Német földön nincs valamire való Bauhaus-kiállítás Pap Gyula (1899-1983) fotói vagy fémtárgyai nélkül, fényképei pedig mindegyre felbukkannak az élvonalbeli aukciós házak erre specializálódott árverésein. Miközben ott főként emiatt tisztelik, mifelénk elsősorban festményeit vagy grafikáit ismerik még a bennfentesek is.Ezért számít úttörőnek Budapesten a Mai Manó Ház május 25.-ig tartó fotókiállítása, amelyen száznál több felvételét mutatják be a kezdetektől idős koráig, halálának negyed százados évfordulója alkalmából. Mivel ifjúságának kedvelt színhelyéről, Temesvárról települtem át a hetvenes évek derekán Budapestre, megismerkedésünk első percétől kezdve érdeklődéssel faggatott Bánát „fővárosának” akkori állapotáról meg a soknemzetiségű lakosság helyzetéről és megtisztelt atyai barátságával a későbbiekben is. A kapcsolatom megmaradt életművével a halála után is, mert özvegye – dr. Haulisch Lenke művészettörténész – kollégája voltam korábban a Nemzeti Galériában, később pedig Berlinben dolgozván, az ottani Bauhaus Archívummal illetve annak weimari és deassaui filiáléival építettem ki és ápoltam tovább kapcsolatokat mindmáig. A Magyar Fotográfusok Házának második emeletét teljesen betöltő fényképkiállításon éppen ezért most „a bánáti részlegen” időztem el elsőként és hosszasan. Az 1925-ös, zselatinos ezüst fotókon „vonalzóval húzott” látóhatár választja el a kévék sorával rakott szántóföldet a feléje boruló hatalmas és felhős égbolttól, egy másik kópián lovaskocsiról kapta lencsevégre a végtelenbe vesző szekérútat, a premier-plánban felvett kukoricalevelek pedig rendkívül erőteljes és dekoratív, organikusan absztrakt grafikai kompozíciónak hatnak. A bilédi téglagyár „ipari tája” mellett snóblizó munkások „rímelnek” a tornácon űlő magyar parasztcsaládra, de itt is „kiugrik” a sorból a Tetőcserepek közelképének éles súroló fényben megörökített mustrája, mint valami mértanian elvont kép. (A két reklám-tömörségű részlet a Bauhaus weimari korszakának kései és hazai „utórezgése”, ahová az első magyarként vették fel 1920-ban Pap Gyulát). A továbbiakban a temesvári vásáron kintornás és bábos, kádár és játékárus, vak cigány hegedűs és öreg román koldus karakterfigurái sorjáznak a falon. A munkajelenetek kritikai realista zsánerképein sváb paraszt szedi a cukorrépát vagy metszi a szőlőt, kubikus tolja a keskeny deszkapallón patakkővel megrakott talicskáját, amikor pedig a mócvidékről érkezett bocskoros román parasztpárt látom kóberes kocsijával, gyerekkori emlékként még most is érzem a széna illatát és a szekérderékból árult barna héjú „kormos alma” ízét. A húszas évek végén és a harmincas évek elején a berlini Bauhaus-tagjaként a ma is meglévő Baumschulenstrasse útkövező napszámosai érdekelték, meg a havas berlini parkok és terek, fakoronák és háztetők felülnézetben – mint valamiféle fekete-fehér kontúrvonalakkal telerótt metszetek -, a napsütötte nyári aszfalton pedig a járművek és a járókelők hosszúra elnyúló árnyékai. Ilyen kontrasztosak a csendéletei is, amelyeknek fényesre polírozott felületein rendszerint maga is visszatükröződik fotografálás közben, mint például az Önarckép gömbvázával vagy a Két fémtál 1929-es műtermi felvételein, de legalább ilyen érdekes és eredeti az Önarckép kettős expozícióval (1930) ecsetet tartó beállása is. Sebők István és felesége padlón űlő páros portréján szokatlan és szellemes az alulnézet az óriásira felnagyított cipőtalpakkal, kecsesen törékeny porcelán vitrin-nippet idéz emlékezetünkbe a Fiatal színésznő néger babával, törökűlésben. Más kettős arcképeit kerek tükör rámájába vagy tó partján felvert  sátor ajtónyílásának háromszögébe komponálja, női akt-ciklusát pedig az erkély korlátjának vetített árnyékai „darabolják fel” más-más változatokban, a különféle napszakokban. A náci rémuralom által később kémkedés vádjával lefejezett Bauhaus-kolléganő – Oda Schottmüller – véres történetét ismerve kap igazán hátborzongató aurát Pap Gyula róla készített sorozata az Itten-iskola tetőteraszán, mint görcsösen markoló hóhért, tántorgó figurát, lezuhant alakot vagy szemfedővel takart arcú félelmetes halált alakító maszkos pantomim táncosnő. Ilyen kontextusban más olvasatot kap a Német Kommunista Párt utolsó naggyűlésének fotóciklusa is a fasiszta hatalomátvétel előtt a Lustgarten terén, amely mind a mai napig hasonló tömegtüntetések színhelye, sőt, az NDK nemrég lebontott Köztársasági Palotájának helyén  most építik majd vissza az egykori porosz királyi kastélyt is, amelyet Pap Gyula felvételén még teljes pompájában láthatunk, aztán Berlin bombázását is túlélte, csak a kommunista diktatúra elején robbantották fel, mint a múlt szimbólumát. Pap Gyula hazatérése után Szentendre környékének és a Dunakanyarnak festői tájai meg a palóc falu „népéletképei” szinte a hátrahagyott zord germán realitás ellenpontozásaként hatnak, és fekete-fehérben is színesnek tűnnek a szigligeti szüretelő lánnyal, az ipolyi halásszal vagy az almaszedő nagybányai menyecskékkel együtt. A negyvenes évek elején az óbudai szobotorzók drámai variációi mintha előre vetítenék a második világégés pusztításait, és ebben a vizuális környezetben ismét érthetővé válik őszinte lelkesedése a Margit-híd újjáépítése, a nagykohó születése vagy az acélöntés és a kazánépítés „szocreál” mellékízű munkajelenetei iránt. Ám itt is kubista-konstruktivista stílusban frappáns a Gépszerelés már-már papírkivágásszerű formaritmusa, ahol a munkás alakja teljesen beleolvad a kerekek, láncok, csövek sötét árnyékába. Végül a szigligeti Korhadó fa földből kifordult gyökere, meg az ausztriai havasokban fotózott Öreg fenyők vihartépázta, csupasz ágazata már az idős mester tudatos, ámde mégis nosztalgikus művészi búcsúzása az élettől…