Úgy tűnik, a Műcsarnok anyagcseréje lelassult: egyre ritkábban rendez kiállítást, egyre szűkösebb nyersanyagból, viszont a bemutatandó műveket alaposan megválogatja, megemészti, feldolgozza és tálalja. Sőt, aurát is növeszt köréjük. Luc Tuymans után most itt egy még nagyobb európai sztárkiállítás: a divatos, fiatal, lipcsei festők seregszemléje.A művek ismét szellősen szétszórva függenek a falakon (akárcsak Tuymansnál), hogy a festményszerűség helyett a szellemi tartalom kerüljön a középpontba. A Műcsarnok valamikor gond nélkül bemutatott több mint félezer művet egyszerre – szalonkiállítóhelyként. Ma a nemzetközi és hazai yuppie-művészvilág kedélyes találkozóhelye lett, pár jelzésszerű, de hangulatteremtő kortárs művel és a napsütötte teraszon kávézgató, trendin öltözködő, fiatal értelmiségiekkel, akik okostelefonjukkal a Bluetooth-kapcsolatot keresik. Merthogy a Műcsarnoknak van már mobil-kommunikációs partnere is, a lipcsei festők kiállításán így igénybe vehetjük a telefonos tárlatvezetést egy normál hívás díjáért, és letölthetünk egy ingyenes csomagot fotókkal és szövegekkel. Bár ez utóbbi szolgáltatás a kritikus ottjártakor nem működött, kijelöli azt a techno-értelmiségi irányvonalat, amerre a kortárs kultúra bővíteni igyekszik önmagát. (És azt is mutatja, hogy a kényszerűségből nonprofit kft.-vé vált közintézmény talán megáll a lábán, az állam kultúrpiaci mélyrepülése közepette, mecénás nagyvállalatok segítségével.) Az Új Lipcsei Iskola kortárs hangulatteremtésre csak félig alkalmas, hiszen bár valóban friss, világhírű és végtelenül divatos munkákról van szó, azért ez mégiscsak a régimódi, klasszikus festészet, őrült műtárgypiaci kereslettel nehezítve. Az Artprice éves jelentése szerint Matthias Weischer az 52. legeladhatóbb kortárs művész a nemzetközi színtéren, Neo Rauch pedig a 61. A kurátorok éppen ezért kicsit csavartak az anyagon, különböző jólcsengő metaforák köré rendezték a képeket és hozzájuk adtak egy street artos körítést. A kezdő teremben  mindkét oldalt dobogók húzódnak, párnákkal és drótra függesztett katalógusokkal, a falakon pedig magyar graffiti művészek Lipcse-víziója terpeszkedik, fekete-fehér óriásfreskók formájában. A kurátorok nem az ezredforduló óta virágzó új lipcsei „festőiskola” munkásságának keresztmetszetét mutatják be, hanem néhány izgalmas művön keresztül a „Lipcse-jelenséget”. A történet tanulságos, igazi posztkommunista sikersztori. A nagy hagyományú szász iparvárosban a szocializmus évtizedei alatt alakult ki egy akadémikus, késő-szocreál festőiskola, pár vezető mester (pl. Werner Tübke) közreműködésével. Németország újraegyesítése után ez az ódon mesterségbeli tudás találkozott a friss nyugati szellemiséggel, különös elegyet szülve: az Új Lipcsei Iskolát. A laza kötődésű csoport művészei között található valamiféle közös tájékozódási pont, a figuratív festői tradíció folytatása és a pártállami vagy személyes múlt örökös felemlegetése. Neo Rauch Lépjünk tovább című hatalmas vásznán egy francia nyaktilót gyúrt össze a házépítő NDK-s munkásfigurákkal. Rauch harsány szürrealizmusánál Matthias Weuscher egy árnyalattal finomabban idézi meg a múlt rendszer tárgykultúráját, Tilo Baumgärtel pedig már egészen álomszerű japán polipakváriumaival. De mindhárman ugyanannak a tenyérbemászó, közvetlen, fantasztikus képtermelésnek a megszállottja, ahol a múlt és a jelen, a valóság és fikció határolóél nélkül mosódik össze. Sokkal számítóbbak, távolságtartóbbak és következetesebbek azok a lipcseiek, akik az építészet témakörét feszegetik. Ulf Puder – kis jóindulattal Kokas-tanítvány is lehetne – líraian megformált, szappanszínű dobozházakat fest, enyhe panelízzel. Martin Kobe örvényként magába szippantó, perspektivikusan felénk nyíló architektúrákat, behízelgő színekkel, míg Katharina Immekus kizárólag bűbájos német panziókat hajlandó megjeleníteni, olajképtől a linómetszetig mindenféle technikával. Ricarda Roggan elhasznált, lelakott, eldugott belső tereket fotóz, míg Matthias Hoch a modern irodaházak steril, személytelen részleteit. A szürreális múlt és a két dimenziós építészet tárgyköréből félig-meddig kilógnak Oliver Kossack időre festett, burjánzó, neoexpresszív vásznai és Annette Schröter fekete kartonlapból kivágott munkái, amiken az NDK-s dolgozókat és a graffitiket papírmustra csipkézi ki. A Műcsarnok nagy középső teremsorának ajtajait Tilo Schulz posztózsilipje torlaszolja el, ami a hatvanas éveket, a minimalista esztétikát idézi meg, áttételesen pedig a formalizmus és a szocreál nagy vitáját. A Lipcse-jelenség a pár évvel ezelőtti friss német festőtrend csak egész kicsit megkésett hazai bemutatója, tele görcsmentes múltfeltárással és perfekt kortárs ujjgyakorlatokkal.
Műcsarnok
2008. március 28.- 2008. május 18.