésétől kínozva bizonyára forog a sírjában. Az absztrakt, neo-absztrakt, neo-absztrakt-expresszionista izék álmosító dömpingjében időnként felcsillan egy-egy gyöngyszem, mint például Lorraine O”Grady The First and Last of the Modernists (Az első és utolsó modernista) című fotó-párosítása: az egyik képen Charles Baudelaire, a másikon Michael Jackson. Kettejük kapcsolatának elemzése messzire sodró gondolatfolyamokat indíthat el azon nagyon kevesek fejében, akik még képesek fogalmakban gondolkodni. Vagy Aurel Schmidt The Fall (A zuhanás) című megindító festménye, amin egy söröskupakszemű, rózsaszín bóbitás bika (Minotaurus?) cigaretta csikkeket könnyezik. A nagy semmitmondásban üdítő élmény Nina Berman Marine Wedding (Tengerészházasság) című, Irakból sebesülten visszatért amerikai katonákat ábrázoló, horrorisztikus fotósorozata. Az egyik kép egy fiatal tengerészgyalogos, Ty Ziegel esküvői fotója. A katona egyik karját elveszítette a háborúban és feje, arca groteszkül összeégett. Menyasszonya, gyermekkori szerelme, kezében az esküvői virágcsokorral riadtan áll mellette. Az esküvő után nem sokkal elváltak. Hasonlóan rémálomszerűek, mégis, vagy éppen rémkép jellegük miatt sokatmondóak Stephanie Sinclair afgán gyermek-menyasszonyokról készített fényképei. A hozzájuk képest aggastyán, brutális arcú vőlegényeik mellett ülő kislányok képei mintha a legsötétebb középkorban készültek volna. Az egyik képen a kényszerházasság elől öngyilkosságba (önégetés) menekült lány holttestével rózsát szagoltat az anyai kéz. Kerry Tribe H.M. című filmje valódi sorstragédia dramatizációja. Egy férfit az 1950-es években megműtöttek, hogy kigyógyítsák epilepsziájából. A műtét következtében elveszítette hosszú távú memóriáját, csak az utolsó 20 másodpercben megtörténtekre emlékszik. A filmet a műtétet elcsesző orvos narrálja.
A 2010-es Whitney Biennále két meggyőződésemet erősítette tovább. Az egyiket, ha jól emlékszem, Rimbaud fogalmazta meg tökéletesen: „A gyengék újrakezdik az ábécét.” A másik, hogy hiteles jövőkép nélkül sodródó, diszlexiás, vertikálisan kihívott korunkat egyedül a horror műfaja képes pontosan leképezni.
Whitney Museum of American Art, New York
2010. február 25 – május 30.
