A Nemzeti Galéria Zichy Mihály patinás grafikai és festői életművének szentelte a soron következő óriás kiállítását. Zichy a 19. század második felének ünnepelt grafikusaként él a kollektív emlékezetben, aki olyan nemzeti klasszikusokat illusztrált, mint az Ember Tragédiája vagy az Arany-balladák. Életének alkonyán méltatói egyenesen „rajzoló fejdelemnek” nevezték, hiszen az orosz cárok udvari festőjeként az előkelő világ is a lábai előtt hevert. Pedig az udvaronc feszes zubbonya alatt egy köztársaságpárti libertinus lapult, összezárva a borongós vágyaktól fűtött, de sokat csalódott romantikus géniusszal. A számtalan szakmai újdonságot tartogató nagyszabású tárlat ezt a kettősséget helyezi a középpontba: a sikeres udvari grafikus és a bukott értelmiségi párosát.A tizenéves Zichy Mihály előbb Pesten képezte magát a művészoktatást megindító Marastoni Jakab iskolájában, szorgosan másolgatva az antik szobrok nyomán készített mintakönyvek metszeteit. Majd hamar Bécsbe települt át, ahol – jogi tanulmányai mellett – a neves biedermeier festőtől, Ferdinand Georg Waldmüllertől vett magánórákat. Az akadémikus oktatást megreformáló bécsi piktortól egyszerre leste el a realista természethűséget és a klasszikusok tiszteletét (hiszen Waldmüller a képtár őre is volt egyben). Korai akadémikus festményei, a finom kezű tanulmányok és a moralizáló jelenetek nagy jövőt jósoltak a fiatal tehetségnek az éledező hazai képzőművészeti életben. Koporsóbezárás című patetikus zsánerét megvette a Pesti Műegylet, a Medúza tutajának kompozícióját követő árvízi moralizáló festménye pedig jó kritikát kapott a császárvárosban. De pályája hamar szeszélyes fordulatot vett: Waldmüller rá (vagyis legtehetségesebb tanítványára) testálta át az I. Miklós cár testvérétől érkező felkérést, az egyik nagyhercegnő rajzoktatását. Zichy élve a nagy lehetőséggel 1847-ben Szentpétervárra költözött. Jól boldogult a tanársággal, hiszen nemcsak kitűnően rajzolt, de finom, művelt férfiként helytállt az előkelő körökben is. (A nagynevű arisztokrata Zichy-família Somogy-megyei, köznemesi ágából származott.) Becsvágyát viszont nem elégítették ki a magánórák, otthagyta a cári családot és retusálóként helyezkedett el egy fényképésznél. (Életművének oroszországi fele eddig jórészt ismeretlen volt a magyar közönség előtt, most ez a korszak sem marad titokban, a társrendező Ermitázs grafikai lapjainak köszönhetően!) Zichy rövid időn belül otthagyta a fényképész-műhelyt, arcképfestésből és grafikai sorozatokból tartotta el magát. Ezekben a könnyed, egyszerre kócosan realista és elegánsan finom 1850-es évekbeli rajzocskákban már megmutatkozik Zichy igazi nagysága. Vékony hegyű ceruza, barna karton, csak pár tónust felvázoló vízfesték, lavírozott tus, kevéske fedőfehér – Zichy nem a bombasztikus hatásra törekedett, hanem az érzékeny, már-már nőiesen törékeny, elbeszélő-jellegű kifejezésre. Vagyis a biedermeierre. Végigrajzolta a 19. századi orosz nagyregényekből ismerős összes figurát, a nyalka tisztektől a nagyvárosi szegényekig, nem fukarkodva a Hogarthtól ismerős moralizáló szatírával sem. Közben a Romanov-család kegyeiből se esett ki, egy felszarvazott férjről készült rajzocskájára maga I. Miklós jegyezte fel, hogy „legyen szellemes, de ne legyen gonosz”. Az ötvenes években megszaporodó udvari megrendelések végül meghozták valódi gyümölcsüket: II. Sándor cár 1859-ben az akkor mindössze 32 éves művésznek adományozta a „a Cár Őfelsége Festőművésze” címet. Beindult a robot: Zichy az udvartartás hétköznapjainak dokumentálásával töltötte szinte minden idejét. Gyors, érzékeny, szinte képregényszerűen beszédes akvarelleken örökítette meg a fontos és kevésbé fontos eseményeket: díszszemléket, színdarabokat, koronázásokat, eljegyzéseket és esküvőket, lakomákat, vadászatokat és diplomáciai fogadásokat. Darázsderekú tábornokok, kackiás bajszú cárok, rendjelek, aranyozott menték, pravoszláv liturgia és franciás etikett – az Ermitázsból érkező elegáns Romanov-riportrajzok eddig szinte ismeretlenek voltak hazánkban! De Zichyt egyre jobban és jobban szorította az udvaronc zubbony, 1874-ben nyugdíjazását kérte és nekiindult meghódítani álmai városát, Párizst. A cári grafikust feszítette a késő romantikus vágy: erkölcsjobbító, nagy allegóriák és a monumentális történeti festmények alkotása. Pár év múlva elő is rukkolt főművével, a hatalmas méretű Rombolás géniuszának diadalával. A restaurált és teljes szépségében megcsodálható festményt a művész az 1878-as párizsi világkiállításra szánta, de az aktualizáló szereplők (III. Napóleon vagy a koponyahalmon trónoló pápa) miatt a művet a zsűri kizárta. A Galériában megcsodálhatók az ekkoriban rajzolt festmény-nagyságú óriásgrafikák is. Ezek a történelmi és irodalmi fantáziát megmozgató alig kiszínezett allegóriák, az úgynevezett „hallucinációk” nem hozták meg a remélt sikert. Nem úgy, mint a nagy (bár kétes) népszerűséget szerző erotikus grafikák vagy a magyar és nemzetközi felkérésre rajzolt könyvillusztrációk, amik több termet is megtöltenek a kiállításon. Zichy pályája végén lezuhant szárnyas géniuszként rajzolta meg saját magát: visszatért a cári udvarba és mélyen eltemette magában nagyratörő, romantikus vágyait. Szentpéterváron halt meg, 1906-ban, hamvait hazaszállították, s szinte fejedelmi pompával temették el. Az udvaronc Zichynek ez nyilván imponált volna, de a bukott géniusznak már semmit sem jelentett…

Magyar Nemzeti Galéria
2007. december 14. – 2007. március 23.