Hispánia drámai arca – feketén-fehéren. A feketén-fehéren ez esetben nem a történeti áttekintés dokumentumértékét kell érteni, hanem a fotográfia műfajának adottságait. A Mai Manóba egy történeti összefoglalás érkezett, Spanyolország elmúlt másfél évszázadáról, a fotográfia nyelvén elmesélve. A történet a tizenkilencedik század derekán kezdődik, amikor Barcelonában az első dagerrotípiát előhívták. Pár finoman modellált úri kisasszony, az előkelők köréből. De a válogatás nem sokat időzik az uralkodó osztály nemes előkelőségénél, nem a lakosztályok budoárjelenetei izgatják, hanem az egyszerű emberek drámai mindennapjai. Személyes sorsok, miket konzervált az érzékeny fotográfia. Eszelős tekintetű férfi ül a fényképész előtt, lerongyolódott ruházatban, ölében halott gyermekével, hogy a felvétellel egérutat nyerhessen a halál elől. (Most érthető meg igazán, miért ismételte folyton Barthes, hogy a fotográfia mindenek előtt a halálról szól.) De látunk elmosódott jelenést szent asszonyokkal és a kivégzésre váró sokadalom mellett álldogáló, valódi csuklyás hóhért. Meg látunk szegényes prostituáltakat, büszke tolvajokat, gyönyörű cigánylányt (valódi Carment), követ törő politikai foglyokat és fegyverüket rázó kommunistákat. Persze nem maradhat el Robert Capa legendás felvétele, a golyótalálattól felszökkenő, rohamozó milicista sem. És sok-sok halott, főként kisgyerek. A forrongó-lázadozó proletárhistóriák felett arisztokratikus lustasággal trónol az előkelő nemesség, a gyarapodásnak indult öreg infánsnő szenvtelen szépséggel, mint egy örök Junó áll a fényképész előtt. Másfél évszázad nemzeti történetét nem lehet elmondani egy kiállításon, a rendező-válogató nem is erre törekszik, klasszikusok és személyes kedvencek segítségével meséli el saját olvasatát Spanyolország múltjáról – nagyon jó képek segítségével.
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
2006. január 12.–2006. február 12.
(Korábban a Cervantes Intézetben kiállítva)