„Mindnyájan Richter köpönyegéből bújtunk elő” – jegyezte meg képzőművész interjúalanyaim egyike, amikor a Magyar Nemzeti Galériában november 14-ig tartó Valós látszat című kiállítás kapcsán megkerestem. Azt próbáltam megtudni, miért tűnik megkerülhetetlennek a kortárs német képzőművész-óriás a magyar művészek egy része számára is. A beszélgetések során nem került szóba a kiállításon képpel reprezentált összes Richter-korszak, de így is tanulságos volt.

Gál Andrást, aki pályakezdése óta monokrómmal foglalkozik, radikális konzervatívnak mondják, talán azért, mert bár kitart az olaj-vászon és a festőiség mellett, a képet alapvetően konceptuálisan fogja fel, és radikálisan redukált műveket hoz létre. Elég jól ismeri a németországi művészeti színteret, nemzetközi sikerei is leginkább a német nyelvterülethez kötődnek.

Milyen szerepe van Gerhard Richter munkásságának abban, ahogyan a magyar képzőművészek középnemzedéke a festészetről gondolkodik?

Azoknak az útkeresései, akikkel a pályám együtt indult (plusz-minusz 5-10 év), azaz akik a ’80-as évek hazai festészeti újhulláma idején voltak pályakezdők, rendesen visszaköszönnek Richter életművében. Elég korán felfigyeltünk rá, de fizikai valójában én például csak a ’90-es évek közepén találkoztam Richter-képpel – ahogy egyébként monokróm festményt is csak ’94-ben láttam. Akkoriban azért is volt szimpatikus számunkra az a kettősség, ami Richter életművén végigvonul – a fotóalapú festészet és az absztrakció -, mert Magyarországon ez a két irány eléggé elkülönült egymástól.

Richterről azt is mondják, olyan az életműve, mintha legalább öt különböző festő alkotta volna meg. 

Richternek sok “találmánya” van, ezek közül most csak a színtáblák festését említeném. Az utóbbi a festékek áruházi katalógusaiban megjelenő színmintákra emlékeztet. Emlékszem, hogy amikor először kezembe került egy ilyen színkatalógus, én is kitaláltam, hogy abban a méretben, ahogy ott látom, lemásolom és képként jelenítem meg őket, pedig akkor még nem láttam ezt Richtertől.

Számomra Richter úgynevezett szürke képei a legkedvesebbek. Ő maga többször írt erről a színről, a Fundamental Painting című kiállításának katalógusában például így:  „…semleges karakterű szín, nem hoz ki szélsőséges érzelmeket, egyszerre látható és láthatatlan; a legmegfelelőbb szín a jelentéktelen dolgok kifejezésére.” A német Farbmalerei – ahogy ők nevezik a monokróm festészetet – kissé hűvös és eltávolított, nincsenek benne olyan nagy érzelmek, mint mondjuk az amerikai Rothko esetében, inkább az érződik, hogy valamilyen saját szisztéma alapján a festő „legyártja” a képeket.

Az Antal-gyűjteményben egyébként van egy ’71-ben készült szürke, kis méretű Richter kép, ez látható volt azon a MODEM-beli monokróm kiállításon is, amit én rendeztem.

Richter gyakorlatilag a ‘60-as évektől a mai napig nyúló teljes stiláris horizontot lefedi.Te viszont pályakezdésed óta nem váltottál a monokrómról másra. Miért?

Itthon a ’90-es évek elején kezdődött a monokróm festészet, és erre rátalálva sokáig szinte személytelen módon viteleztem ki a képeimet, egy erős megszorítást követve. A mostani munkáimnak nagyobb a dinamikája, de kétségtelen, hogy jó ideje abba az irányba mentem el, mint az amerikai radikális festők. 

Azt figyelembe kell venni, hogy a mi művészeti szcénánk nagyon kicsi, és a nemzetközi művészeti életnek is csak egy kis szegmensében jelenünk meg. Nem nagyon van ugrálási lehetőség; ha valaki művészként meg akarja magát mutatni, akkor szisztematikusan ugyanazt a dolgot kell csinálnia – legalábbis nekem ez a stratégiám.

Egy átlagos Richter kép ára ma átszámítva 6-7 milliárd forint körül mozog. Ez vajon ösztönzőleg vagy lelombozóan hat?

A Hagen-i Osthaus Múzeum igazgatója – ahol egyébként nekem is van négy nagy képem – mesélte azt, hogy amikor a gyűjteményükben lévő egyik Gerhard Richter tájképet beadták a Sotheby’s aukciójára, az árából tudtak vásárolni egy 150 darabból álló monokróm kollekciót. Ezt a magas árat a sok szereplős nemzetközi művészeti piac együttes mozgása generálja.

Richter sikeréhez, felemelkedéséhez még annyit, hogy a ’80-as években Európában a Ruhr vidék volt a festészet központja, és jól látszott egy New York-Köln tengely, amin a két ország között hozták-vitték a művészeket, vásárolták a műveiket, mintegy viszonossági alapon.

A magyar művészeket a ’60-as évektől elsősorban az esseni múzeum fogadta, és az így kialakult magyar-német bilaterális kapcsolatok egészen a 90-es évek elejéig kitartottak, de utána az intézményrendszer aktivitásának belassulása miatt már mindenki csak a saját kitartásának és kapcsolatrendszerének köszönhette azt, ha bárhova is bekerült.

Nemere Rékát egzisztencialista megközelítésű tájkép-sorozatai, enteriőrjei vagy csendéletei megalkotásakor a perspektíva kérdése, a tér különféle síkjai, bizonyos dichotómiák és újabban a staffázs-figurák foglalkoztatják.

Számodra gondolom elkerülhetetlen volt a Gerhard Richter munkásságával való találkozás…

Tulajdonképpen igen. Németországban nőttem fel, és a mai napig erős affinitásom van a német művészethez. Talán Kölnben, a Ludwig Múzeumban láttam élőben először Richter munkáit, azt a 48 tudós- és művész férfiportrét, ami a Velencei Biennálén a német pavilon anyaga volt ’72-ben. Mellékes, de szórakoztató megfigyelésem, hogy amikor ezt a munkát frízszerűen állítják ki  (jelenleg a Nemzeti Galériában is így látható – a szerk.), azt lehet látni, hogy a férfiak orr-irányba állása szerint installálták, azaz ha balról indulunk, akkor jobbra néznek az orrok, a másik irányból indulva fordítva, középen meg teljesen szembefordulnak. Richter nagy szellemi hatású művész, óhatatlanul foglalkozni kell vele. A csúcson van, kevesen futottak be ekkora nemzetközi karriert. Gondolatokkal teli életművet hozott létre, amit maximális profizmussal tálal a világnak.

Mennyire lehet őt megközelíteni? Néhány, főleg időskori interjúját láttam, és nem tűnt túl boldognak attól, hogy kérdezgették…

Rettenetes német akcentussal beszél angolul, de nagyon pontosan fogalmaz. Nekem megvan a Text című vastag kötetének egy korai, szűkített változata, a nyilatkozatainak a szövegével. Meglepő humora van. Sok esetben nem szeret direkt módon véleményt nyilvánítani, inkább körbejár dolgokat, ami egy képzőművész esetében számomra hiteles és rokonszenves. Egyébként amikor a doktorimat írtam, megkerestem írásban egy felvetéssel, ami az egyik művére vonatkozott, és ha röviden is, de válaszolt. Megerősítette, hogy jól látom azt, amiről írtam, és hozzátette, hogy sajnos pillanatnyilag nincs több ideje ezzel foglalkozni.

Közel érzed magadhoz a festészetét? 

Egyfelől nagyra értékelem a munkásságát, másfelől engem már másféle dolgok érdekelnek. Nagyon intelligensen és kifinomultan reflektál a reneszánszig visszamenőleg szinte a teljes művészettörténetre; például Tiziano Angyali üdvözlete alapján festett képeire gondolok, vagy az 1988-ban festett, elforduló Betty-portréra, ami Caspar David Friedrich hatását is mutatja, de folytatni lehet a sort egészen a fekete négyzettől a minimal art-ig. Én ezt a fajta reflexiót szeretem, de néha azért soknak érzem. 

Elkötelezettje a festészetnek egy olyan korban, amelyben időnként erősen vitatták a műfaj létjogosultságát. Annak a generációnak a tagja, amely keresi az utakat a műfajon belül. A mai fiatalokon – akiket tanítok – azt érzem, hogy ez a fajta keresés már nincs benne a levegőben, és talán felszabadultabban is festenek, már ami az avantgárd köteléket illeti.

Iski Kocsis Tibor meghatározó témái között van az ökológiai fenyegetettség, az alternatív mezőgazdaság kérdésköre és az identitás fogalma. Hagyományos festészeti és grafikai technikákat használ, kiindulópontja gyakran fénykép. A festészet mellett oktat és galériát is vezet.

Számodra a mostani budapesti Richter-kiállításnak a Művészettörténeti reflexiók: tájképek, csendéletek, portrék elnevezésű szekciója különösen izgalmas lehet.

2012-ben láttam egy óriási Richter-anyagot Berlinben, a Neue Nationalgalerie-ben, Panorama címmel. Európában talán az volt a legreprezentatívabb kiállítása. Tavaly pedig Bécsben, a Bank Austriában volt a tájképeiből kiállítás, de azt sajnos nem tudtam megnézni, pedig nekem Richter tájképei kifejezetten fontosak. 

Az egyértelmű, hogy számára a kora 19. századi német romantika – elsősorban Caspar David Friedrich – meghatározó volt a művészi pályája során. A referencialitás és a tradíció egyébként is evidencia az európai festészetben.

Te magad milyen referenciákkal dolgozol?

A diplomamunkám címe Család volt, ami egy szarvasbika, egy szarvasborjú és egy szarvastehén portréja. A ’90-es évek végén festettem, akkor kezdett beindulni Magyarországon az a festészeti gondolkodásmód, amit később technorealizmusnak neveztek el, utalva arra, hogy a festmények létrehozásába az alkotók bevonnak valamilyen technikai médiumot is. Én analóg gondolkodó vagyok, fényképeket használok a munkáimhoz.

Richter teljes életművén végigvonul a szürke színnek (úgy is mint monokromitás) és a koloritnak a párhuzama. Színes, fotorealisztikus képei alapvetően modernisták, zömében a tiszta színekre épít. Közbevetem, hogy a fotórealizmus nagyjából a pop-artból nőtt ki, és nem véletlen, hogy a hetvenes években induló amerikai fotórealista festők – Richard Estes, Chuck Close, John Salt, Audrey Flack – egészen más úton indultak el, mint az európaiak. Richter fotóalapú munkái az övéiktől nagyon különböznek, és éppen a tradíció-követés miatt. Dokumentum-jelleg, történetiség,”kényes” témák felvállalása jellemzi – gondoljunk csak nagybátyjának, Rudi bácsinak SS egyenruhában ábrázolt alakjára, vagy a Luftwaffe repülőkre. Richter bármihez nyúl – monokróm vagy absztrakt festészet, tájkép vagy akár egy pasztózusan felrakott házsor – mindig egy lírai alkat gesztusával teszi; különösen amikor közvetlen családtagjait – feleségét és lányát – festi. 

Mit becsülsz Richter munkásságában a leginkább?

A következetességét. Szisztematikusan visz végig egy elmélyült festészeti programot, ami mögött mindig van elméleti háttér. Régi vágású pasas, mindig egymaga dolgozott a művein, nem csupán kreatívként felügyelte a munkálatokat, mint sok más ekkora sztár. Ez különleges érték és példamutató is. Jó tudni, hogy a hagyományos, műtermi jelenléttel bíró munka nem megy ki a divatból.

Nemes Csabát aktuális szociális és társadalmi kérdések, illetve a kulturális identitás kérdései foglalkoztatják, ugyanakkor a személyes hangvétel sem áll távol tőle, különösen  portréi esetében. Sokféle eszközt – olaj-vászon, papír, film, fotó – használva alkot.

Pár szóban össze lehet foglalni, miben jelenti Richter az origót a kortárs európai festészetben?

A fotóhoz való viszonyban, a személyesség-személytelenség dinamikájában, illetve a politikusság kérdését illetően.

Fotóképei különösen közel állhatnak hozzád.

Richter sosem állt bele a festészetnek a fotó realizmusával való versengésébe. Mégis az a mód, ahogy egy puha ecsettel elkeni a fotókból kiinduló képein az olajfestéket, furcsa módon többet árul el a fotó-univerzumról, a bemozdulásról, az életlenségről, mint a legjobb amerikai fotórealista képek. Az én európai ízlésemnek jobban is tetszik ez a fajta kettősség; az, hogy egyszerre nagyon festői, de ugyanakkor fotószerű is.

Nem lett ez a technika annyira erősen Richter védjegye, hogy más festő – még ha eltérő tartalom megjelenítésére is használná – egyszerűen nem tud már hozzányúlni ehhez az eszközhöz?

Elképzelhető, hogy egy darabig így volt, de a kortárs festészetben hullámok követik egymást: a ’80-as években (és aztán a kétezres évek közepén újra) feléledt a festészet utáni vágy, és nem számít már tabunak használni ezt a technikát, főleg referenciaként nem. Az új évezredben úgyis annyiféle referenciát használnak a művészek, hogy most már nincs olyan, hogy egy technika stipi-stopi; nincs semmi levédve.

Tematikai, tartalmi kérdésekben akkor még kevésbé létezhetnek foglalt területek. A múlt feldolgozása, a bűnök beismerése, a morális megújulás keresése – ezek a témák Németországban nagyon hangsúlyosak, különösen a II. Világháború után, de Európa más országaiban sem ismeretlenek.

Richternél akkor is jelen van az erős politikum, amikor saját családi fotóból indul ki. Ezt nagyon meg tudom érteni. Ha az ember politikai jellegű témákkal, közéleti kérdésekkel foglalkozik képzőművészként, akkor nem csoda, hogy előbb-utóbb előkerül egy családi fotóarchívum. Én az édesapámtól – aki tanácselnök volt egy időben – örököltem rengeteg fotót a ‘60-as és ‘70-es évekből. Richternél is az a klassz, hogy nem próbálja letagadni a múltat, azt se, hogy családjában voltak olyanok, akik a hatalom szolgálatában álltak. Azt is szeretem, ahogy a banális és a tabu egymásba csúszik a képein, különösen a korai fotófestményeken. Egy jelentéktelen tárgy, személy vagy helyzet, látszólag esetleges módon megvágott kép – de mégis benne van egy teljes történelmi korszak, a háború utáni depresszió, az összes átélt trauma.

Én magam a ‘90-es években tettem tétova lépéseket, hogy arra reflektáljak, ami az átalakuló Magyarországon történik. Aztán később – a 2006-os zavargások idején, vagy a cigánygyilkosságokat követően – direktebbé vált a megközelítésem.

Richter képeinek horribilis ára nem nyomja agyon a műtárgypiac sok szereplőjét?

Az társadalmi mozgás, ami a szupergazdagokra és nagyon szegényekre szétszakadó társadalom felé mutat, miért nézne ki máshogy ezen a területen? Igen kvalitásos művészek is egyre nehezebben élnek meg, nemcsak nálunk, hanem máshol is. Ugyanakkor az árcsúcson lévő művészek sem feltétlenül örülnek annak, hogy ilyen magas áron kelnek el a műveik. Sokan közülük törekszenek arra, hogy munkáiknak legalább egy része múzeumokba kerüljön, mert bár a piac minden művüket felvásárolja, ezzel ezek jó időre el is tűnhetnek a közönség szeme elől. 

Bullás József többdimenziós hatású képein változatos szín- és formakombinációk láthatók. Hullámvonalak, kockák, raszterek, golyók rendeződnek optikai mintázatokba a sokszor simára kidolgozott felületen, gyakran “fókusztalanul”. 

Az, hogy Richter ennyiféle hangszeren játszik, ráadásul tökéletesen, vagyis szinte minden stílusban alkot, egy kortárs festő számára lehet, hogy több, mint bosszantó.

Hát, erre azt tudom mondani, hogy én most éppen újra golyókat festek olajjal, és ahogy a napokban nézegettem Richter Silicat-képeit, néhány esetben, mondjuk a 885-1 -et nézve mintha egy saját munkám jött volna szembe velem. Valójában nincs olyan stílus, amiben Richter ne alkotott volna magas szinten. Szerintem leveszi a világ mozgásait. Például amikor elkezdte a Strip-eket 2011-12-ben, akkor indult el az USA-ban az op-art újrafelfedezése. Én mondjuk már 10 évvel azelőtt készítettem hasonlókat, de jött ő, és egyből kinyomtatott egy tízméterest. Ilyenkor az ember nem lesz vidám. Richter azon kívül, hogy mindent technikát „leural”, hihetetlenül trendérzékeny is.

Nem inkább trendteremtő?

Nyilván az is! Az ecsettel elkent realista képeket például ő teremtette meg. Vagy ahogy a spakli elhúzásával egy új absztrakt stílust hozott. És a képein mindig van valami misztikum, ami átszűrődik minden munkáján. Még a legabsztraktabb, leglecsupaszítottabb képein is. Szokták hasonlítani ezt Caspar David Friedrich misztikus rezgéséhez. Érdekes, hogy a modernisták, sőt még a konceptualisták is befogadták Richtert, még ha egy kis távolságtartással is. Richter az az ember, aki majdnem minden partyban partiképes, beengedik bárhova.

Hozzád valószínűleg az absztrakt képei állnak legközelebb.

Még nem voltam főiskolás, amikor festettem egy szinte monokróm felhőt, amire egy ideig nagyon büszke voltam, de aztán persze megtudtam, hogy Richter már festett egy ugyanolyat. Azért is érdekes ez a kis sztori, mert Richter felhői – nem csak egy felhője van egyébként, hanem egy sorozata – az absztrakció és a figurativitás határán mozognak. És ez a kettősség sokáig meghatározta őt. A kárpitok/függönyök sorozata is hasonló: a sorozat későbbi darabjain a függöny lágy hullámait az absztrahált képük, a csövek váltják fel.

Mikor láttál Richter-képet fizikai valójában először?

Amikor el lehetett kezdeni utazni a ‘80-as években, és meglátogattam a nagy európai kiállítóhelyeket. Amikor meg 2011-ben Vasarely-ösztöndíjjal Párizsban voltam, találkoztam vele személyesen az akkor nyíló kiállításán a Marian Goodman Galériában. Kis híján alá is írattam vele a katalógusát, de azzal sajnos már lekéstem. Egyébként volt a Néray Katalin-vezette Műcsarnokban egy NSZK-kiállítás a ‘70-es években, ott is szerepelt Richter.

Mi a legnagyobb erőssége? Mi az, amit ő tud a legjobban?

Bármihez nyúl, legyen az figurális vagy absztrakt – színmezők, négyzetek, monokrómok, csíkok, csövek –, mindenen átsüt, hogy az egy Richter-kép. Van bennük valami merengés, derengés, hidegség, és persze a hihetetlen professzionalizmus, a német tökéletesség, pontosság. Amit Richter csinál, az szerintem férfi-művészet. Magamat például sokkal taktilisabbnak, szétszórtabbnak, expresszívebbnek, nőiesebbnek érzem. Tény, hogy ha ma egy festőművész valami újjal akar előjönni, annak előzetesen nagyon kell tájékozódnia, és nem árt utánanéznie a richteri életműnek is, ha nem akar beleszaladni abba, hogy ő azt már megfestette korábban.

Nyitókép: Gerhard Richter: Csík, 2012, digitális nyomat, papír, Dibont tábla és Perspex (Diasec) között, 210 cm x 230 cm, Albertinum, Galeria Neue Meister, Staatliche Kunstsammlungen, Dresden / © Gerhard Richter 2021, (részlet)